“Minden egy kiszivárgott hangfelvétellel kezdődött. Ez Juliette Kyrkegar új regényének legelső mondata. A könyvnek, ami napokkal a megjelenése után világméretű botrány hullámait indította el, a hullámok pedig fokozatos apadás helyett egyre csak duzzadnak. Ablakon kieső oligarchák, eltűnések, lemondott és le nem mondó politikusok, árfolyamzuhanások és emelkedések, rágalmak, tisztázó szándékú közlemények és ködösítő médiazaj. Mi történik?
Juliette Kyrkegar Hollandiában befutott szerzőnek számít, az elmúlt húsz évben megjelent regényeit és novellásköteteit sorra dicsérik olvasók és kritikusok egyaránt. Első kötete, Az arányokkal nincsen baj mérsékelt sikert aratott, a Tegeződni a Jóistennel már nemzeti könyvdíjban részesült, de a nemzetközi irodalmi színtérre 2015-ben a Szaturnusz mosolyog emelte be. Történeteiben visszatérő elem a nyomozás motívuma. Utóbbiban Marcel Antagonic lengyel költő tér vissza Németországból hazájába, hogy fényt derítsen homályos gyermekkorának részleteire, az elképesztően furcsa című, 2017-es noir-szerű regényében pedig [(– u u)(– u u)(– u u)(– u u)(– u u)(– –)] Mischa Adamski írót követhetjük nyomon, amint az eltűnt Bernadette LaClustre nyomába eredve alkoholmámoros nyomozásba lendül Manhattan alvilágában, miközben kiégeti dopamin receptorait. A Hexameterben azonban valami történt – a fikció kezdett beleolvadni a realitásba. A szerző ugyanis egy élő ember Facebook-profiljának adatait használta fel a főhős karakterének felépítéséhez: név, lakóhely, képek, születési adatok, minden. Még a regény többi szereplőjének nevét is Adamski Facebook-ismerőseitől vette kölcsön. A történet szerint LaClustre, a híres francia drámaíró, Adamski szeretője valamilyen oknál fogva felszívódik, és Adamski szaglása szerint az Egyesült Államokba utazik, hogy egy kimondhatatlan nevű indiai guru szektájához csatlakozzon. A valódi Adamski előkerülésekor kisebb botrány tört ki, de végül peren kívül megegyeztek a szerző ügynökével.
A Vörös Neptunban azonban fikció és realitás teljesen egybeolvadni látszik, ugyanis Kyrkegar saját magát tette meg a regény főszereplőjének. A történet szerint épp legújabb novellafüzérén dolgozik, amiben a méd macskák párzási rítusának kontextusában mutatja be a namíbiai radikális feminista mozgalmak küzdelmeit egy félkarú menekült kislány szemszögéből, amikor egyik nap váratlanul névtelen üzenetet kap a Signalon. A küldő arra kéri, hogy látogasson meg egy londoni postafiókot, ahol majd valami várni fogja őt. Mivel azt is megírta, hogy Kyrkegarnak háromszög alakú anyajegy van a szeméremdombjától néhány centivel jobbra, amiről pedig összesen három ember tudhat, ezért világos, hogy az üzenetet csakis egyik legrégebbi barátja, Ricky Infidelio küldhette. Így hát Kyrkegar nekivág Londonnak, ahol meg is találja a pendrive-ot, amit egy postaszekrényben hagytak neki. Ezen mindössze egy hangfelvétel volt, amin Infidelio érezhetően zaklatott állapotban vallomást tesz a munkájáról és közben egy rakás összeesküvés-elméletet vázol fel. A cselekmény abból áll, hogy Kyrkegar sorra hallgatja az ezt követően kapott felvételeket, aztán dobja a feminizmust és a méd macskákat, hogy megírja, amit Infidelio elmondott neki.
