A Pannon Tükör szerkesztősége aggodalommal figyeli a szomszédos Ukrajnából érkező háborús híreket. Aggódunk mindenkiért, akit a háború sújt, fenyeget. Együttérzéssel vagyunk az otthonaikat elhagyók, a félelemben élők felé, különösen is sokat gondolunk a kárpátaljai testvéreinkre, akik között számos barátot, kedves szerzőt tartunk számon.
Inter arma silent musae, éppen ezért nincs fontosabb a békénél, a párbeszédnél, annál, hogy a szebbik arcunkat mutassuk, mert hisszük, hogy ez a szebbik arc, ez az igazi.
Az alábbi két műfordítást a két legutóbbi lapszámunkban közöltük. Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj (1817-1875) orosz költő verse a 2021/6. számban jelent meg Vörös István fordításában, Szerhij Zsadan (1970) ukrán költő verse az idei első lapszámban Nagy Tamás beregszászi magyar költő, műfordító fordításában. A harmadik szöveg részlet Kopriva Nikolett (1996) kárpátaljai származású magyar költő tavaly októberi egymondataiból, amely megjelent a Pannon Tükör 2021/6. számában.
A szövegek önmagukban és egymással párbeszédben is nagyszerűek, mert az irodalmi, a művészeti alkotások sok más fontos erényük mellett arra is képesek, hogy összekössenek korszakokat, földrajzi helyeket, nemzetiségeket, embereket.
A Pannon Tükör szerkesztősége
Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj: A vak
A fejedelem reggel útra kelt –
vitézeivel vadászatra;
vaddisznót űzött, tulkokat kivert
a fenyvesből, az idő is letelt,
pihenésre szólt a kürt hangja.
A horhosban ülnek tölgyek alatt,
és fölvágják az eleséget.
Így szól a herceg: „Csak egy pillanat,
szépen bongnak a kupák, kanalak,
de zengjen hozzá bátor ének!”
Egy fiatal szólt: „A patakon át
kelve találsz egy énekművészt;
világtalan, de a hangja csodás.”
S így a herceg: „Hívjátok, indulás,
hallanom kell regéi kürtjét!”
Pihentek, kiitták a serleget,
nem volt kedvük már üldögélni,
nem vártak, tovább kellett menjenek, –
s a herceg szavára megérkezett
a horhosból az öreg férfi.
Botjával járva a sok gyökeret,
senkit nem talál a ligetben,
szívében mindenféle dal rezeg,
áldott mondák, velős történetek,
most zenghetné el a legszebben.
Ahol várták, csak a harkály kopog,
a levelek közt szarka cserreg –
de arra, ahol sejti a nagyot,
vakon, de tisztességgel meghajolt,
így köszöntve a fejedelmet:
„Üdvözöllek, dicső fejedelem,
bojárok, vitézek, dicséret!
Itt állok, hogy kezdjem az énekem –
egy szegény öregember mit üzen
ilyen sok hatalmas személynek?
Ami tán prófétai intelem,
hogyan is önthetem szavakba?”
Várt – de nem felelt neki senkisem,
leült a mohára türelmesen,
ujjait ejtve a húrokra.
Jöttek a hang váltakozásai,
szóltak az erdő sűrűjében…
A világ rejtett áramlásai:
a tenger és föld visszahangja, ami
egymáshoz koppant e zenében,
a föld mélyén ragyogó kavicsok,
csodaszörnyek a mély tengerben,
sötét fenyvesben égi grádicsok,
dalia, aki páncélban forog –
erről dalolt álomnyelven.
Dicséri múlt napok hőstetteit,
ékesít mindent koszorúval:
hercegek igazsága lelkesít –
akiket közben arra kényszerít,
hasson rájuk a gyönge sóhaj.
Üdvözli a foglyul ejtett rabot,
szidja a várak ostromlóit,
azt, aki dölyfös, felfuvalkodott,
ki másnak kis életet sem hagyott,
sok urat vezekelni szólít.
A gondolat gabonaszemei
a dalában sárgán beérnek;
indulatát szívéből kiveti –
most végre bátran énekelheti,
nem tiltják dühös denevérek.
Az szeme attól a tűztől ragyog,
mint a harc és remény korában,
fölemelt arcán erő, hatalom,
méltóság ül a szakadt rongyokon:
ő már előkelő ruhában.
A nagy művészet érte őt utol,
eddig sohasem énekelt így,
nem szólt ilyen erejű dal sehol –
de a nap lassan estére hajol,
kigyúlt az égi tűzpiros híd.
Az ünnepélyes lezáráshoz ér,
nem látó szemeit ez égre
emeli, az igazsággal felér
a felhabzó művészi szenvedély,
aztán egy pengetéssel vége.
