Jöjjön velem, beszélgessünk egy kicsit, invitált Max a nappaliba. Ha kérne még kávét, ne szégyenlősködjön, nyugodtan igyon a kancsóból, ha úgy látja hatékonyabbnak, bizonyára fényképezés közben sem gondolkodik sokat, ha exponálni kell, csak megragadja a pillanatot és elveszi. Tudni vélem, mit érez. Ne szerénykedjen, én sem fogok. Nyugodtan elmondhatja, ki maga, én is elmondom ki vagyok. Amint látta a vécében, fotóművész nem vagyok, ellentétben magával. Mondta a gondnok, hogy fotós, és hogy ellopták a gépét, amit azért is sajnálok, mert én írok, és tudom, milyen érzés, amikor elveszik a lehetősége a rögzítésnek, de talán ennél is rémisztőbb, amikor maga a látás képessége tűnik el. Nekem a gondolat a pillanat. Amit maga a szemével lát, azt én a fejemben látom. Jó magának, mindig a jelent rögzíti, amikor fotóz, én meg sokáig mindenhol voltam, csak a jelenben nem, amikor írtam a regényemet. Mindig olyan világban jártam, ahol sokkal otthonosabban mozogtam, mint abban, amiben élek, és vártam az éjszakákat, hogy újra visszatérhessek a helyszínekre, ahol a történetem játszódik, és nem a saját jövőmet terveztem, hanem a szereplőmét. Könnyen mondhatná, hogy az íráshoz nem kell más, csak az ember agya, meg egy toll, vagy klaviatúra, na persze, de mi van, ha az ember fejében sötétség van, akkor mit rögzít, ha nem lát semmit? Mondja, maga tudna élni fény nélkül? Hogyan fotózna, ha sötétség borulna a világra? Látja ezt a dobozt tele üres borosüvegekkel? Nekem sokáig a bor volt a fény, minden alkalommal, amikor írtam, kibontottam egy üveg bort, út közben néha lecsúszott egy-egy whiskey is, és azon vettem észre magam, hogy csak akkor tudok írni, ha iszok és minél többet írtam, annál többet ittam, olyan volt ez nekem, mint egy atomvillanás, ami után egy féregjáraton azonnal átcsúsztam a történetembe, ahol mindent láttam és éreztem, csak le kellett írnom, amit a belső hang diktál, de sokszor annyira gyorsan mondta, hogy szinte lehetetlen volt rögzíteni. Aztán egy idő után a bejárónőm megjegyezte, hogy neki nem tisztje beleszólni, de talán túlzás, hogy még csak szerda van, de nyolc üres borosüveg palack van a konyhában, én pedig erre, hogy nem sokáig lesz így Amykém, kész ráfizetés az irodalom, múltkor is kiszámoltam, hogy egy fejezet megírásához mennyi bort ittam meg, és ezt rögtön fontosítottam is, és arra jutottam, anyagilag nem is éri meg egyáltalán ez az egész, mert többet költök italra, mint amennyi a bevételem lesz majd a könyvből, és azt csak nem mondhatom a kiadónak, hogy mennyit költöttem borra, ez volt a menetjegyem a történetbe, kérem az útiköltséget megtéríteni. Maga messziről jött ugye? Azért is merek választékosan fogalmazni, remélve, hogy mindent megért, mert az angoljából úgy érzem, mintha egy lenne közülünk, bár eddig nagyrészt én beszéltem.
