A szélnek lakói
Csak végignézek az úton,
tudom, hogy jártam már itt,
tudom, hogy egyszer itt ragadtam.
Dohánykarcos párkahang
vadkecskéket terel a kőkarámok felé
a fénybordás hegyoldalban.
A vesszőkerítés mellett
egy őzbarna fiú, talicskányi tetovált
koponyát tol a csontkamrához.
Egy szerzetes szivarcsonkkal vezényel
a puszpángfába ízesült kabócáknak.
Ikarusok kapaszkodnak
a dűlőúton felfelé,
lassítanak a szürkére edzett cédrustörzsek,
jelzésértékű megállók előtt.
Az olajliget peremén
ujjaim a dróthálóra fonódnak.
Figyelem a színüket vesztett
kövek és bozótok foltritmusát,
a mállás dramaturgiáját,
míg olyanná nem válok,
akár a déloszi oroszlánok.
Egy motor hátáról magához int
egy kócos prófétafej.
Szél sodorta gyapjúhaja
szantálfaillatot áraszt,
nyakán hullámhegek,
a hátán sótérkép, átfogom a hasát.
A visszapillantó tükröt szuggerálom,
nézz vissza rám, nézz vissza rám,
eleven pontszemeiddel,
legalább a kanyarokat követő egyeneseken.
Egészen odáig visz,
ahol már csak a por zúdul továbbra is
nagy tömegben előre,
a csontszáraz por,
azután elhajt a lepkerezervátum felé.
Magam maradok egy felmálházott,
lassan pislogó szamárral.
Ikarosz
Tengerbe dobott méhviasz érmék fehérednek
az algától iszamós, vízbe szakadt betonmólón,
egymáson gördülő, csontszín kőtojások között.
A sziklafallal párhuzamosan zuhanó fiúk
megadják magukat a gravitációnak.
Az istállók falain festékszóróval felfújt
freskótöredékek, For Sale táblák vöröslenek.
Sótól mocskos ablakokon szúnyoghálók
pixeles membránja remeg.
Palaparcellák közt egy szikár férfi
kitáruló karjainak kaszaárnyai.
Miroloi, sikoly-glissandok
és kecskék hangjelzései,
egy sebzett vad nyöszörgése.
Szerzetesek faragják késeik markolatát,
amivel később halak hasát metélik majd fel,
olyanok, akár a három angyal
Mamré tölgyesében.
Egyikük felém fordítja fejét,
borostájáról visszasercen a fény.
Legyűröm karomon az inget.
Te fogod ugyanis feláldozni az embert,
aki magában hord engem.
Magamra hagy a sötét falak között,
az ikonosztáz előtt, a láthatatlan tartomány
mezsgyehatárán, göndör fürtű szentekkel.
Úgy járok körbe, ahogy Ikarosz
vitorlázik preparált szárnyakkal
a Tatlin-torony körül.
Két homokba szúrt gyertya
világítja az apszishajlatot.
Rettegek attól az időtől,
mikor nem leszel többé megszólítható.
Visszaszokás
Felállványozott épületek homlokzata előtt
vastag nejlonfüggönyök remegnek,
felhasíthatatlan Maya-fátylak.
A kínai büfében az elnémult kakas
kapirgálja a mozaikcsempét,
egy Schiele-karcsú fiú
wonton levest kanalaz
a pult mögött, mesterséges fényben.
Gerince helyén hajlékony acélnyárs feszül,
hozzáízesült protézisbordái
átütnek a fehér pólón.
Egyre szűkülő pontpupillában
animális fenyegetettség.
A savas eső lemarta a lombot a fákról,
egy madárfészek gurul
a villamossínek között.
Sűrű szálú habos jávorroncsokat,
szétfeküdt matracokat,
preparált kalitkákat, kábelkötegeket kerülgetek.
Saját kimérafejemet nézem
utcafrontos galériák üvegtábláin.
Kerozinkék reflexek torzítják
a visszaverődő képet.
Ipari alpinisták lebegnek felettem.
A balkánszürke ködön átvilágít
az éjjel-nappali fényfelirata,
alatta az eladólány
égei kék haját arcába fújja a szél,
remeg, akár a jegenyék,
néhány slukk után
eltűnik a fotocellás ajtó mögött.
A kocsmában önmagukat túlélt,
létváltó kamikázék mozognak
a jól temperált zongora hangjára,
elcsigázott akarattal,
egymás körül keringő égitestek,
felfüggesztik magukat a cselekvésben.
A félig leeresztett kaptárvas-rolók mögött
telik, de nem múlik az idő,
a metrum fátylat terít a valóságra.
Zsebembe feszítem ökleimet,
elhajózott kompjegyeket markolok.
Drótkötélpályák fölött fehérlenek
inas, ágymeleg testek,
kávégőz, teapára takarja arcukat.
Megjelent a Pannon Tükör 2024/1. számában.
