Oldalunk karácsonykor nem frissül, de egy bőséges vers-összeállítással szeretnénk jelen lenni olvasóink ünnepi napjaiban. Izsó Zita, Vörös István, Kemény István, Kántor Péter és Győrffy Ákos verseivel, illetve Péntek Orsolya festményeivel kívánunk áldott karácsonyt!
Izsó Zita: Várakozás
Várom az atyát.
Jöjjön le,
adjon a kezembe kulcsokat.
Kérjen elnézést a rendetlenség miatt,
és hozzon nekem egy széket, amire leülhetek.
Egyszóval – szorítson nekem helyet.
Vagy küldje el a szentet,
üzenje meg vele, hogy késni fog,
addig is várakozzak,
nézzem a lányokat,
vagy harapjak a környéken valamit.
Jobban örülnék, ha inkább bemutatná a nőt,
akit felvidíthatok,
vagy a gyereket, akit megtaníthatok arra,
hogy evés előtt mindig mossa meg a kezét,
és akkor is, ha egy nő bőréhez akar érni vele.
De nem jön helyette senki sem.
Talán otthon ül, attól tart,
hogy túl korán érkezik,
vagy talált helyettem valakit,
aki bemegy a házba,
megmossa a hátát ott, ahol ő nem éri el,
és aki cserébe nekitámaszthatja a füzetét,
ha majd senkinek sem lesz már asztala.
Hozzám pedig már nem jön el,
nem ráz meg,
van-e bennem még valami, ami nekiütközhet a falaknak,
üdítős dobozban a maradék,
vagy egy süllyedő hajó rakterében
a mind magasabbra emelkedő víz hullámai.
Tudtam, hogy így lesz,
s ez büszkeséggel tölt el,
de csak olyan a fölényem,
mint egy tanóra utáni, üres katedrán állni,
vagy egy ellopott szobor talpazatán,
esetleg egy dobogón, amin egykor díjakat vettek át
egy rég feledésbe merült sportág bajnokai.
Mert szórhatok morzsákat ostoba verebeknek,
cipelhetem öregasszonyok holmijait,
megtaníthatok minden gyereket latinul,
úgyis én leszek az, aki piszkos kézzel nyúl a szemébe,
rálép az öregasszonyok lábaira,
és ráadásul még az anyja legszebb vázáját is fellöki.
Nincs mit tenni. Olyan vagyok, mint egy holt nyelv,
amit néha még használnak, de már rég nem változik.
Vörös István: XXIV. ZSOLTÁR
1
Az Úr az én villanypásztorom,
a legváratlanabb pillanatokban
állít meg. Sose veszem
észre, hogy hol van.
Az Úré a föld, én, ha belátom is
kiterjedését, nem tudom,
meddig juthatok el.
2
A világűr az ő keze,
ujjai közt tartja a Földet.
3
Honnan szólhatunk őhozzá?
És hogyan? Csak az imák
nyelvén beszél? Vagy a Zsoltárén
is? Lefordítja az átkot,
mint egy frissen elmosott
poharat, a szájával lefelé?
4
Ért a nevetésből?
Meg is szólal rajta?
5
Omoljatok le, ti sorompók
és berlini falak,
akik elválasztotok tőle!
6
Örülnénk-e, ha meglátnánk az Urat,
ahogy egy tank tetején ül?
7
Omoljatok le, ti sorompók
és berlini falak,
akik elválasztotok tőle!
Bánkódnánk-e, ha a mennyei
trónuson (egy forgószékben)
az összetéveszthetetlen arcú
Nincsisten ülne?
Péntek Orsolya: Látogatás (papír, porpasztell 50×70)
Kemény István: Éjjel a nyájaknál
Elmentek a pásztorok, mert dolguk akadt,
mondták is talán, de úgysem érteném.
Ülök és hallgatom a távolodásuk,
szinte futnak ezek a sokezer éves
bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk,
és a nyájakkal holnap estig csak én.
Utolsó bojtár lehetek valami ősi
rendben, amit már megtanulni se bírtam
– együgyű szülők buta kölyke, rossz
iskolákban, sok szürke évvel ezelőtt -,
belőlem már bölcs, öreg számadó
sohasem lesz, mi nem tudtuk már
megtanulni a rendet, ami
pofonegyszerű volt azelőtt.
