Havazás Amiens-ben – Győrffy Ákos hangjátéka

Szerző: | 2017-12-15T07:49:54+00:00 2017. 12. 15.|Dráma, Irodalmi tükör|

Az azonos címmel megjelent kötetben (Magvető, 2010) található versből/vershez, mely a Szent Márton-apokrif alcímet viseli 2017 őszén, a Magyar Katolikus Rádió felkérésére írt hangjátékot a szerző, Győrffy Ákos. Az öt részes drámából a nyitány olvasható, Nagygéci Kovács József bevezetőjével. 

 

“Győrffy Ákos versei segítenek élni, és segítenek megérteni a halált.” – mondja róla a (szintén kiváló) költő, pályatárs Babiczky Tibor. Egy interjúban ezt nagy túlzásnak nevezi Győrffy, az eddig megjelent írásait nézve azonban helytálló ez a vélemény. Segítenek ezek a versek, feltéve, ha szükségét érzi valaki a segítségnek. Azoknak szólnak, egészen pontosan azokat szólítják meg a szövegek, akik készek elismerni azt, hogy a külső, a testi valóban létező segítségre, támogatásra szorul. Hogy valami belül is van, vagy éppen nagyjából a minden: belül van. Vagy messze távol a felfogható, érzékelhető valóságtól, annak részeként, de másként létezik. Nevezhetjük ezt a lényegnek is, de ez ellen is biztosan tiltakozna a szerző. Pedig, ha kezünkbe vesszük például a Haza című kötetet és végigjárjuk a szöveg kínálta utat, vagy a Havazás Amiens-ben címűt, aminek címadó verse köré Győrffy ezt  hangjátékot írta, nem igen mondhatunk mást: valami, vagy valaki (netán Valaki) megmutatkozott nekünk. És így nézve valóban segítség az élethez, nem egyszerűen életminőséget javít, nem szöveg-jóga ez, nem líra-fitnesz, hanem kapu, nyitás valami többre, valami nagyobb felé. Az “evilágon” így, ezzel a segítséggel már meg lehet próbálni átkelni. És ha ez így van, már nem is feltétlenül kell segítség a halál megértéséhez, az olvasó benne lépked Szent Mártonnal együtt a havas tájban és úgy érezheti mint az elbeszélő: “mintha eltűntem volna magamból.” De szó sincs itt nirvánáról, megsemmisülésről, vagy főként a test bármiféle megtagadásáról. A Havazás főhőse egy, a halál kapujában lévő félig fagyott koldust ment meg azzal, hogy köpenyét ráterítve felmelegíti, felveszi maga mellé a lovára és – mint az irgalmas samaritánus a bibliai történetben – annyit segít rajta, amennyit tud. Közben nem törődik az őt gúnyoló katonával, csak annyira, hogy kiszalad a száján: “Ha tudnád, mit beszélsz, / belepusztulnál a szégyenbe”. Ez utóbbi mondatot nyugodtan nevezhetjük az emberiség története rövid összefoglalásának és nem nehéz belőle kihallani a jézusi mondatot, amiben az Atya bocsánatát kéri az őt gyalázóknak azzal az indoklással, hogy “nem tudják mit cselekednek”.  Mert aki megsejti, ha csak néhány pillanatra is, hogy mi az ember és mi végre van az  “innenvilágban” (Vörös István) az Mártonnal együtt mondhatja: “Nem az enyém volt, amit adtam,Uram. / Nem vagyok a magamé”. Az irgalmasság az egyetlen lehetőség az embernek arra, hogy ember maradjon. Az önelvesztés és megtalálás az egyetlen út a teljesség felé.  Győrffy Ákos lírája abban feltétlenül különbözik kortársai hasonló témájú írásaitól, például a leragyogóbb kor-társ Borbély Szilárd szikrázóan tiszta és végletekig érzékeny szövegeitől, hogy benne nem csak a bűn, az elveszettség és az ember “sárkányfog-vetemény” volta rajzolódik meg, de Győrffy tud és be is számol a megváltásról. (Borbély is, a maga módján, de nagyon ritkán, nagyon reményvesztetten.)  Mindez nem feltétlenül minőségi különbség, de különbség.  