Hogyhogy halálos csend veszi körül?
A puszta horhos hallgatását
a gerle járja, mikor fölrepül.
Az elcsendesedő zene mögül
távoli, hívó kürtszó vág át.
A vak lehajtja tűnődő fejét:
„Mért hallgatnak az egybegyűltek?”
De mozdulnak a fűzágak felé,
az egész berek őhozzá beszél:
„A hallgatóid messzetűntek!
Végig egyedül voltál itt, öreg!
Az ürességnek énekeltél!
Amint kiitták a serlegüket,
rögtön kiürült a tölgyfaliget,
Nem várt meg a sok drága vendég!
Most már a zöld varázslatomon át
vágtatnak zsákmányuk után, és
vadnyomon özönlenek a kutyák,
szimatolva az őserő szagát,
vadászat a hercegi szándék!
Késve jöttél énekelni, öreg,
a bojárok nem terád vártak.
Nem ad majd senki jutalmat neked,
dalért nem gyűjthetsz be dicséretet,
te még szolgálni se szolgálhatsz!”
„Jó tölgyfa anyácska, hódolatom!
Alighanem igazat mondtál!
Neked és magamnak szólt a dalom,
panaszkodhatnék, de nem akarom –
Nem bánom, ha nem jutalom vár!
De ha szememen nincs az éjszaka,
és felfogom, hogy nem figyelnek,
úgy se hallgattam volna el soha,
a dal volt mindig tetteim ura,
inkább ezt nevezem sikernek!
Fussanak nyomon a vadászkutyák,
az úr viduljon vadászatban!
Számomra az ének a napvilág,
az öröm és igaz szórakozás,
nem emel föl már semmi jobban!
Mint áradáskor a folyó, erős,
mint az éjszaka, jótékony.
Átjár, mint enyhe májusi esők,
borzong, mint nyári viharban a föld.
Nem a halál az indítékom.
Az énektudó nem hallgathat ám,
egy nagy idegen szellem rabja,
teszi, amit az ihlet megkiván.
Nem az én szavammal beszél a szám,
de a gondolatomat mondja!
A hegyi forrás nem kérdezi meg.
mi lesz a vizével a sztyeppén,
föltör vadul, kellemesen hideg.
Bárcsak a csordák és nyájak rideg
szomját egyszer elverhetném!
Úgy tűnt, a hercegnek szól itt a dal,
de ahogy makacsul előtört,
megéreztem, jóval többet akar,
bárkit elérni, mint a zivatar.
Ennyi sosem telik egy hőstől!
Üdvözlöm, aki idehallgatott!
A föld-anyácskának dicsőség!
A pataknak, mely ritmusban csobog!
És nektek, rám hunyorgó csillagok!
Köszönet neked, zöldelő rét!
Aki nem hallgatott, üdvözletem!
Ne legyen gondja a bojárnak,
a herceg élete boldog legyen!
A nép ne tudja, mi a félelem,
ők se hallgassanak hiába!”
Vörös István fordítása (Bp. 2020. november 15.)
Szerhij Zsadan: Donbász gombái
Donbász tavasszal ködbe süllyed, a nap pedig a dombok mögé bújik.
Ezért kell ismerni a helyeket,
tudni kell, kivel lehet tárgyalni.
Az egykori szivattyúműhely dolgozója volt
a férfi, akit meggyötört az alkoholizmus.
– Mi – mondta a találkozásunkkor –, a szivattyúműhely dolgozói,
mindig is a proletariátus elitjéhez tartoztunk, aha, az elitjéhez.
Annak idején, amikor minden elbaszódott, sokan
feladták. Csak a szivattyúműhely
dolgozói nem, csak mi nem.
Aztán összegyűjtöttük a független bányász szakszervezeteket,
elfoglaltuk az egykori üzem három épületét
és elkezdtünk gombát termeszteni.
– Gombát? – hitetlenkedtem.
– Ja, gombát. Kaktuszokat akartunk termeszteni meszkalinnal, de nálunk,
Donbászon, nem teremnek a kaktuszok.
Tudod mi a lényeg a gombatermesztésnél?
A lényeg, hogy beállj, bizony, haver – a lényeg, hogy beállj.
Mi – beállunk, nekem elhiheted, most is be vagyunk állva, talán azért, mert
még mi vagyunk a proletariátus elitje.
Na, de visszatérve – elfoglaltunk három épületet és elültettük a gombáinkat.
Na, és ott a munka öröme, a kényelem érzése,
tudod, a teljesítménynek a mámorító érzése.
És a lényeg – mindenki be van állva. Mindenki be van állva gomba nélkül is!
