Szöcsi olyan határozottan ugrott fel, miután megette a levelet, mint a vendég, aki felpattan az asztaltól, majd fizetés nélkül távozik az étteremből, és én követtem minden ugrását, reméltem, hogy kivezet az erdőből, mert nem akartam még egy éjszakát ebben a rengetegben tölteni. A szöcske egy patak partjára vezetett. Széles, sebes sodrású patak volt. Először a nadrágomat mostam ki, azután a többi ruhadarabot, majd a kövekre terítettem a vizes göncöket, végül megmártóztam, majd kiültem a patak partjára száradni. A hátamat egy fának támasztottam, és néztem a sirályokat, hogyan keringenek felettem. Mi van, ha ennek a táncnak a célja nem más, minthogy tollas felhőként takarják el előlem a fényt? – gondoltam. Amikor félig megszáradt a ruhám, felöltöztem és elindultam a patak mentén, mert egy hidat láttam a távolban, és ahol híd van, ott emberek is vannak, de legkevésbé sem az emberek érdekeltek. Mihamarabb kávéhoz és ételhez akartam jutni, bár egy font sem volt nálam.
Tipikus angol kisváros volt, vörös klinkertéglás házakkal, az emberek nyugodtan sétáltak az utcán, néhányan kedélyesen beszélgettek egymással. Sokuk kezében kávéspohár volt. Vártam, hogy ránézzenek az órájukra, majd a homlokukra csapjanak, hogy a fenébe, elbeszélgettük az időt. Reméltem, hogy lerakják a kávét, nehogy magukra borítsák a nagy sietségben, de hiába, mindenki vitte magával a saját feketéjét. Taktikát váltottam. Mereven néztem őket, és morgó hangokat adtam ki, hogy felfigyeljenek rám, és arra számítottam, ha meglátják, hogy bámulom őket, zavarukban lerakják a poharat, majd elsietnek, és valóban elkapták a fejüket, majd elindultak, de a kávéjukat vitték magukkal. Francba, ez sem jött be, gondoltam. Ezután inkább a kukákra helyezett poharakat vizsgáltam meg, hátha valamelyik alján ott egy kis kávé, de mindenki megitta a magáét. Mindegyik poháron ugyanaz az embléma volt, egy telihold sirállyal, és én ezután nem az embereket néztem, nem is a poharakat, hanem az üzleteket. Kerestem, hol készítik ezt a kávét, amit mindenki iszik. Itt lehet a közelben, gondoltam, és valóban, hamarosan meg is találtam a kis kávézót. Benéztem a kirakatüvegen keresztül. Senki nem volt a vendégtérben. A tábla szerint nyitva kellett lennie. Lenyomtam a kilincset, az ajtó engedett a nyomásnak. Beléptem a kávézóba. Megcsapott a frissen főtt kávé illata. Zörgést hallottam a kávézó hátsó részéből. Körbenéztem, hová bújhatok. Megláttam egy kis lépcsőt, ami egy galériára vezetett. Felsiettem. A felső szinten sem volt senki. Néztem az asztalokat, hátha a vendégek hagytak egy-egy korty kávét a csészéjük alján, de mindenki alapos volt, viszont valaki félbehagyta a lazacos szendvicsét. Amíg nem iszok egy korty kávét, addig nem is eszek, gondoltam, és nem csak azért, mert a koffein éhgyomorra jobban szívódik fel, hanem mert ha kidobnak innen, azt azután tegyék, hogy ittam egy hörpintésnyi feketét. Nekitámaszkodtam a kovácsoltvas korlátnak. A galériáról jól be lehetett látni az alsó vendégteret. Végigpásztáztam az asztalokat, de azokon is csak üres csészéket láttam. Egy lány lépett elő a hátsó részről, kezében egy csésze gőzölgő kávéval. Énekelt valamit, és saját énekének a dallamára táncolt, és olyan ügyesen mozgott, hogy egy csepp sem folyt ki a csészéből. Amikor a pulthoz lépett, elhallgatott, és elővett egy teli tejkiöntőt. Az egyik kezében a csészét fogta, a másikban a tejkiöntőt. Az arca elé emelte a csészét, és precíz mozdulatokkal adagolta a tejet. Szinte levegőt sem vett, én pedig próbáltam a falhoz simulni, nehogy észrevegyen, de annyira el volt foglalva, hogy arra sem kapta fel a fejét, ahogy összecsörrentek az üres csészék, amikor nekimentem az egyik asztalnak. Miután feltöltötte a kávét tejjel, elővett egy ecsetszerű eszközt, majd a kávéhabba kezdett rajzolni valamit, és amikor befejezte, lerakta a csészét a pultra. Elmosolyodott. Láthatóan elégedett volt a munkájával. Egy teliholdat rajzolt a habba, a hold előtt pedig madarak szálltak. A