Az itt olvasható hangjátékkal Győrffy Ákos egy szép keretet adott a 21.század egyik legszebb magyar versének, mely vers formájában is méltó utóda nem csak Pilinszky katolikus  lírájának, de a legrégebbi himnuszoknak is. A darab pedig az ősi misztériumjátékokhoz hasonlít, a szöveg rokona Visky András katartikus drámáinak, a szereplő hús-vér emberek, de szavaik folyamatosan kinyilatkoztatásként hatnak.  A szöveg olvasva is magával visz, mert biblikus mód nincs benne egyetlen felesleges momentum vagy mozdulat. A Havazás Amiens-ben hangjátékként leginkább egy festményhez hasonlít, ahol az alaprétegek és minden későbbi árnyalat külön-külön és együtt is hatnak, amiről nem lehet elvonni a tekintetet. Győrffy Ákos nem egyszerűen egy történetet, különösképpen nem egy fejlődéstörténetet írt meg, hanem elénk állít egy paradigmát, vagy ami még több, egy hüpodeigmát (Lásd János evangéliumában a lábmosás történetét), egy követendő példát. Persze mindez nem tolakszik, nem akar direkt hatást kelteni. Egyrészt nyilván azért, mert a példa csak onnantól válik azzá, ha követik. De a követés már nem a példa dolga. Másrészt nyilván vannak, lehetnek olyanok is, akik úgy érzik, nincs szükségük segítségre az élethez. Őket is várja a Havazás Amiens-ben.

                                                                                                                                Nagygéci Kovács József

 

 

                                                                                  Havazás Amiens-ben

  1.                                                                                          1. rész

Szereplők:

Fiatal Márton

Apa

Anya

Dajka

HANG

 

Márton zenéje, vagy állandó nyitózene, ami a szöveg alá úszik

Márton: Néhány napig ruhám még a frissen kereszteltek hófehére. Nagyszombat éjjelén öltöttem fel, miután a megszentelt tűzről gyújtott gyertya a merítkezéshez szánt vizet érintette, elhangzottak az áldás szavai, hitemre fogadalmat tettem és ellene mondottam a sátánnak, Istennek ajánlva egész valómat.

Zene

Hófehér… Tiszta és töretlen, makulátlan, mint Pannóniában a hó azokon a hideg teleken… Míg kicsi voltam, apám nyakában hordott, hogy a hideg fehérségben el ne vesszek… Apám erős volt, óriásnak láttam. Emlékszem a szagára; faggyú illata volt. Marinusnak nevezett engem… Ha néha-néha köztünk időzött, zörgő vértjét lerakta, s fejéről a csillogó sisakot, amiről valaha azt hittem, hozzá van nőve… de nem, letette, és ajándékokkal kedveskedett, s néha még játszott is velem. Mérhetetlenül nagy volt, törékeny énem szinte összeroppant vas markában, s ha fölemelt, egy percre én is saját világom fölött lebegtem, mint egy törékeny kis madár, de ő nem érezte, hogy nemcsak csodálom, félem is, s hogy saját kicsinységem megrettent karja közt…

Elmosódott, álomi hang

Apa: Hé, dajka! Eleget eszik ez a gyerek? Olyan madárhús, minden csontja kiáll! Miféle katona lesz ez? A jóslat szerint egykor bíbor palástot borítanak rá, és mindenkinél nagyobb lesz, bátor szív, hősi jellem. Születésénél a Mars tündökölt, s ha így halad, még a nádból font pajzsot se tartja meg a karja!