Jelenleg tehát nincs kamerája, így nem is tud alkotni. Irigylem magát, hogy csak ennyi feltételnek kell teljesülnie, hogy tudjon alkotni. Mindig a közelemben a laptopom, de képtelen vagyok írni, csend van bennem és sötétség, amióta nem iszok, és ha tényleg a bor az ára a fénynek, akkor vállalom, hogy inkább legyen sötét. Gondolja csak el, mit ér a kamerája, ha nem tud bele filmet fűzni. Csak nézi a világot a keresőn keresztül, és ha megnyomja az exponálógombot, legfeljebb a zárszerkezet használódik el, rögzíteni semmit nem tud. Talán magának sokkal rosszabb, mint nekem, hiszen a maga története a jelen, amiből nem tudja rögzíteni azokat a pillanatokat, amikből összeáll az egész. Ha választanom kellene, akkor azt az eshetőséget semmiképpen nem választanám, amiben látom a történetemet, de nem tudom rögzíteni. Akkor már inkább a sötétség. Mondja, maga hogyan döntene, ha csak olyan feltétellel kaphatná vissza a gépét, hogy csak akkor fotózhatna vele, ha minden nap megiszik egy üveg bort? Vajon szerdára összegyűlne magánál is nyolc üveg? Maga szereti annyira a fényképezést, hogy akár folyamatos ivásra kárhoztatná magát érte? Ahogy látom, magától sem idegen a mohóság, ugyanígy ittam a bort az üvegből, ahogyan maga a kávét a kancsóból, nem körülményeskedtem a pohárral, végzetes is lett volna kiszállni a bekezdésből, fejezetből vagy akár egy tagmondatból is csak azért, hogy kitöltsem azt, amivel nem akarok mást, csak magamba dönteni, mert maga tudhatja a legjobban, hogy ha elmúlik egy pillanat, akkor örökre elveszett, na így van ez a gondolattal is. Bevallom, önmagamat láttam tegnap éjjel a kertben, irigyeltem az ön szenvedélyét, és a lendületet, ami úgy érzem, belőlem teljesen kihalt, és bármit is keresett, én biztosan nem mentem volna ki érte, mert az idő viharra állt, amiből végül nem lett semmi. Arra gondoltam, hogy így élem az életemet, az akadályokat látom magam előtt, nem lehetőséget. Abba is nehezen mentem bele, hogy itt lakjon, mert ki tudja milyen ember, ráadásul az éjszaka közepén foglalja el a lakrészt. Biztosan felmerült magánban, hogy ha író vagyok, akkor mire fel ez a sok ijesztő szobor, fafaragás a kertben és a kisházban. Ezek mind én vagyok, pontosabban az, akit nem engedek be ebbe a nagy házba. Látta azt a vörös hajú nőt a fotókon, ugye? Ő a feleségem, ő készítette ezeket a szobrokat. Valami különös vonzódást érzett az iránt, akivé éjszakáról éjszakára változok. Mindig a házból nézett, úgy, ahogyan én néztem magát az éjjel, és inspirálta az írói működésem a szobrászatában, azt mondta, ezek a szobrok mind én vagyok, az én legsötétebb oldalam, és szüksége van a gonoszra bennem, ahogyan nekem is szükségem van magára, mert tegnap mintha maga találta volna meg a kertben a darabonként szétszórt írót, és milyen szép fordulat volt, hogy azelőtt adta fel, hogy elért volna a kőkatonához, ami a legunalmasabb szobor a kertben. A józan énemről formázta a feleségem. Tudja mi a legizgalmasabb? Az utolsó tárgy, amit a kezébe vett a kertben, a kőkés volt, amit végül semmire nem tudott használni. Meglepné, ha azt mondanám, olyannyira inspirált az éjjeli működése, hogy évek óta először sikerült írnom valamit? – kérdezte Max, majd egy nyomtatott lapot nyújtott felém. Elvettem tőle. Megkért, hogy a lakrészemben olvassam el. Felmentem a szobámba, és elkezdtem olvasni a szöveget.