De vajon tényleg az volna ez a könyv? A főszereplők valódiak, a kötet a kezünkben van, a benne leírtak viszont akkora képtelenségnek tűnnek, hogy már majdnem azért lehetnek igazak, mert ki sem lehetne őket találni. A regény által mozgásba hozott események azonban még riasztóbbá teszik a helyzetet: a francia elnök személyesen tartott sajtótájékoztatót, hogy cáfolja a benne írottakban való érintettségét; a Nestlé és a Dreamworks vezérigazgatóját is holtan találták az irodájában; a Google teljesen bezuhant a tőzsdén; az amerikai posztfasiszta sajtó pedig turbóra kapcsolt a közösségi médiában – hogy csak pár dolgot említsünk. Kézenfekvő lenne megkérdezni a szerzőt, hogy mégis mi a jó fene történik, de van egy újabb csavar a sztoriban: Juliette Kyrkegart még nem látta soha senki. Lehetséges, hogy vannak családtagjai meg ismerősei, de a nyilvánossággal az ügynökén, Rick Moriarty-n keresztül kommunikál, aki azonban senkinek sem hajlandó elmondani, hogy szoktak-e néha fröccsözni Kyrkegarral, vagy pedig ajtó alatt átcsúsztatott titkosírásos üzenetekben kommunikálnak. Továbbá az egyetlen kép, amit Moriarty a kiadójának elküldött, hogy a könyvek hátuljára lehessen csapni a szerző neve mellé, valószínűleg egy mesterséges intelligenciával véletlenszerűen generált portré. Nincs semmilyen közösségi média profilja és nyilvános e-mail címe sem. Minden, amit tudni lehet róla, hogy valószínűleg Amszterdamban él, és a könyveit elemzők szerint valószínűleg ballábas és valószínűleg cukor nélkül issza a kávét.
Ezen a ponton tehát érdemes összefoglalnunk három mondatban, mit állít Juliette Kyrkegar A vörös Neptunban:
1, Van egy rejtélyes, világméretű szervezet, ami kedve szerint alakítja körülöttünk a valóságot a politika, a vallás, a kultúra, a média és az élet minden más elképzelhető területén keresztül.
2, Ennek a szervezetnek közvetve vagy közvetlenül, tudatosan vagy eszközként használva, de potenciálisan bárki az alkalmazottja lehet: egy menő nyugati demokrácia miniszterelnöke, a kedvenc tech-céged vezérigazgatója, vagy a paraszt GLS-futár, aki soha nem az előre megadott időben hozza ki a csomagod.
3, Ricky Infidelio tagja a szervezetnek, de a történelem során elsőként úgy döntött, hogy mindent kitálal és leleplezi a titokzatos háttérhatalmat.”
♆
„Régóta tervezek már leleplező cikket írni az antikváriusokról. Sötét dolgok vannak itt, Jul. De megpróbálom az elején kezdeni. Van egy arc, Vaigh Lensho, akit a BIGSCAM könyvtárosának is neveznek. Ugye említettem már az osztályokat, ahol kódexeket meg történelmi dokumentumokat írnak? Lensho ezeket vezeti. Az egyik legnagyobb műveletük a qumráni tekercsek legyártása volt a háború után. Gondolom, odafönt úgy látták, hogy az általános apátia után ráfér egy kis remény a világra, ezért megbízták Lenshot, hogy csináljon pár evangéliumot és gnosztikus meg prekabbalista zsidó misztikus szöveget, hogy kicsit átszínezzék velük Jézus karakterét és az apostolokkal való kapcsolatát. Például megemlítették volna, hogy volt felesége, vagy hogy elfogadta a melegeket, ilyesmi. Csak az volt a baj, hogy a Katolikus Egyházban – igen, pont ott – ehhez éppen nem volt elég emberünk. Szerencsére az Egyház krémjének finoman szólva sem volt meg a képessége hozzá, hogy meg tudja különböztetni a valódi iratokat a hamisaktól, ezért egyszerűen csak rájuk feküdtek és harminc évig egy betűt sem hoztak belőlük nyilvánosságra, amiket meg végül kénytelenek voltak, azoknak kábé közük sem volt Lenshoék munkájához. Viszont a csodálatos az egészben, hogy ez a sztori lett az archetípusa az összes konteónak meg Dan Brown jellegű történetnek arról, hogy az Egyház minden felhasználható eszközével megpróbál valami szörnyű dolgot eltitkolni a világ elől. Szóval Jézus békén lett hagyva, de a gép forog, a munka azóta is végzi önmagát, és a legszebb, hogy az Egyház tényleg szörnyű titkokat őriz, csak ők maguk sem tudják, hogy amit titkolnak, az nem igaz.