Márton: Apám reményei, és szegény anyám örökös aggodalma…

Elmosódott, álomi hang

Anya: Fiacskám, meg ne fázz! Küldök szobádba parazsas serpenyőt, ó kincsem, meg ne fázz…

Elmosódott, álomi hang, a dajka dala (hangja erősen elüt az anyáétól, puha, bensőséges!), egy idő után csak dúdolás Vagy: zene, mindenképp ez alá a szöveg alá úszik…

Márton: Emlékszem egy mozdulatra. Egy régi mozdulatra. Hogy hol és mikor történt, nem tudom.  Megáradtak a vadvizek, a régi istálló tetején egy különös énekesmadár rakott fészket. Anyám valamit arrébb tett vagy elejtett. Vagy megérintett valakit? Nem tudom.

A mozdulatának ívére emlékszem csak, hogy volt benne valami kikezdhetetlen. Valami gömbszerű, talán így a legpontosabb. Később sokszor jutott eszembe, hogy talán ezért az egy mozdulatért jöttem a világra, hogy megértsem anyám egyetlen mozdulatát…

Dajka: Dúdol, kedves, becéző dalt, vagy inkább furcsa, archaikus imát

Márton: Anyám azonban távoli volt…  A dajkám, a szolgák, akik testemet gondozták, még ők is… Talán, mint gyermeket szerettek volna, de soha önfeledten nem szóltak hozzám… Az elszigeteltséget olyasvalamiként éltem meg, mint az arcomat vagy a lábujjaimat. Hozzátartozott önmagamhoz a legkorábbi időktől kezdve, észrevétlen volt és magától értetődő, mint a lélegzetvétel.

Azt hiszem, ilyennek születtem, vagy már a születésem előtt is ilyen lehettem. Mindenesetre az első gyerekkori emlékeimet már ezen a láthatatlan, finoman szőtt, de minden pillanatban jelenvaló függönyön át látom.

Kiszáradt, üres csigaházak, derekamig érő páfránylevelek, a kút kövén vastag moha. Nézek egy bogarat, ahogy megpróbál bemászni egy kavics alá. Anyám lassú léptei a veteményeskertben. Határozottan érzem, hogy idegen vagyok itt, de az egész mégis szívfájdítóan otthonos. A növények között leülni. Beülni az egyik öreg, tengerpartról származó leander alá. Távoli, különös hang szól, mintha álomban…  Hároméves lehetek, csillog egy keskeny ösvény a leander korhadt ládájának falán, egy meztelen csiga hagyta maga után. Levelek árnyai, távoli dallam, és az a kanyargó, csillogó ösvény.

Felvenni a csizmát, apám egyik régi csizmáját, szólni a kutyának, akinek már rég nem kellene szólni, mert tudja magától úgyis, mi következik, behúzni magam mögött a kert fakapuját, aztán lehajtott fejjel, lehetőleg senkire nem nézve közben, elindulni a parton.

A „hívás” zenéje

Elmosódott, álomi hang

Anya: Fiam, fiam, hová lettél? Szolgák, keressétek! Keressétek a fiút! Ó, gyermekem, miért bújsz el előlünk?

Apa: Jupiterre, mindenkit megkorbácsoltatok, ha a fiú elő nem kerül!

Zene

Márton: A dajkám egy pannóniai rableány volt… Fiatal, tejfehér bőrű, mandula illatú… Titokzatos dalokat tudott, s míg ujjai lágyan simították rám a toga praetextát, ajkai mintha némán mozogtak volna…

Eszembe jut róla annak a kislánynak a dala, akit egyszer a hegyi tónál láttam. Kavicsokat dobált a vízbe, mindegyiket elnevezte és megcsókolta, mielőtt a vízbe dobta volna őket, és közben ismeretlen nyelven énekelt…

Mint a dajkám, aki esténként, ha lefektetett homlokomra tette a kezét:

Elmosódott, álomi hang

 