Holnap estig egyedül a nyájnál.
Hajnalban én keltem a várost,
függönyeiket majd én hajtom el,
gyerekeiket én terelem iskolába,
autóik forgalmát estig én kavargatom,
nekem kell egy szellőt szereznem
és megfodroznom vele a Dunát,
nekem kell a vemheseket észrevennem
és világra segíteni a babát.
nekem kéne a jót együtt tartani
és hagyni elkódorogni a rosszat,
nekem kéne tartani a lelket
holnap estig, pár óra az egész,
meg is kéne súgnom: ez nem hétköznap!
de óvatosan titkolni is a nevét.
Mennek, futnak ezek a sokezer éves
bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk.
Elfelejtik, hogy ami neked csak holnap,
azalatt itt évezredek múlnak
együgyű szülők buta kölykével, velem.
Elmentek a pásztorok öreg fejükben
a renddel, és ha ma éjjel újjászületik
az ember, akkor is gazdátlan a jelen.
Kántor Péter: Háromkirályok
Asszonyi Tamásnak, szeretettel
Menyus könyve
Így mesélik meg úgy mesélik,
egyik szépen, másik szebben,
Kisded született, neve Jézus,
a távoli Betlehemben.
És jöttek hozzá Napkeletről:
Indiából, Arábiából,
s amit tisztelünk Perzsaföldként,
s hoztak aranyat, mirhát, tömjént.
Lovon, gyalog és teveháton,
de szabadott csacsin is járni,
hallottam már sokféleképpen,
jöttek a Megváltót csodálni.
*
Én egymagam indultam útnak;
egy-két juh bégetett köröttem.
Az a csillag a sivatagban,
az indított el, azt követtem.
És aztán később lettünk hárman –
hárman voltunk, eggyel se többen.
Bár mehettek arra mások is még –
ki lehet ma már biztos ebben?
Az egyik innen, a másik onnan,
Perzsiából, Arábiából,
hallottam már sokféleképpen:
ahány tábortűz, annyi tábor.
Jöttek szembe is, nagy családok,
meg kereskedők, meg csavargók,
ahol kutat láttam, megálltam,
pislogtam, ahol por kavargott.
Valahol egy sárga kutyába
botlottam, és az jött utánam,
úgy tett, mintha ismerne régről,
követett árnyékként soványan.
Aztán eltűnt egy faluszélen,
kifáradt, jobb gazdára lelt tán,
bámészkodó kecskék kísértek,
és egymagam baktattam aztán.
A sarum szíja is elkopott már,
és kisebesedett a lábam,
de akkor felbukkant Boldizsár,
s benne a társamra találtam.
Kerek, szakállas volt a képe,
és nem kérdezte, hogy hova, merre;
az a csillag a sivatagban,
az indította el, az vezette.
És adott szíjat, és adott vizet is,
és tűzött ránk a nap ékezetnek;
az emberek a kis falukban
bizalmatlanul méregettek.
Pecsétes levelünk nekünk nem volt,
se megbízó, se gazdag málha,
s a nők nem gondolták, hogy a magunkfajta
a tűzhelynek hasznára válna.
És mi se mondtuk senkinek se,
hogy az ágyat ne egy éjre vesse,
hogy soká tartott, de megérkeztünk,
s a kenyerét velünk úgy felezze.
Nem emlegettük a Messiást mi,
és nem hivatkoztunk Dánielre,
régi nagy úrra, prófétára,
se mágusokra s más ilyenre.
Hogy hová tartunk és mi célból –
ki tudná azt megmagyarázni?
Így hát mondhattunk szinte bármit –
megtette volna szinte bármi.
De nem voltak kerek válaszaink,
csak talányos szavaink kérdő szókra,
s nem pazaroltak sok drága időt ránk,
ágrólszakadt vándorokra.
Meg hát az ilyenektől kitelhet bármi:
ostoba tréfa, trükk, varázslat…
Mi igyekeztünk megfelelni
minden ismeretlen szabálynak.
Én sose mondtam, honnan jöttem,
mert minden válasz új kérdést szül.
Messziről indultam, azt feleltem,
oda, ahol a jövő készül.
És Boldizsár csupa mosoly volt,
és hadart valamit halandzsa-nyelven,
mindenki úgy értette, ahogy akarta,
én úgy, hogy bízzak, s ő bízik bennem.
