Új vendég mosogat, szedd össze a csészéket, és hozd őket hátra, rikkantott fel a lány, a férfiak meg nevetve mondták, hogy már értjük, miért adtál neki ennyi kávét, Amelie, azt akarod, hogy reggelig mosogasson. Kezdjék csak el, kiáltott kacéran a lány. Nem kell várniuk a borral, igyanak csak kedvükre. Az öregurak éljeneztek, majd rögtön pukkant is a dugó. Amelie kinyitotta a csapot, csörgött egy kicsit a csészékkel, majd közelebb lépett. Láttam, ízlett a kávém. Tudtam, hogy neked nem kell a tejhab, sem a kis rajzocskák bele, mert te nem fogyasztod a kávét, hanem használod. Mindez látszott abból, milyen szenvedéllyel ittad a pohárból. Itt van ez a sok öregúr. Festenek, boroznak, de nincs meg bennük a tűz. Amikor néztem a kamerán, milyen szenvedéllyel húztad meg a forró kávét a csészémből, láttam, hogyan villan a szemed, és az az indulat, amivel kirontottál a kávézóból, kezedben a kávéval, azt mutatta, hogy nem adod semmiért a szenvedélyt, ha egyszer megszerezted. Amelie kilépett az öregurak elé, akik már boroztak, és közben mutogatták egymásnak festményeiket. Olyanok ezek a tájképek, akár a legunalmasabb fotók, gondoltam, és mintha meghallották volna a gondolataimat, felém fordultak, majd felkiáltottak, hogy most te jössz, mutasd, mit tudsz, majd a kezembe nyomtak egy üveg bort, és a fejükkel bicentettek a galéria felé, én pedig felnéztem és láttam, hogy időközben felállítottak egy festőállványt, rajta egy üres vászonnal, mellette mindenféle festékkel és ecsetekkel. Felvittem a bort a galériára, megálltam a vászon előtt, leraktam magam mellé a palackot, és olyannyira hívogató volt a vászon fehérje, mint a kávé feketéje, bámultam a vásznat, próbáltam minél jobban belesimulni a fehérbe, de közben éreztem, hogy mindenki engem néz, várják, hogy elkezdjem a festést. A lány felkiáltott, hogy uraim, hölgyeké az elsőbbség, nemde? Erre minden férfi figyelme a lányra szegeződött, aki egy kisméretű, üres vásznat tartott a kezében, és úgy kezdett beszélni a fényről, mint aki ismeri, és mindezt olyan folyékonyan tette, mintha csak felolvasott volna egy szöveget, és senki nem tette szóvá, hogy ennek meg mi köze a festészethez, ahogyan azt sem, hogy egy ecsetvonás, de még egy betű sincs a vásznon. Nem néztem a lányra, csak hallgattam őt, bámultam az előttem lévő vásznat, és legszívesebben azt festettem volna le, amiről ilyen szenvedéllyel beszélt, de nem tudtam, hogyan kezdjek neki, minden egyes szóval eltávolodtam ettől a szövegtől, kezdtek összemosódni a szavak, és végül már csak saját tehetetlenségemtől akartam szabadulni, legszívesebben lelakkoztam volna ezt a vásznat, majd az összes asztalt és széket is. Miután a lány elhallgatott, a férfiak felnéztek a galériára, és amikor meglátták, hogy egy vonást sem tettem a vászonra, nem kértek számon, hogy miért nem festettem semmit, inkább annak örültek, hogy nem maszatoltam össze a vásznat, de leginkább annak, hogy nem ittam bele a borba. Odaléptek a vászonhoz, és tolakodtak, ki tegye meg az első ecsetvonást. Elléptem a vászontól, majd lenéztem a lányra, aki intett, hogy menjek le hozzá.
Nézd csak, milyen lelkesek, mondta, amikor odaléptem hozzá. Egyik sem kérdezi meg, hogy ez a szöveg mégis mi volt egyáltalán, hanem rohannak festeni, és látod, ölre menő harc van azért, hogy kié legyen az első vonás. A kis köpcös meg ott ül a sarokban, és azt motyogja magában, hogy nem kell a balhé. Ő eljutott a művészet azon fokára, hogy belátja, hogy másra és saját magára is veszélyes lenne, ha festeni kezdene, ezért inkább neki sem kezd, ahogy te sem kezdtél neki. Láttalak, hogyan álltál a vászon előtt, miközben engem hallgattál. Csak az nézi ilyen megbabonázva a vásznat, akinek sajátja a képalkotás. Nézd az öregeket. Milyen lelkesen kezdték el festeni a teliholdat. Azt hiszik, ezzel imponálnak nekem, hogy meg tudják festeni a vászonra, amit én csak a tejhabba tudok, azt hiszik, hogy szükségem van arra, hogy lássam mindezt egy vásznon, amit majd kirakhatok a kávézó falára. Nézze csak kisasszony, milyen szépen alakul, kiáltották az öregek. Felnéztünk a vászonra. Amelie rámosolygott a férfiakra, és közben a következőket súgta nekem. Giccses klisé, kár az ilyenre a vásznat pazarolni, de a városszéli galériában úgyis megveszik a képet, amit majd kiállítanak, és ez a festmény bizonyára felkerül valami sznob falára, aki csak egy teliholdat lát madarakkal, de azt, hogy miből is született ez a kép, nem fogja tudni, azt meg végképp nem, hogy ennek a képnek meg sem kellett volna születnie. Nem kell elmondanod, mit láttál a vásznon, miközben hallgattál engem. Ne szégyelld, ha először neked is egy tájkép jutott eszedbe. A tájképek között is van remekmű, hiszen Monet is tájképeket festett, és micsoda remekmű mind. Rendre ugyanazokat a kazlakat festette, és valójában nem is maguk a kazlak voltak izgalmasak számára, hanem a fény, ami rájuk vetült. Monet valójában a fényt akarta megfesteni. Te is szereted a fényt, ugye? Bólintottam. Intett, kövessem.
(A borítókép a szerző felvétele.)