Dajka: Angyalok őrizzék álmodat!  Lelkem legyen váltság a te lelkedért…

Hosszabb zene

Márton: Talán három éves lehetek, a vastag mohapárnával benőtt kútkáván üldögélek a kertben. Május van, vagy június eleje, a virágok teljes pompájukban mindenütt. Az öreg kandúr alszik a veranda hűvös téglapadlóján. Bárányfelhők, a hegyek jönnek, ez tartósan jó időt jelez. Ezt persze akkor még nem tudom, csak később avat be anyám a folyóvölgy fölötti felhőmozgások titkaiba. Ahogy azt sem tudom még, hogy ő is a saját idegensége fölött érzett kétségbeesését palástolja mindazzal, amit az életének nevezhet. A veranda téglapadlóján időnként megjelenik egy sötétebb folt, és akkor tudható, hogy egy-két napon belül esni fog. A kútkáva faragott kövei a legnagyobb nyárban is hidegek, ami nem csoda, hisz amit megtartanak, az örök sötétségre és elfeledettségre van ítélve. A kutat két félkör alakú malomkő fedte, apám egyszer valamiért kissé odébb húzta az egyiket, így ha ráhasaltam, leláttam valameddig a kútba. Dél körül volt a legjobb, amikor a nap egy rövid időre bevilágított a keskeny résbe. A legnagyobb titokban néztem le mindig a résen át, hogy még véletlenül se lásson meg senki. Nem akartam, hogy bárki is tanúja legyen annak, ahogy elmélyülten figyelem magam. Amikor először néztem bele a páfrányillatú sötétségbe, azonnal tudtam, hogy ez az egyetlen hely a világon, amely otthonos lehet a számomra. Nem volt semmi más, ami ilyen erővel adta volna tudtomra, hogy mi vagyok valójában.

 

Kútból, csaknem érthetetlenül, illetve néhány szótag homálylik csak föl, az is / a hívás/ zenében (a teljes szöveget természetesen csak a versben értjük majd meg a maga helyén, addig, mint nagypénteken a feszület a leplezéskor, lépésről lépésre bomlik ki a szöveg a homályból):

HANG: Te az én seregem harcosa leszel! A fény az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.”

Átcsap a római hadsereg zenéjébe

Márton: Négy esztendős lehettem talán, vagy kicsit idősebb, s már többször meglestem, hogyan vezényli apám a savariai lovas testőrök gyakorlatát. Mintha az egész cohorst láthatatlan szálakra fűzve a kezében tartotta volna, senki nem mert hibázni.  Vértjük patyolat tisztán csillogott a napfényben, zászlóik fenn lobogtak. Rajtuk Constantinus császár új jele.

Egyszer aztán az egyik testőr tántorogva állt ki a gyakorlatra. Ihatott este valamelyik csapszékben, tán bánata volt, vagy ki tudja mért, de rövid volt az éjjel, hogy mámorát kialudja. Apám levonatta ruháját, és megkorbácsoltatta.  A vérrel borított meztelen test látványa sokáig kísértett, pedig épp aznap, a gyakorlat után gyönyörű pónilovacskát kaptam, s hozzá gyermeknek való íjat, nyílvesszőt.

Zene

Márton:

Négy-öt éves lehetek, uszadék fákat

kötözök össze kötéllel, ráülök a tutajra,

és evezek a folyó közepe felé.

 

Érzem, hogy fenntart az a valami,

amit csináltam. Volt az az erő, amit addig

nem ismertem. Nem tudtam arról az

erőről.

 

A parttól néhány méterre éreztem

meg, egyszer csak tudtam, hogy ez valami

olyasmi, ami nem vesz tudomást rólam.

Ha nem lennék, ugyanígy sodorna valamit.

Vagy ha nem lenne semmi, amit vihet,

az sem számítana. Önmaga lenne,

mindegy neki.