lány lerakta a kötényét, és hátrament a vendégtérből. Bekaptam gyorsan a lazacos szendvics maradványait. Olyan gyorsan rágtam, hogy lenyeljem az utolsó falatot is, mire leérek a galériáról. Lesiettem a lépcsőn, és felkaptam a csészét. Egy kortyra akartam lehúzni a kávét. A forró ital megégette a szájpadlásomat és a nyelvemet, de nem köptem ki. Éreztem, hogy égeti a nyelőcsövemet, miközben lenyeltem, és tudtam, hogy több kortyot nem tudok inni, de a kávét nem akartam otthagyni. Feltéptem az ajtót, és a csészével a kezemben kirontottam a kávézóból. Ahogy kiléptem az utcára, rám ugatott egy kutya. Magamra borítottam a forró kávét. Nem üvöltöttem fel, amikor folyt le a mellkasomon. Elkezdtem futni, néztem a csészét, maradt-e benne valamennyi kávé. Azt a pár cseppet felhörpintettem futás közben, majd szaladtam tovább az üres csészével a kezemben, kerestem az alkalmat, hogy eldobjam, mert ez a csésze bizonyíték arra, hogy loptam a kávézóból, hiszen mindenkinek papírpohárban adják elvitelre, de azt senki nem gondolná talán, hogy nem csak a csészét, hanem a kávét is elloptam, és én arra gondoltam, hogy én sem nem vagyok különb annál, aki ellopta a kamerámat, és csak reménykedni tudtam abban, hogy aki ellopta a gépemet, annak legalább annyira égető volt a fényképek készítése, mint nekem meginni ezt a kávét, de miről is beszélek, még akkor is sajnáltatom magam, amikor már rég nem áldozat vagyok, hanem tettes, gondoltam. Nem csak a kávét loptam el akkor, hanem az alkotását is, ami ott volt a pólómon, és én ezzel a szétfolyt képpel a mellkasomon futottam végig az utcákon, ki a patakpartra, vissza oda, ahonnan indultam. Minél hamarabb ki akartam mosni a pólót, de szembejött velem egy csapat idős férfi, hónuk alatt összehengergetett festővásznak. Egyikük egy borosüveget tartott a kezében, a vállán meg egy sporttáska volt, amiben üvegek csörögtek. Elfoglalták az egész utat, nem tudtam kitérni az útjukból. Maga is festő? ¬– kérdezték, én pedig összerezzentem, hirtelen nem tudtam mit válaszolni. A csésze miatt kérdezzük, látjuk, hogy a kávézóból jön. Honnan tud a festőkörről, biztosan a szórólapról, és ne értsen félre, nem azért kérdezzük, örülünk a vérfrissítésnek, mondta az egyikőjük, legalább lefelé húzza az átlagéletkort, meg hát az új nézőpontok is kellenek. Nagyon örülünk, hogy végre a fiatalabb korosztályt is képviseli valaki, mert a mai világban a fiatalok már nem tudnak elmélyülni az alkotásban, nincs meg a kitartó figyelmük, inkább csak fotózgatnak, egy kattintás, és kész a kép, meg sem próbálkoznak a festéssel. Ne haragudjon a késésért, tudjuk, hogy a szórólapon pontosan délután öt óra volt megjelölve, mondta az egyik öregúr. Már nincs is kint a szórólap, reagált egy másik, tudják az emberek, hogy ma hamarabb zár a kávézó, mindenki letudja öt előtt a kávéját. A kishölgy mindig mondja, mennyire örül, hogy mindig késünk, mert ilyenkor a kávézó a senki földje, nyugodtan megihat egy kávét ő is, míg meg nem érkezünk. És valóban, mindig késünk, nem is keveset. Amelie kiváló kávét készít, de bort azt nem lehet kapni, ezért megisszuk a magunkét indulás előtt. Nézze csak, mindig hozunk magunkkal pár üveggel, meg egy kis elemózsiát is csomagolunk arra az esetre, ha megéheznénk. Az öreg kinyitotta a táskát, ami tele volt bontatlan borosüvegekkel, némi szalámival, sajttal és kenyérrel. Elvileg tilos kintről behozott ételt és italt fogyasztani, de Amelie mindig megengedi nekünk, mert bajt nem csinálunk, és kérdezhetné, hogy miért nem kocsmában jövünk össze, ha ennyire szeretünk inni. John, elmondod a fiatalúrnak, miért nem kocsmában iszunk? Megveregették az egyik férfi vállát, mire ő, hogy ne szívassatok már, mindenki tudja, hogy azért, mert hülye vagyok, ha iszok, mondta dühösen, mire a férfiak felnevettek. Ha egy olyan helyen iszunk, ahol nem lehet alkoholt kapni, akkor kevés az esélye, hogy beleakadunk valami hasonlóan balhés alakba, mint köpcös John. Maga nem majrés, ha iszik, ugye, mert adunk