Terikét napok óta gyötörte a fülfájás. Először csak kellemes viszketést érzett, amely gyorsan csillapodott, ha a cimpa alsó részét sebesen nyomogatta a mutatóujjával, mintha csak a fülzsírt lazítaná fel odabent. Aztán egy éjjel arra ébredt, hogy vadul lüktet a füle, s ha a bal oldalán fekszik, elviselhetetlenül nyomja a párna. Átfordult a másik oldalára, de az sem segített. A nyomkodással hiába próbálkozott, ahogy a füléhez ért, heves fájdalom tört rá. Anyuka felforrósított egy sótéglát a sparhelten, vászonba tekerte, és azt rakta a beteg fülre. Ez egy ideig használt, de aztán minden ugyanúgy folytatódott. Egyre erősebb rohamok jelentkeztek, már a feje is fájt, zsibbadt és hasogatott, mintha nyaktól fölfelé mindene cserbenhagyta volna. Úgy érezte, ellene támadt a saját szervezete. Anyuka egy másik gyógymóddal is megpróbálkozott, amelyet gyerekkorában ők is gyakran alkalmaztak odahaza. Felszeletelt egy nagy fej vöröshagymát, a hagymakarikákat összepréselte, az így keletkezett levet langyosra melegítette, és a fülbe csepegtette. Terike hálásan engedte. De az állapota nem javult. A következő napon felszökött a láza, és hányinger tört rá. Ki kellett venni az iskolából is, pedig épphogy elkezdődött a tanév. Naphosszat feküdt, alig evett, a teát is csak ímmel-ámmal fogadta el. Ha szóltak hozzá, bágyadtan odafordította a fejét, mint akinek a moccanás is fájdalmat okoz. A nagykonyhában ágyaztak neki, a sezlonyon, onnan pislogott ki a pokróc alól. Pillantása a tornác melletti kiskertre esett, ahol ilyenkor még illatosan virágzott a rózsa és a krizantém.
Anyuka úgy döntött, elhívja a nővérét. Annuska és az ura éveken át várták a gyermekáldást, és most végre segített rajtuk a Jóisten. Annuska nénire rá sem ismerni azóta, ragyog az arca az örömtől. A pici négy hónapos, és nagyon szopik. Anyuka kedves élccel mondogatja is, hogy akinek olyan konyhája van, mint az ő testvérének, annak a babája soha nem akar majd lemondani az anyatejről. Az pedig van bőven. Egyszer, amikor látogatóban voltak náluk, Annuska néni lefejt Terikének is egy pohárkával. Édes volt, langyos, sokkal finomabb, mint amilyet nagymamáék boltjába szállít a lovaskocsis ember. De azért ha választani kéne, inkább maradna az utóbbinál.
Mielőtt hozzálátott volna a kezeléshez, Annuska néni közölte velük, hogy az anyatej minden bajra jó, fülfájásra azonban különösen. Ha a fülcsatornába juttatva elcsordogál a gyulladt gócig, ott szépen felszívódik, és órákon belül kifejti a hatását. Terike a hasztalan hagymalékúrára gondolt, de annyira kínozta a fájdalom, hogy bárminek alávetette volna magát. Annuska néni felszólította, hogy térdeljen fel, és forduljon oldalt, hogy jobb válla éppen csak érintse a falvédőt. A falvédő egy alacsonyan rögzített, piros szegélyű házi áldás volt, amely azt hirdette, hogy rövid az élet, hosszú a sír, és bolond, aki búsul, bolond, aki sír. Terike bágyadtan követte az utasításokat. Nehezére esett a mozgás, legszívesebben csak lógatta volna a fejét. Annuska néni maga is feltérdelt a sezlonyra. Kipattintotta a pruszlik két gombját, lazított a melltartón. Kiemelte és Terike füléhez igazította a jobb mellét. Két kézzel rámarkolt. Aztán préselt. Terike lehunyta a szemét. Mintha találat érte volna, a meleg lé megcsapta a fülcimpáját, de bőségesen jutott a folyadékból a hallójáratba is. Folyt, csorgott odabent a gyógyító anyatej. Terike mélyeket sóhajtott. Úgy érezte, hosszú percek teltek el. Lassan felnyitotta a szemét, és oldalra pillantott. Annuska néni még mindig mellette térdelt, de ő nem észlelt a tanti alakjából semmit. Csak a hófehér, hatalmas mell volt, közvetlen közelről, akár egy felfújt zacskó, és a durva, mazsolaszín bimbó, felszínén a tej csöppjeivel, amely most riadtan szemezett vele. Nem bírt uralkodni magán. Kettőt rúgott a gyomra, és lendületes hullámokban megszabadult a soványka reggeli maradékától. De legalább ezalatt a kínzó fájdalomnak még az emléke is elhagyta.
Az anyatejkúra utáni napon udvariasan kopogtattak a nagykapun.