A problémák már néhány hónapja elkezdődtek. A miénk egy komoly
környék, magam láttam, nemrég gyújtottak fel egy benzinkutat,
ráadásul a zsaruk mindenkit elkaptak, még betankolni sem
érkeztek, úgy akarták felgyújtani zsarustól.
És akkor az egyik banda úgy döntött, megkörnyékez minket, elviszi
a gombáinkat, el tudod képzelni? Szerintem, a helyünkben bárki
beadta volna a derekát, ez a rendje – mindenki beadja a derekát,
mindenki a saját társadalmi státusza szerint.
De összegyűltünk és átgondoltuk – nincs gond, a gombákkal nincs gond,
de ez nem a gombákról szól, és nem a kényelemérzetről,
és még csak nem is a szivattyúműhelyről, bár ezen vitatkoztunk.
Egyszerűen átgondoltuk – most jön a szüret, megnőnek
a gombáink, megnőnek és mondhatni, learatják,
és mit mondjunk a gyermekeinknek, hogyan nézzünk a szemükbe?
Egyszerűen vannak dolgok, amiért felelős vagy, amelyeknek
nem tudsz ellenállni.
Itt felelsz a penicillinedért,
én pedig a sajátomért.
Egyszóval, megöltük őket a gombaültetvényeken. Ott ütöttük le
őket. És amikor a gombák meleg szíveire estek,
arra gondoltunk:
Minden, amit saját kezeddel csinálsz, neked dolgozik.
Minden, amit keresztül engedsz a lelkiismereteden, egy
ritmusra ver a szíveddel.
Ezen a földön maradtunk, hogy gyermekeinknek ne kelljen
messzire menni a sírjainkig.
Ez a mi szabadságunk szigete,
a falusi mezőgazdaságunk
kitágult tudata.
Penicillin és Kalasnyikov – a harc két szimbóluma,
Castro Donbászon vezeti a partizánokat
a ködös gombaültetvényeken keresztül
az Azovi-tengerig.
– Tudod – mondta nekem –, esténként, amikor mindenki elalszik,
és a sötét föld magába szívja a ködöt,
még az álmaimban is érzem, ahogy a föld a nap körül kering,
és hallgatom, hallgatom, hogyan nőnek
Donbász gombái, az éjszaka néma kimérái,
előjönnek a semmiből, kinőnek a szén alól,
amíg a szívek úgy pihennek, mint a liftek az éjszakai házakban,
Donbász gombái nőnek, és nőnek, nem engedik a kíntól
meghalni sem a kétségbeesettet, sem az elveszettet,
ezért van az, haver, hogy amíg együtt vagyunk,
addig van kinek felásni ezt a földet,
felfedezve meleg belsejében
fekete színét a halálnak,
és fekete színét az életnek.
Nagy Tamás fordítása
Kopriva Nikolett: Október (részlet)
2021. október 06. szerda
Rémes napra számítok a munkahelyen, mert mindig rémes, ha visszajövök a szabadságról, talán épp emiatt sikerül jobban, s végül jókedvűen jövök haza, kreszt tanulok, lassan haladok, elképesztően unom, csak a tömegközlekedéssel akadt kudarcaim s a nemrég megvásárolt tanyánk motivál, fontos, mindenki mondja, mennyire fontos a vezetés, de nehéz koncentrálnom, ahogy mindenre nehéz volt ma is, állandóan rá gondolok, a tegnapi búcsúra, hogy én itt, ő ott, köztünk egy országhatár, anya azt mondja, egész nap alszik, bárcsak tudnám, mit álmodik, s hogy jó-e neki ott.
2021. október 07. csütörtök
05 óra 38 perc, benne maradt az álomban.
2021, október 08. péntek
Porcelánarca lett, a régen ismert szoba eddig ismeretlen arcát mutatta, a kiismert tárgyak, fényképek, függönyök észrevétlenül húzódtak meg a gyertyák mögött, a tükrök le voltak takarva fehér lepellel, ő a szoba közepén aludt feketén, magasan és méltóságteljesen, valami olyan tudás birtokában, mely mellett mi, akik maradtunk, teljességgel eltörpültünk, álltam mellette, próbáltam gondolni, elmondani egy imát, de felcserélődtek fejemben a mondatok, széthullott minden szó, s meg sem próbáltam összeilleszteni a betűket.
2021. október 09. szombat
Mindannyian a házban lézengünk, minden furcsa, nagyon furcsa és üres így, mintha az agy folyamatosan oda akarná képzelni a megszokott helyeire, mert törvényszerű, hogy ott kell lennie, nézzük a tárgyait, ruháit, ékszereit, gondolkodom, ha nem itt, vajon hol van most? lát minket? erősen érzem, biztosan itt kell lennie valahol, talán megbújik a vitrinüveg vagy valamelyik ajtó mögött, de az egész tér tátong a hiánytól, délután kimegyünk a temetőbe gyertyát gyújtani, hosszan, némán, árván állunk a sírja mellett.