A lényeg, hogy Lensho felel a cégnél a történelemhamisításért, és a családja már a reneszánsz környékén is könyékig svindler volt. Volt egy Vilnius Emanor nevű felmenője, aki folyamatosan kergette a leveleivel Mirandolát, Ficinót meg egy csomó másik tudóst azt állítva, hogy valami új, hihetetlenül fontos kódexre bukkant. Emanor ugyanis alapvetően egy sevillai kolostorban dolgozott kódexmásolóként – csak hát a munkája nem merült ki a másolásban, merthogy írta is őket. Sőt, olyan értekezésekben próbálta összeegyeztetni a platonizmust és az alkímiát a kereszténységgel meg az iszlámot a hermetikával, amikben ő írta azokat a műveket is, amikre hivatkozott, vagy éppen csak odafirkantott egy-egy mondatot valahová és alávéste, hogy Arisztotelész, vagy pedig egyszerűen kitalált egy szerzőt meg hozzá valami könyvcímet. Baromi jókat szórakozhatott ezzel, én irigylem. Több száz ilyet írt, és a filológusok meg a vallástörténészek máig vitatkoznak rajtuk. Gershom Scholem például a Raziel Sefardi álnéven írt, Ádámnak adott titkos kinyilatkoztatásról szóló szövegről pár éve írt egy hatszáznyolcvan oldalas monográfiát, Herbert Silberer pedig állítólag azért lett öngyilkos, mert kipróbálta „Miroslav Walpurgius” szexuálmágiáról szóló értekezésének egyik gyakorlatát az asszisztensével. Nekem az a kedvencem, amelyikben Ábrahám rabbi néven Emanor leírja, hogyan csinált sárból gólemet és küldte át a szomszédjához, hogy ráijesszen. Szóval a sületlen könyveivel nem kis mértékben járult hozzá, hogy a Felvilágosodás az összes ezotériát kirostálja Európából, miközben segített megágyazni mindenféle legendának, amiket a BIGSCAM azóta is fel tud használni. De a család igazi felemelkedése csak a viktoriánus korban történt.
Lumiere Heidevic a brit királyi nyomdában dolgozott egészen addig, amíg 1863-ban úgy nem döntött, hogy vesz magának egy gyógyszerész diplomát és kiköltözik Amerikába. Először az alkimisták mintájára olyan szerekkel kísérletezett, amiktől az emberek, állítása szerint, médiumokká válhatnak. Alapított is egy céget, ahol kizárólag női médiumokat, látókat és asztaltáncoltatókat alkalmazott, de mivel hamar sűrűsödni kezdtek a pletykák, hogy valójában egész másról szól a biznisze, jobbnak látta bezárni a boltot. A következő lötyivel izmokat és szuper erőt ígért, aztán halottfotósként dolgozott, és a hetvenes években sikerült összekötnie a két területet: olyan szert kezdett árulni, ami feltámasztotta a halottakat. Valójában persze nem támasztotta fel őket, viszont az élőkre erősen stimulatív hatást gyakorolt, mivel tele volt kokainnal. Heidevic először arra gondolt, hogy üdítőt csinál belőle (erre a piaci résre csapott le a Coca-Cola szinte azonnal), de a nyolcvanas évek végén megismerkedett a nála nem kisebb kaliberű szélhámos Jordan Bedvetterrel. Bedvetter feltalálóként volt ismert, és abból gazdagodott meg, hogy iparmágnások pénzét csalta ki mindenféle bizarr találmányhoz. A hidraulikus lómasszázsgép vagy az örökké ehető toast kenyér csak kettő ilyen volt a millióból. Végül ő súgta Heidevic fülébe a nagy ötletet is: a kokain tartalmú gabonapelyhet. Ez akkora siker lett, hogy rövidesen a száz leggazdagabb amerikai vállalkozó között találták magukat. Szerencséjükre egyikük sem érte már