Blanár László nagy, fekete táskával érkezett. Terike rémülten figyelte, ahogy leengedi a sparhelt mellé, szétnyitja, és előhúz belőle egy hosszan tekergőző, átlátszó csövet. Arra kérte Terikét, hogy álljon a hokedlire. Ahogy odalépett hozzá, a kislányt ismeretlen, finom szappanillat csapta meg. Lüktetett a feje, a zsibbadás sem szűnt, de jólesett az idegen gyengéd érintése, a nyugodt szuszogás, a gyakorlott, biztonságot sugalló mozdulatok. A doktor úr a róla keringő hírekkel szemben tempósan, de nem kapkodva dolgozott. Előbb az átlátszó csővel megtükrözte a beteg fület, majd egy pálcikára tűzött puha anyaggal belepiszkált, és kevéske gennyt takarított ki a hallójáratból. Ezt háromszor megismételte, egyre nagyobb mennyiségű váladékot távolítva el a fülből. Terike nem érzett fájdalmat. Elbódította a kellemes illat, a tetőtől talpig öltönybe bújt fess doktoré, aki maga is alacsony volt, és ahhoz, hogy felérjen a hokedlin egyensúlyozó kislány füléhez, pipiskednie kellett. Kishúga, Klári a szája elé tette a kezét, nehogy kirobbanjon belőle a nevetés.
A vizsgálat tíz perce alatt Blanár doktor keveset szólt. Akkor is leginkább csak hümmögött, mint a nagy elmék, akik legszívesebben magukkal kommunikálnak. Miközben megtisztogatta a műszereit, közölte anyukával, hogy a lánya betegsége otitis, és a skarlát szövődménye. Kész szerencse, hogy a kisebbik gyerek megúszta. Itt hagy egy kevés szulfonamidot, amelynek keserű ugyan az íze, de antibiotikumot tartalmaz, és némi ultraseptylt a beavatkozás nyomán keletkezett sebre, ha egyáltalán szükséges. Aztán Terikéhez fordult, aki addigra már visszabújt a pokróc alá: meg fogunk gyógyulni.
Három nap múlva vizitált. Ez idő alatt anyuka kötelességtudóan adagolta a szulfonamidot Terikének, akinek megállás nélkül folyt a genny a füléből, a teljes tisztulásig. Megnyertük a csatát, jelentette ki diadalmasan, de rezzenéstelen arccal a doktor, miután befejezte a felülvizsgálatot. Összecsomagolt, belebújt formátlan zakójába, és a táskát hóna alá emelve indult is. A küszöbön megtorpant. Anyukához fordult.
Terézia, maguk szegények?
Anyuka, kövér kis bukszájával a kezében, végigmérte Blanárt. Felsóhajtott.
Évek óta kinn van a fronton az uram.
Rövid ideig hallgattak.
Azt hiszem, igen. Szegények vagyunk. De nem lesz ez mindig így.
Ebben egyetértett vele Blanár László is.
Arcpirítóan kevés pénzt, öt pengőt kért a gyógyításért.
Kommunista, ingatta a fejét a csalódott Annuska néni, amikor anyuka elmesélte neki Terike gyors felépülésének történetét, mégis milyen jó ember.
Szeptember volt, és a hírek arról szóltak, hogy közelednek az oroszok. Lehetett hallani az ágyúk robaját. Az első komolyabb belövésnél anyuka megragadta Terike és Klári kezét, és átszaladt velük a nagyszülők házába, ahol nagyapa összkomfortos pincét alakított ki a tisztaszoba alatt. A falon tükör, a sarokban ágyak, komód, egymásba tolt kényelmes hencserek, amelyeken kergetőzhettek, ugrándozhattak a környékbeli gyerekek.
Ugyanekkor Blanár László magára öltötte szürke, halszálkás öltönyét, a vállára könnyű viharkabátot kanyarított, és kiment az oroszok elé a gátra. Azok méltányolták az anyanyelvükön megfogalmazott udvarias köszöntést. Azután egy idősebb katona mosolyogva odalépett hozzá, kipattintotta a viharkabát két gombját, és a zakó mellényzsebébe nyúlva kiemelte a doktor láncon függő aranyóráját.
Terikéék csak másnap merészkedtek elő a pincéből. Különös látvány fogadta őket. Vattakabátos katonák hemzsegtek az utcákon, s mintha buborékban mozogtak volna, árnyszerűen, suhanva kerülgették a lányokat. Többen mankóra támaszkodva, felkötött karral bicegtek. Idegen vezényszavak röpködtek. Terikéék meg-megálltak, tátott szájjal nézték őket, de azok rájuk se hederítettek. Mintha nem is lettek volna a világon. Se ők, se az oroszok. De nagyon is itt voltak. És ehhez aztán nem is fért kétség többé.
Megjelent a Pannon Tükör 2024/1. számában.
Fotó forrása: barkaonline.hu