Száradás
Azon veszi észre magát, hogy az egész doboz profiterolt megette, és minél többet evett, annál jobban kívánta. Nem is az étvágy volt ismerős, hanem a mohóság. Megnézi az összetevőket, volt benne alkohol. Kidobja az üres dobozt a szemetesbe, bemegy a fürdőbe, belenéz a tükörbe. Egy szesztartalmú édesség behabzsolása után még nem kellene szégyenkeznie. Francba a bűntudattal. Legalább egy nyúlfarknyi szöveget ki kellene hozni ebből a helyzetből. Leül a gépéhez, megnyitja a szövegszerkesztőt, nézi az üres word dokumentumot, és csak arra tud gondolni, elő kellene venni a whiskeyt a bárszekrényből. Egy határozott korttyal véget vethetne az évek óta tartó szövegcsendnek, de nem, nem szabad kivenni az üveget, mondogatja magában. Az orbáncfű tinktúrában van alkohol. Ártatlan, gyógyító alkohol. Előkeresi a gyógyszeres dobozból a barnás folyadékkal teli fiolát, majd elővesz egy felespoharat. Gondosan ügyel arra, hogy az előírt húsz cseppnél ne adagoljon többet a pohárba. Felönti vízzel, és lehúzza. Alig van íze, ereje semmi, mintha nedves szénából szívná ki a vizet. Visszaül a laptopja elé. Minden mozdulatlan, csak a kurzor villog. Nincs pia, nincs gondolat. Folyamatosan ez jár a fejében, és megrémiszti, hogy ő igazából mindig a gondolatért ivott, nem is a részegségért. Amikor két éve úgy döntött, felhagy az ivással, pontosan tudta, azt kockáztatja, hogy ezután csak funkcionálisan tud majd gondolkodni, és nem is ez rémisztette meg, hanem hogy egész hamar hozzá szokott ehhez az állapothoz. Felemeli az üvegcsét, kimér újabb húsz cseppet, felhígítja vízzel, megissza a keveréket, majd visszaül a monitor elé. A mondat előszobájában nem cseppekkel kell szarakodni, le kell húzni egy felest, de tudja, ezzel elengedné a kutyákat. Végül mégis elővesz egy félbehagyott üveg whiskeyt. Kimér abból is húsz cseppet. Talán ez a húsz csepp valami egyezményes gyógyszerkönyvi mennyiség. Milyen egy elbaszott szörpözés ez, régebben ennyi maradt egy hanyagul lehúzott ital után a pohár alján. Végül nem hígítja fel a whiskeyt, nem alázza meg ezt a mesterművet kicsinyességével. Dühös, hogy ilyen helyzetbe hozta magát a profiterollal, pedig két évvel ezelőtt egész könnyen lerakta a piát. Akkor nem dobott ki egy üveget sem, mert amellett, hogy nem szereti a maníros rituálékat, úgy gondolta, jó lesz majd a vendégeknek. Whiskeyből öt és fél üveg, egy ládányi vörösbor, ugyanennyi pezsgő, meg pár üveg portói és vodka, pedig nem bírja az ízét, de akciós volt, nem lehetett otthagyni. Végignéz az aranytartalékon. Ez a sok pia elég lenne egy egész könyv megírásához. Végül is, ha nem nyeli le, nem lesz semmi baj. Meghúzza whiskeysüveget, próbálja nyelés nélkül eljuttatni szájürege összes pontjára az italt. Amikor már nem bírja tovább tartani, kiprüszköli a szeszt, egyenesen a falra, az orrán keresztül is folyik kifelé, csípi a nyálkahártyáját. Talán most kezd felszívódni. Mi van, ha a gyomor csak valami szeszipar által kitalált igásló? Gondol egyet, összeszedi a lakásban fellelhető összes piát, beviszi a fürdőszobába a palackokat, bedugja a dugót, majd az összes alkoholt a kádba tölti. Sarokba rakja az üres üvegeket, levetkőzik és belemászik az elegybe. Hasra fordul, vesz egy nagy levegőt, belenyomja a fejét a fürdőbe, és tudja, ha kinyitja a száját, óhatatlanul nyelni fog egy nagyot. Ezt mindenáron el kell kerülnie, viszont milyen szép halál lenne józanul szeszbe fulladni. Igen, talán ezt a mondatot érdemes volna lejegyeznie. Kiugrik a kádból, nem törölközik meg, csatakosan szalad a laptopjáért, de félúton visszafordul. Saját magát köpné le, ha ezt a gondolatot leírná. Amikor visszamászna a kádba, látja, hogy lefolyt az összes ital. A lábával véletlenül kihúzhatta a dugót. Először pánikba esik, de végül