meg a kokain betiltását, ugyanis érdekes módon mindketten ugyanabban az évben és ugyanazon a napon, 1917. március kilencedikén haltak meg – lehet, hogy volt egy közös reggelijük, ami nagyon eldurvult. Bedvetternek nem volt örököse, ezért Lumiere fia, Benno Heidevic vette át a cég irányítását. Benno pedig nem sokat szerencsétlenkedett miután ki kellett vennie a kokót a reggelizőpehelyből, ugyanis Arnold Rothsteinnel és Elieser Lanskyval, akik New York legnagyobb maffiózói közé tartoztak, néhány éven belül többek között sportfogadási csalásokra és zsarolásra épülő szervezetet alakított ki. A szesztilalom kezdetével pedig azonnal kapcsolt és segítségül hívta apja tengerentúli kapcsolatait, hogy Lansky-ékkal New York, Chicago és Atlantic City között csempészhálózatot és szeszfőzdéket létesítsen, de a frissen megalakult FBI-al a nyakukon a pénzüket nem tudták csak úgy elkölteni. Itt jönnek képbe az antikváriumok, Jul! Nem tudom, Heidevic mikor került kapcsolatba a Neptunnal, de az volt az ötlete, hogy egy hadseregnyi fedőcégen keresztül sorjában felvásárolja az ország antikváriumait és méregdrága, de soha meg nem hirdetett kódexeket és papiruszokat adogat el a strómanjainak. El kell ismerni, hogy ez óriási ötlet volt, mert azóta se jutott senkinek az eszébe, hogy a használt könyvpiac körmére nézzen. Szóval így lett Benno Heidevic és valamikor az ő halála után az unokaöccse, Vaigh Lensho a BIGSCAM „könyvtárosa”.
Lenshoval akkor kerültem kapcsolatba, amikor a Cult fejlesztésén dolgoztunk. Először csak egy közösségimédia-platformra gondoltunk, ahol a vallási vezetők maguk tervezhetik meg a kultuszukat, de az AI felpörgése miatt eszünkbe jutott DeFrostával, hogy mi lenne, ha egy szoftverrel előre létrehoznánk nekik az összes lehetséges vallási tartalmat. Így annak, aki nálunk akar vallást vagy szektát alapítani, a regisztrációkor csak pár szóban meg kellene fogalmaznia az alapötletet, és az AI tetőtől talpig összerakja az egészet dogmákkal, gyakorlatokkal, könyvekkel, mindennel együtt. És amit egyszer így kidobott, újra meg is lehet etetni vele, hogy abból még több hasonlót csináljon, úgyhogy a célunk az lett, hogy a vezetők válláról minél inkább levegyük a terhet, és hogy az időt, amit korábban tartalomfejlesztésre fordítottak, a híveikkel való kapcsolat szervezésével tölthessék. Szóval ahhoz, hogy a Cultot felturbózzuk ezzel a funkcióval, be kellett táplálni az összes valódi és fiktív vallási szöveget és szakirodalmat amit a történelem során eddig létrehoztak. Ebben kértük Lensho segítségét, és így szereztem tudomást az antikváriumok titkáról. És tudod, miért olyan bunkó és feszült mindig az összes antikvárius, Jul? Mert pénzt mosnak, azért! Mindig azt hittem, hogy azért bámulják olyan idegesen a képernyőjüket, mert próbálnak úgy tenni, mintha dolgoznának, antikváriusként pedig rohadtul nehéz elfoglaltnak tűnni. De ezek tényleg elfoglaltak, csak nem rendelésekkel meg hasonló szarságokkal ügyködnek, hanem álnéven londoni székhelyű cégeket hoznak létre. és próbálják napi nyolc órában úgy tekergetni a pénzmosó szoftverek potmétereit, hogy a percenként hetven tranzakció a titkosszolgálatok radarján kívül maradjon. Ez az igazság. És akkor a könyvtárosokról még nem is beszéltem.”
