MURRON SKEATS (Pilizota Szandra)
TEPI HALOTTASKÖNYVE (RÉSZLETEK)
1. Tepi, a thébai tolvaj
Hátam négy könyök széles s szárnyaim ragyognak, mint a délvidék smaradgjai.
Talpaim Geb tar és kemény koponyáján gördülnek.
Tepi vagyok, a thébai tolvaj. Kezeim ragadósak. Mint a mézsör. Lábaim sebesek. Katonák, kik bottal ütitek nyomomat, gyakorta nevetlek titeket! Merthogy az út amúgy is igen poros s ti ostobán még terebélyesebb sárga fellegbe fojtjátok a népeket! Ám mostan zihálásom szikkadt görgetegeket siketít, ahogy eliramodok a lusta barmok által húzott fogat mellett. Az ösvény a szerencsémre fenekedik. Gáncsot vet nekem. Térdem kalácsát ízleli. Felpattanok. Hitvány bőrömet mentem. Széth ezeroszlopú házába jutok.
Tepi vagyok, thébai tolvaj – suttogom. S ti, fáklyák, hasztalan sziszegtek reám. Nem félek. Szemem fekete szkarabeuszába temetlek titeket és tiszteletemet teszem a krokodiloknál. Tekintetük temérdek úszó lámpás a víz színén. Állkapcsuk hústól tömettetve kaffog. A nyavalyás templomszolga eteti őket, kivel összekevernek azok, kik akaratjukon kívül javaikkal segélik gyarapodásomat. Az a kecske az én hasamat is feszíthetné. Eluralg rajtam a düh e tékozlást látva. A sötétbőrű törpe mögé kerülök. Erőssen ülepen billentem és vállaim előrelódulnak. Szobek szörnyű teremtményei közé sikollyal fűszeres ínyencség hullik. Tepi vagyok, Szobek új szolgálója. S mivelhogy dolgom derekasan végzem, nyugovóra térhetek. Ám a tolvajok álma nem számlál órákat. Hamarjában felköhögöm az ébredést. Katonák rúgdalják azt ki bordáim kosarából. Kegyelemért üvöltve zsugorodok.
Félájult eszméletem visszhang és tükör. Parancsoló szavak, magas és ösztövér férfit csavaró bőrköpeny lakozik benne. A katonák eleresztenek. A főpap hátborzongatóan világos és üres írisze magába olvaszt és Núbiai Tepinek hív. Azt is mondja, hogy ez a Tepi nem az a gazfickó, kit a törvény őrizői keresnek.
Hálálkodni akarok, de nyöszörgésem erőtlenül csúszik le aranyozott gallérján.
Húzd meg magad, rabszolga! – szűri a fogai között „megmentőm”.
Tepi vagyok. Núbiai… rabszolga…
2. Az Omboszi Ai főpap
Tudjátok meg: Ozirisz az isten, a jövendő szerencsés óráinak ismerője! Ama óráknak, mik Omboszi Ai főpap (rab)szolgálatjába hajlítják apró testemet. Mik fehér ruhával és tűzzománcosan ragyogó gallérral ékesítenek. Mik hollófekete parókával ülnek komisz gondolatoktól zsibongó fejemre. Mik bőrszandálba dugják sebes lábaimat. Tudjátok meg: nem vagyok többé ágyékkötős és meztéllábas éhenkórász. Hanem Núbiai Tepi, ki jó gúnyában jár s nagyhatalmú ura kegyességét bírja. A hátamon zsák leffeg, mi szívemnek minden szerelmét korogja: aranyat s ezüstöt a sírokból. A holtak nem ébrednek fel érettük – hát oly gazda szükséges, ki vajmi hasznukat rabolja. Kufu. Théba leghírhedtebb orgazdája, tucatnyi gyilkos és tolvaj parancsolója. Hatalmas, előrefolyó potrohájában emészti városának rettegését. Belódulok a titkos rejtekhelyre. Azaz bedobnak a tagbaszakadt testőrök, kik méla unalommal tartják izmos vállaikon a kecskés alkonyatot.
A zsák kinyitja a száját. Mézessen és kincsessen beszél.
Ím Ai ajándoka – próbálok szűkülő szemhéjai közé férkőzni.
Veled küldi? – kérdi s én felelem, hogy ki mással.
Macskaéltű tolvaj, utolér a jósorod! – irigységes sárgulat futkos a homlokán s a tenyerembe ejti a dagadt erszényt.
Odakinn a busás fizetséget lesem. Atum rőt ábrázatja pedig engem. Részt marok magamnak. Az érmék lüktető pupillámon keresztül látnak az elmémbe.
Én, Núbiai Tepi rengőhájas combokba harapok s ajakam csámcsogva csókol. Ujjaimat dús mellekbe vájom és szíves tölteléket tépek. Két pofára zabálom – a datolyától részeges sült baromfikat…
3. Tepi és Teje, az edufi papnő
Jobb szemed sektet-bárka, bal szemed mandzsut-bárka, szemöldököd Anubisz isten, ujjad thot isten, hajad ptah-sokan. Igen, szépséges Teje, edfui papnő. Tekinteted eme két pompás hajó a véres vízen, miben a krokodilok marcangolják miszlikbe kecskehúsos áldozásomat. Szemöldököd sakálfejű mérlegén túl könnyű a szívem. Ujjaidból eltulajdonítom a bölcsességet ahhoz, hogy őrültségeket tegyek éretted. Parókádat Ptah fonja szeretett szajháim hajából. Közönyösen pillantasz rám, midőn csaknem jómagam is Szobek derék jószágait táplálom. Megkapaszkodok, ám elmém éjszínű pupilládba csobban. Általad látom magamat. Ajakad ajakamra szökik pirosan. Kicsiny kebleid kitúrják a mellkasomból a dobogást. Bőröd a perzselő sivatag s vele sebeket sütsz testemre. Fellettünk furcsán s fehéren izzik a nap, mint Ai főpap írisze. Mintha egyedül csak én lennék egy üres világban. Uram akaratja ellenébe feszülő daccal. Engem szolgálsz létezéseddel – tekeredik Ai sóhaja a nő kecses termetére, mint a rút Apophisz-kígyó. Tejét én fogom bírni. Mert én vagyok a lopás módozatainak tudója, Tepi, a thébai tolvaj. Kezeim ragadósak. Mint a mézsör. Mindent viszek: mozdítható javakat is, s asszonyok szerelmét is…
