A fényképen, amit a mindenféle jegyzetekkel meg határidőkkel telitűzdelt parafatáblán láttam meg, egy kócos budai utca kanyargott. Enyhe lejtésben tart Pest felé, két oldalt homályba vesző bokrok, mandulafák, körvonalukat vesztett vaskorlátok. Szélen az egyemeletes házak ablakai sötéten merednek egymásra, zsalugátereiket szűkre húzták, a készülődő reggel csak percekre volt. A kevés fényben alig látott valamit a fényképezőgép, a zsizsgő felvételen elveszett alakod, de emlékszem, ott állsz a házak között, olívazöld kabátban, a kezedben egy üveggel, az üvegben borral. Irsaival, amit a közértben vettünk, zárás előtt, nem sokkal azután, hogy elhatároztuk, megnézzük a reggelt.
Könnyen kapható voltam az ötletre, pedig nyár eleje volt, amikor a forró éjszaka után dermesztő a hajnal, és már előre tudtam, fázni fogok a vékony zakómban. A közért után felindultunk a hegyre, lépcsőt másztunk, és a kilátót kerestük. Ismertem a járást, de az éjjeli hegy furfangjai, meg a lámpák fényében hosszúra nyújtott árnyak megtréfáltak. Eltévedtünk, amit rögtön be kellett volna vallanom, átkeltünk egy réten, hátha toronyiránt könnyebb lesz. A cipők magukra verték a harmatot, nagyokat léptél, hogy legalább a nadrágod alja megússza, megbontottam a bort. Séta közben nem tudtál inni, amíg álltunk, új útvonalat javasoltam, mert ez sem rossz, de ha az első sugarat a kilátó csúcsáról akarjuk meglátni, sietnünk kell.
A rét melletti pad ismerőssége nyugtatott, ez az út jó felé fut, és kihalt, a szükségemet intéztem, büszkén gőzölgött a sárga lé. Odanyújtottad egy hangos korty után, az Irsai egyre jobban esik. Fagyos, de legalábbis hideg a hegy, az élénkítő testmozgás és a bor nélkül minden bizonnyal kibírhatatlan. Lihegősen cigarettára gyújtok, körülöttünk minden elválik egymástól. Az öreg fa, az útjelzőnk, kibomlik hátteréből, kékül az ég a levelek fölött, itt balra fordulunk. Hosszan végiglátható, ismeretlen út, ami gyanút kellett volna, hogy ébresszen, caplattunk, enyhe lejtésben, ami aztán végképp. A kékellő formák már egyértelmű alakokat mutatnak, párás autót, garázskaput, beállót őrző kőoroszlánt, tetszik a látvány, lemerülőben lévő fényképezőgépemmel matatok.
Belemelegedtél a sietésbe, utánad kiáltok, pózolsz, majd gyorsan kattintok, hogy hamar beérjelek, és elkérjem a palackot. Kétség támad bennem, egyre nagyobb biztossággal, hogy nem ez az, jobb nem is szólni, hátha kilyukadunk valahol. Mögénk másztak a házak a hegyoldalon, átnyújtom, hogy igyál te is. A csillogó felszín, ahogy löttyent a bor, narancs felhőket mutatott, nem ott vagyunk, ahol kell, ahol terveztem, ott biztosan nem. A körvonalakba színek költöztek, majd árnyékok borultak ránk, a fenti házaké. Megfordultunk, az utca tetejéről sárgaság csorgott. Nincs több korty, padkára ülve néztük, hogy most mintha vörösbe váltana, vörösben láttam csalódott arcod. Eltévedtünk, elnézést kértem, megkapod a fényképet, ígértem, és hogy kinyomtatom. Felém fordultál, bólintottál, az első autó kigurult garázsából, és a völgybe indult. Követni kezdtük, majd sűrűsödött a forgalom, jobb híján az utca szélén sétálunk, a völgy alattunk ködlik, már közel van, körülöttünk lassan fehéredik a sárgás fény.
(Az illusztráció Miklya Emese munkája.)