 

Akkor úgy döntöttem, nem szólalok meg

többé. Nem szólok senkihez, mert nem érdekel

senki és semmi, ami nem olyan, mint ez

az erő. Kérdeznek valamit, nem

válaszolok, hiába faggatnak, nem

szólok semmit. Ha azt gondolják,

elment az eszem, azzal sem törődöm.

 

Mert aki hozzám szólt, abban nem volt meg

ez az erő. Csak abban láttam, ami nem ember.

 

Úgy látszik, nem kell feltétlenül embernek

lenni, gondoltam. Mert a kagylók például olyanok. Bennük

megvan az, ami miatt újra megszólalnék. A kagylók

szavakat írnak az iszapba. Ha egy kagyló kérdezne

valamit, válaszolnék.

 

Zene

 

Márton: Apám a császár iránt hűséges, kemény és jó katona volt. De ha a zászlóról beszélt, mindig éreztem hangjában valami különöset. Az a szó ragadt meg gyermeki fülemben:

Távoli emlékként korábbi hangzás:

Apa: A szégyenfa, zászlónk csúcsán a büszke római sas helyett a szégyenfa éktelenkedik…

Anya: Sokan tisztelik a Megfeszítettet, ámbár legtöbben rabszolgáink közül…

Apa: Az a rabszolgák dolga! Mi közünk velük!  De a baj nagyobb ennél! Már a légióban is sokan vannak, akik a galileai babonát követik! Ha az ősi isteneket elvetjük, a birodalom omlik össze. Nem értem a császár – akit különben tisztelek – hogy’ nem látja ezt? Rómát a hagyomány emelte a többi nemzet fölé, ha azt elvetjük, kik vagyunk? Mik vagyunk? Ha a barbárok tanítanak bennünket arra, mit higgyünk, mivé lesz Róma nagysága?

 

Zenében:

Márton: Mostanában különös álmaim vannak. Főként gyerekkori helyszínek tűnnek fel ezekben az álmokban, de más környezetbe helyezve. Egy patakpart, amely nem lehet ott, ahol az álomban. Egy gyerekkori barátom, aki nemrég megölte magát, mutatja, hogy megtalálta azt az ezüstpénzt, amelyet húsz évvel ezelőtt adtam neki. Az érme egy forrás mélyén csillogott, benyúltam érte, de nem értem el. Láttam őt eltűnni a fák között. Márványlapokkal kirakott csarnokban vagyok, a távolban lépcsősor, előttem egy kőből készült edény. Az élet vize, mondja valaki, igyak belőle. A folyópartnak az a része, amely az építkezések miatt eltűnt. Ott állok a földúton, a hajdani jegenyesor mellett, kezemben magam fabrikálta íj. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen élesen emlékszem arra a hajdani partszakaszra. Igaz, nem is emlékszem rá, az álom anyagában azonban, úgy látszik, megmaradt minden. – Nem puszta reprezentációja ez a gyerekkor eseményeinek, hanem inkább egyfajta összegzés, amely sűrített képekben mutatja meg magát. Álmomban gyerek vagyok, de az álombeli tekintet mostani  önmagamé. A mostani tekintetem annak a gyereknek az érzeteivel. A számára elképzelhetetlen jövőből nézek vissza rá. Olyan képek ezek, amelyek által kénytelen vagyok szembesülni eltelt életidőmmel.

Újra és újra megdöbbenek, amikor azt tapasztalom, hogy él bennem valaki, aki sokkal bölcsebb nálam, aki képes értelmezni helyettem az események rejtélyes láncolatát. Másként, mint egyfajta őrangyal, nem tudom elképzelni őt. Némán áll a hátam mögött születésem óta. Onnan figyel éjsötéten csillogó, gyönyörű szemeivel.

Dajka: Éneke álomban, elmosódva hangzik föl, lassan imába vált és zenébe úszik

 

 

(A hangjáték meghallgatható ITT.)

(Kép: kulter.hu)

(Az idézett vers megtalálható: Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben, Magvető, 2010)