«

»

jan 06

Jahoda Sándor: Megbabrált pokol

 

Magyary Ágnes:
Rövidzárlat az alvilágban,
Magyar Napló Kiadó,
Budapest, 2016

Rövidzárlat az alvilágban címmel jelentette meg, idén, a Magyar Napló Kiadó, Magyary Ágnes legújabb regényét. Mondhatjuk „családregénynek”, és annyiban ez helytálló is, hogy valóban egy család élete elevenedik meg a regényben, mégpedig egy – hangsúlyozzuk – fokozott elevenségű családé – s mindezt a család egy szem gyerekének, egy kisfiúnak a szemszögéből „láthatjuk”. A gyermek, Kolozsvárról, Brüsszelen át, Budapestig, sőt egészen a felnőttségig – egyre csak sodródik. És így a regénynek is van egy sodrása.
Apa és anya: két mitologikus szörny. Két önző „óriás”, akik együttélésükben is, fényévekre vannak egymástól és gyermeküktől – aki közöttük vergődik, magányosan, szeretetlenül. A családi viszony – vagy mondjuk inkább úgy: iszony – már az elején fölvillan előttünk: „Apám kedvenc hobbija a költözés, anyámé meg az önöldöklés. Én meg csak a mackóimat szerettem” (A Kara-Kum homokjában, 5.).
A Rövidzárlat az alvilágban legfőbb erénye azonban az, hogy a látszat ellenére, a regény mégsem egy horror-mű, amit hosszas ásítások után, nyugodt szívvel félrehajíthatunk a sarokba, sem pedig egy családi pszichodráma – regénybe oltva –, hanem: éppen hogy a szerző stílusa az, ami megemeli a szöveget. De miért is? Azért, mert Magyary Ágnesnek „volt mersze” könnyedén, szellemesen és humorosan írni a pokolról.
A kis főhős kitűnő megfigyelőnek bizonyul, és ő kerül – csodamódra – az elmeorvoshoz, nem a szülei. És mintha már mindent tudna: „Márpedig az orvosok szidása majdnem ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb, mint a puszta létünk” (Érzékeny mértan, 55.); „[…] áhítatos csend és megnyugtató tisztaság fogadott, mert az orvosoknál mindkettő fontos, ha már úgysem tudnak segíteni az emberen, legalább megnyugodjon a beteg” (Érzékeny mértan, 55); és, egy már-már dickensi kép: „A doktor bácsi – egy idős, szakállas férfi – szomorú arccal ült egy hatalmas karosszékben az íróasztal mögött. Talán ő is belátta, hogy világi hívság egy ekkora karosszékben ülni egy ekkora embernek egy ilyen kis szobában” (Érzékeny mértan, 56.).
A mitológiai – és minden egyéb más – kitérőkkel tarkított szöveg, a „látszat” ellenére, szerves egész, és egy tisztán követhető történetté áll össze. A szerző időnként bele-beleszól az anyagba, reflektál a világ dolgaira, sőt minősít is, és teszi ezt a már említett módon – könnyedén, szellemesen: „[…] mert a pokol ott kezdődik, amikor az embert bezárják egy szobába egy csésze kakaóval és egy könyvvel” (Tenger sivatagi homokkal, 100.); és egy ízelítő egy utazási előkészületről: „[…] öngyilkossággal fenyegetőzött, de nem túl meggyőzően, mert ezt mondta: – Akkor én beugrom a csatornába. – Jó – mondta apám – addig én nekilátok a csomagolásnak” (Tenger sivatagi kilátással, 101.).
Nem mellékes figurája, szereplője a regénynek Maaike, a belga házvezetőnő. Egyszemélyben: pótanya, takarító, barát, szakácsnő, „villámhárító”, szóval egy afféle mindenes. Mindenről tud, mindent elintéz, és mindenről van véleménye, amit közöl is, a környezetével. És itt érdemes kitérni egy érdekes „jelenségre”. Amikor a főhős (tehát: a fiú, majd később a fiatal férfi), humortól – csak látszólag – mentes megállapításokat tesz – úgy általában – a nőkről, ezek mind, egy-egy „időzített bombát” rejtenek magukban, és igazából csak akkor esik le nekünk, ha figyelembe vesszük, hogy maga az író is – Nő. Finom iróniát, mi több: öniróniát rejtenek magukban e kedves kis gondolat-gyöngyszemek: „Ki érti a nőket?” (Érzékeny mértan, 50.), teszi fel a kérdést a főhős; vagy: „[…] a nők akkor is utálják egymást, ha semmi okuk nincs rá, hát még akkor, ha van” (Tenger sivatagi kilátással, 113.); és végül: „Nem értettem a nőket, de nem akartam olyannal foglalkozni, amihez nem értek” (Tenger sivatagi kilátással, 128.). Magyary Ágnes – mondhatjuk – kellő önismerettel rendelkezik, és nem kíméli – önmagát sem.
De alapjában véve is humoros regény a Rövidzárlat az alvilágban. Magyary Ágnes – mint nevető bölcs – ezzel a művével, mintha a mi világunkban is egyfajta „rövidzárlatot” teremtett volna – egy 230 oldalnyi felszabadulást.
A művész az, aki leginkább érzi, evilágunk alvilági jellegét. Vagy még merészebben fogalmazva (sokan vélik így): az elalvilágosodását. De ebbe nem szabad belenyugodni, és legfőképp a művészeknek nem. Sokkal optimistább – és mennyivel reálisabb – elképzelése van a művész szerepéről Vonnegutnak, melyet egy interjúban fejtett ki: A fontos emberek nem figyeltek rájuk. És én mégis, továbbra is úgy vélem, hogy a művészeket – minden művészt – mint vészjelző készüléket kell becsben tartani. […] véleményem szerint az írók a változás előmozdítói kellene – és élettanilag kell – hogy legyenek. És reméljük, hogy a jobb felé.
Magyary Ágnes regénye, egy jobbító gesztus – az élhetőbb jövő felé.