Az éjszaka mindig az álmodásé,
de nekünk a nappal is az volt,
a gyomrunk korgott, a fejünk szédült,
miközben a lábunk trappolt.
– No és miféle jövőre vártok? –
Megszoktuk már, hogy gúnyolódnak.
– A jövő úgyis eljön – mondták -,
s mindig ugyanaz: mára holnap.
– De ez nem, ez nem, ez nem az a fajta
jövő, amiről ti beszéltek! –
– Mit tudsz te? – mondták. – Csak dadogni! –
Hát jobbnak láttam, ha nem beszélek.
És mégis szöget ütött bennük,
hogy mit keresünk mi a sivatagban.
Vagy csak utólag képzelem így.
Akkor a sarum a sárból kiragadtam.
S jött Gáspár, aki félt a tulajdon erejétől,
mert erős volt, akár a medve.
– Mit tegyek vele – szólt -, hogy ne ártsak?
Bár volna jó iránya, s volna medre!
Az a csillag a sivatagban,
azt hiszem, közibénk az vezette,
s boldogan csatlakozott hozzánk harmadiknak
Gáspár, aki erős volt, mint a medve.
Ami engem illet, nekem meg
Menyhért a nevem, e név ritkább,
de akik ismernek, általában
Menyusnak szólítanak inkább.
S magam sem tudom, hogyan történt,
hisz úgy hallottam később én is mástól,
de mi lettünk a Háromkirályok:
Boldi, Gazsi meg én, a pásztor.
Azt is mesélik, hogy bölcsek voltunk,
és bársonyban jártunk és brokátban,
hogy lovasok kísértek paripákon,
s fogadtak minket egy palotában.
Hogy maga a király kéretett volna
jeruzsálemi asztalához,
ezüstedényből ettünk, ittunk,
s volt megbeszélnivalónk számos.
De palotában mi nem jártunk.
Inkább talán valaki mások.
Poros udvar volt. Kismama. Jászol.
A Kisded. S mi, Háromkirályok.
És Boldi táncolt, nevetett csak,
s Gazsi is elfelejtett félni…
Az a csillag lángolt felettünk! –
S ideje volt már hazatérni.
Másról nekem nincs tudomásom.
Itt csak úgy peregnek az évek,
s két pipaszippantás között is
újságok lesznek régiségek.
Közben a juhok legelésznek –
ez is esemény voltaképpen:
egyszer kicsit odébb vonulnak,
most széjjelebb szóródtak éppen.
De van, hogy összetömörülnek –
talán valahol valami készül -,
s rájuk tör a vad nyugtalanság:
nem tudják, mi jut nekik részül.
És velem is előfordul néha:
felforrósodom, mint a katlan,
s mintha szólítana, kövessem,
egy fényes csillag a sivatagban.
S hiába hunyom a szememet be,
ez elől nem zár el semmilyen zár,
s hegyezi a fülét a nyájam,
bégetnek már: Milyen jövő vár?
S Gazsi rohan lehunyt szememben,
s Boldi hadar halandzsa-nyelven,
ki-ki érti, ahogy akarja,
én úgy, hogy útra kéne kelnem.
Az a csillag a sivatagban
ki ne hunyjon! ködbe ne vesszen!
Tegnap – holnap, holnapután –
az indított el, az vezessen!
Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben
Szent Márton-apokrif
Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
amit belepett a hó. Megmozdult.
Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem,
és a válla fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.
Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.
A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam
inkább odakint, a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen
nyomorult koldusok elpusztulnak télen, mint a legyengült
őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.
Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám.
A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény
az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra
palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.
Reggelre elállt a havazás, méteres hó borította
a város utcáit.
Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
Nem vagyok a magamé.
Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.
(Izsó Zita: Várakozás, in: Színről színre, Prae-Palimpszeszt, 2014)
(Vörös István: XXIV. zsoltár, in: Százötven zsoltár, Jelenkor, 2015)
(Kemény István: Éjjel a nyájaknál, in: A néma H, Pesti Szalon, 1996)
(Kántor Péter: Háromkirályok, in: Köztünk maradjon, Magvető, 2012)
(Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben, In Havazás Amiens-ben, Magvető, 2010)
A képekért köszönet Péntek Orsolyának!