is talán ez a legjobb dolog, ami történhetett. Beleáll a kádba, megnyitja a zuhanyt. Nézi, ahogyan leoldja a víz a bőrére tapadt szeszfürdő maradékát. Miután végez, megtörölközik, és kimegy a nappaliba. Leül a gép elé, de úgy érzi, mintha valaki folyamatosan nézné. Megfordul. Fél üveg whiskey van az asztalon, és őt bámulja. Ezt elfelejtette volna kiönteni? Körbenéz. Sehol senki. Végül is ki tudná meg, ha csak egy fél kortyot inna. Egy keveset leenged torkán, majd sietősen visszacsavarja a kupakot, és lerakja a palackot, mintha egy lopott csókból fordulna ki. Senki nem nyitott rá, soha nem tudják meg, hogy ivott az italból, de aztán elgondolkodik, arra nem figyelt, úgy csavarja vissza a kupakot, hogy a perforáció mentén kettészakadt zárjegy ne abban a helyzetben álljon, mint ahogyan ott hagyta, de igazából nem is a zárjegy helyzete a legaggasztóbb, hanem hogy rá folyt egy kevés. Valamit tennie kell, nem maradhat ott az a folt, elkezdi kaparni a körmeivel, de csak feltűnőbb lesz. Kimegy a konyhába egy késért, sebészi gondossággal kell levágni az érintett részt, gondolja, de amint hozzáérinti a pengét a zárjegyhez, érzi, hogy ez sem megoldás, mert nem tud olyan pontos lenni, hogy ne tűnjön fel a beavatkozás. Visszarakja a kést a fiókba. A száradás a megoldás, igen, a száradás. Elkezdi fújni a zárjegyet. Talán halványabb lett a folt, de még mindig nedves. Türelemmel kellene várni, de nem bízhatja az időre, ezt neki kell megoldania. Meg kell szabadulni az italtól azonnal. Lecsavarja a kupakot, majd kiönti a vécébe. Talán elsiette a dolgot. Lefőzhetne egy nagyobb adag teát, és feltölthetné vele az üres üveget, de tudja, nem a palack a fontos, hanem a szellem. Ránéz az órájára, még nyitva a bolt. Muszáj vennie egy üveggel, persze nem azért, hogy megigya. Úgy tervezi, lerakja majd a bontatlan palackot maga mellé, bármikor hozzáérhet, vagy elmerenghet benne, mint valami varázsgömbben, és ha netán önuralmát vesztené, a zárjegy majd láncon tartja mohóságát.
Bevallom, meglepett, hogy nap közben is úgy keresi azt a valamit, mint az éjjel, ez az igazi művészi hozzáállás, szólt ki Max a ház ablakából, és én nem mondtam neki, hogy semmi köze nincs a művészethez, hogy már megint a kertet túrom, igazából a szöcskémet keresem, és nagyon dühös vagyok magamra, mert ahelyett, hogy ránéztem volna a szöcskémre, felmentem ebbe az átkozott szobába, ennek az átkozott írónak az átkozott szövegét olvasni, és ahelyett, hogy azt kérdezte volna, mit keresek, elkezdett megint a művészettel jönni, szarok a művészetre, eltűnt a szöcském, pontosabban amikor odahajoltam a bazsalikombokorhoz, hogy üdvözöljem őt, azt láttam, hogy egy hatalmas szöcske ült az egyik nagy levélen, elkezdtem közelebbről is megvizsgálni ezt az óriási állatot, próbáltam beazonosítani, hátha valami megkülönböztető jegy alapján bebizonyosodik, hogy ez a szöcske nem az én szöcském, csak ekkorára nőtt egy nap alatt, esetleg el van átkozva a kert, ki tudja, és nem azért kezdtem el keresni a szöcskémet, mert féltem, hogy elüldözte ez a másik, és soha nem látom újra, hanem hogy megtalálásával megnyugodhassak, nem ő változott ilyen ijesztő méretűvé, ahogyan bennem sem nőtt valaki más egy ősi angol átok játékszereként. Ahogy haladtam előre a kertben, közelebbről is megnézhettem ezeket a borzalmas szobrokat, és arra gondoltam, hogy ha valójában ilyennek látta Maxot a felesége, akkor vajon milyen kapcsolat az, amiben hagyja Mr. Hyde-á változni Dr. Jekyllt, csak azért, mert fontosabb neki ennek a pár nyomorult szobornak az elkészítése a férjénél, igaz, nekem is fontosabb volt lefotózni a vak embert, minthogy átsegítsem az úton, mielőtt elütné egy suhanc.
(A borítófotó a szerző felvétele. A regényből további részletek olvashatók ITT.)