szívesen a borból, nem sajnáljuk magától. Nem várták meg, hogy mit válaszolok, a kezembe nyomták a palackot, mire én mondtam, hogy nem kérek, és amikor nyújtottam feléjük a borosüveget, hogy visszaadjam, ők hirtelen a számhoz nyomták a palackot, és megdöntötték. Összeszorítottam az ajkaimat, nem engedtem be a bort a számba, folyt le a vörösbor az államon, rá a pólómra, taszítottam el a számtól a bort, és amikor látták, hogy csak pazarolják az italt, elengedték a palackot, ahogy én is. A borosüveg széttört a járdán. Rögtön a köpcösre néztem, hogy mit reagál, de ő is csak kacagott, és mondta, hogy ne aggódjak, van itt még, ahonnan ez jött. Na, jöjjön velünk, intettek, én pedig lenéztem a pólómra, és megörültem, mert a bor eltakarta a kávéfoltot. Ne törődjön vele, ez a póló már magában egy műalkotás. Mondjuk azt, hogy maga ezzel az újhullámos képpel készült a festőkörbe, és ez a felvételi munkája, mert festményt nem látunk magánál. Tudja mit, az sem baj, ha nem fest, csak inni akar, és ne kezdjen magyarázkodni, tudjuk, hogy mindig az akar a leginkább inni, aki a legjobban szégyenlősködik. Uraim, irány a kávézó, de az illendőség kedvéért már ne bontsunk új palackkal, míg oda nem érünk, mondta az egyik öregúr, én pedig úgy voltam vele, hogy velük tartok, legalább visszarakhatom a csészét, mintha csak egy cigarettára ugrottam volna ki.
A lány nem volt a pultnál, amikor beléptünk a kávézóba. Gyorsan leraktam a csészét a legközelebbi asztalra, de csak ezután vettem észre, hogy a lány minden csészét és tányért összeszedett. A lány előjött a hátsó részről, beletörölte kezét a kötényébe, majd belekortyolt a kávéjába, és üdvözölte a férfiakat. Aztán egyenesen rám nézett, majd a csészére. Lesütöttem a szemem, mire ő kacagva mondta, hogy hát visszahoztad a csészét, ez nagyon kedves tőled, majd kacsintott, én pedig nem tudtam mit mondani erre, de nem is várt magyarázatot, hanem az urak felé fordult. Indítsunk ma is egy kávéval, uraim, mit szólnak? A férfiak éljeneztek, a lány pedig elkezdte készíteni a kávékat. Mindegyik csészébe ugyanolyan gondossággal adagolta a tejhabot, és ismét azzal a furcsa, ecsetszerű eszközzel alkotott, a férfiak pedig áhítattal nézték a lányt, aki mindegyik tejhabba mást rajzolt, és amikor elkészült egy adaggal, a férfiak egyszerre akartak ugrani érte, és közben össze is kaptak, hogy kié legyen az adott csészével, mert mindenki úgy érezte, hogy az adott kávét pont neki készítette Amelie. Csak én és a köpcös ültünk csendben. Még ők mondják, hogy balhés vagyok, mondta mosolyogva, majd ő is megkapta a kávéját. Azt hittem, hogy azért nézi mindenki mereven az italát, mert elmerülnek abban, amiket a lány rajzolt, de amikor elkezdték vadul fújni a kávéjukat, világossá vált, csak arra várnak, hűljön az italuk, és nem is sokáig maradt csend, mert hamarosan mindenki elkezdte szürcsölni a kávéját. Csukd be a szemed, amíg neked is készítek egyet, hajolt oda hozzám Amelie. Csak akkor nyisd ki a szemed, folytatta, ha csörög a csésze, és nyugi, a vendégem vagy. Becsuktam a szememet. Megnyugtató volt a feketeség, amit magam előtt láttam. Olyan volt, mint egy puha éjszaka, és elképzeltem, ahogyan beúszik ebbe a feketeségbe egy tejhab felhő, és egy láthatatlan kéz teliholdat és madarakat rajzol rá, de ezek a madarak nem vijjogni, hanem csörögni kezdtek. Kinyitottam a szememet. Egy kancsó éjfekete kávé gőzölgött előttem. Tejet nem öntöttem bele, de tudom, nem is kérnél, mondta a lány mosolyogva. A számhoz emeltem a kancsót. Csukott szemmel kezdtem nyelni a kávét, és amikor az utolsó kortyot is lenyeltem, hallottam, ahogy tapsolnak az öregek, majd mindenki gratulált és megveregette a vállamat, hogy ez igen, a mi emberünk, a lány pedig mosolygott. Hát megérkeztél, üdvözöllek! – mondta. Körbenéztem a kávézóban, és megláttam a kamerát a falon, majd Ameliere néztem, aki úgy bólintott, mint aki azt akarja mondani, igen, mindent láttam.
Fotó: a szerző felvétele
A regény előző része ITT olvasható.