2021. október 10. vasárnap
Otthonról haza, az ukrán határon hajnali hidegben megszokott ácsorgás, Mészöly és Polcz Alaine levelezését olvasom az úton, megérkezve egy ráncos öregasszonyt kezdek rajzolni szénnel, hozzá kaotikus zenehallgatás, mindegyik más hangulat: Debussy, The Cinematic Orchestra, hangtálak, végül a Desiderii Marginis Hostia c. számával tudok azonosulni leginkább, ezt hallgatom újra és újra, zajok, kattogások, a klipben búvárok úsznak a kékségben, a kislámpa fénye, a meleg tea, a szénceruza sistergése meditatív állapotba hoz.
2021. október 11. hétfő
Mindjárt éjfél, most értem végére a versírásnak, nagyon izgatottá tett, tényleg jónak érzem, és első nekifutásra, ez elég ritka, el is nevezem Esti éneknek, sikerül így elaludnom? egyébként egész nap Ágoston egy mondatára próbáltam visszaemlékezni, de nem tudtam felidézni.
2021. október 12. kedd
Ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé, mondja Epikurosz, régebben sok hasonló gondolatot olvastam a halálról, főképp Seneca, Epiktétosz és Marcus Aurelius gondolatait tettem el útravalóul, mert ezek mind segítettek kívülről, könnyedén tekinteni erre a dologra, most mégis tehetetlenül állok minden filozófia előtt, úgy érzem, bármikor felhívhatom, és ő fel fogja venni a telefont.
2021. október 13. szerda
Jó dolgok történtek, az első jó, hogy melegszendvicset csináltam vacsorára, amivel sosem lehet melléfogni (vaj, felvágott, főtt tojás, sok sajt, csak ennyi), a bundáskenyéren kívül talán a legjobb választás, a második jó, hogy tegnap megvettem a Tool-koncertjegyeket elő-karácsonyi-ajándék gyanánt Kaminak, izgatottság, lehet, hogy a Bonobo, Cult of Luna, Dead Can Dance, Carbon Based Lifeforms, Hidden Orchestra neveivel fémjelzett katartikus koncertélmények sorába kerül ez is jövő tavasszal? a harmadik jó közelebb van időben: október végén meglátogatom egyik jó barátomat, Ponty Aladárt – az utolsó menetjegyet sikerült megvennem Kolozsvárra.
2021. október 14. csütörtök
“miért az emlékek, miért a multak?/miért a lámpák és miért a holdak?/miért a végét nem lelő idő?/vagy vedd példának a piciny fűszálat:/miért nő a fü, hogyha majd leszárad?/miért szárad le, hogyha újra nő?”
2021. október 15. péntek
Ma ragyogott a köd, amikor kiléptem az ajtón, mintha egy hatalmas, finom anyagból készült függöny csüngött volna az égből, betakarta az erdőt, pusztát, házakat, szeretem a ködöt, mert lépteimmel egyidejűleg körvonalazódnak körülöttem a dolgok, melyek mellett minden nap – mit sem sejtve a bennük rejlő varázslatról – csak úgy elmegyek, amikor köd van, ámulattal bámulom őket, felfigyelek a faágak kontúrjára, s minden formára, ami lassan és óvatosan előbújik mögüle, de ez nem minden: amikor köd van, a Nap fehér, fényes gömb odafent, sugaraival folyton nyújtózkodna a föld felé, látom, ahogy erőlködik, áttörné ezt a titkos fátylat, de csak kitüntetett pillanatokban sikerül neki.
Gróf Alekszej Konstantinovics Tolsztoj, akit gyakran A. K. Tolsztojként emlegetnek, orosz költő, regényíró és dramaturg volt. A legfontosabb tizenkilencedik századi orosz történelmi dramaturgnak tartják, elsősorban A Szörnyű Iván, Fjodor Ioannovics cár és Borisz cár drámai trilógiájának ereje miatt. Szentpéterváron született 1817-ben és 1875-ben hunyt el.
Szerhij Zsadan (1974) ukrán költő, író, műfordító. Több mint 20 könyve jelent meg. A kortárs ukrán irodalom egyik kiemelkedő képviselője. Jelenleg Harkivban él.
Kopriva Nikolett 1996-ban született Kisvárdán, de Kárpátalján, Munkácson nevelkedett. Jelenleg Magyarországon él és tanul, első kötete, a Magyar Írószövetség Debüt-díjával jutalmazott Amire csak a fák emlékeznek az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában jelent meg 2020-ban.
