Várjon egy pillanatot, mondtam Maxnak, majd kimentem a kertbe, hogy visszarakjam a szöcskémet a bazsalikombokorra, de azt egy-két levél kivételével felfalta az a másik szöcske. Letéptem a megmaradt leveleket, és visszamentem a garázsba, pedig magam mögött hagyhattam volna ezt a helyet, nem volt semmi itt ezen a szöcskén kívül, amihez ragaszkodtam volna. Visszaraktam a szöcskét a fiókba, beraktam mellé azt a pár zöld levelet, kezembe vettem a novellát, és nem zavart a helyzet, hogy egy papírlappal a kezemben állok egy garázsban ezzel az íróval, aki nézni akarja, ahogy olvasom az írását, miközben a nagy művészi megújulásom csúcspontján kellene sütkéreznem fényképek százaival a memóriakártyámon. A legijesztőbb az volt, hogy elkezdett egyre jobban érdekelni, mi van az író fejében, és egy percre sem gondoltam, hogy ez az egész monológ csak olcsó szuggesztió, ami elveszi a figyelmemet a látásról, mi több, az én látásom az ő látása lett. Miután elolvastam a szöveget, leraktam a lapot és arra gondoltam, hogy ha képtelen lenne egy új szöveget írni, valahogy bejutnék a fejébe, és elkezdeném mániákusan járni a világát, látnék mindent, ami előtte láthatatlan, és ezeknek a történéseknek a szereplői hálásak lennének, hogy ott vagyok, tudnák, hogy megörökítem őket, cserébe én egy olyan várost tudnék fotózni, amiben minden olyan sodróan történik, mintha ott sem lennék, aztán az elkészült fotókkal visszatérnék Maxhoz, és megmutatnám neki, hogy ennyi minden van az ő fejében, csak elő kell hívni, ahogy ezt a történetet is sikerült előhívnia, és legszívesebben vele lennék, amikor legközelebb nekiül írni, úgy nézném őt az új szöveg írása közben, ahogyan ő nézte, hogyan olvasom, mennék vele sorról sorra kamerával a kezemben, segítenék, merre forduljon, mert én már valamennyire ismerős vagyok a világában.
A legnagyobb bók, amit kaphatok magától az, hogy miután befejezte a szövegem olvasását, olyan üveges tekintettel nézi az asztalt, amilyen üveges tekintettel haladt sorról sorra a történetemben. Néztem a szemének mozgását. Olyan gyorsan olvasott, ahogyan én írtam. Láttam, hogy ott volt velem minden mondatban, látott mindent. Sajnálom, hogy a maga feje nincs bekamerázva, megnézném, mit látott. Az is mutatja az érzékenységét a világra, hogy nem kérdezi meg, mindez tényleg megtörtént-e. Pedig maga fotós, minden, amit rögzít, az megtörténik. Kérem, ne haragudjon, hogy felemeltem a hangomat az előbb. Bevallom, szívesen beszélgettem volna magával a szövegről, de be kell látnom, hogy csak a fejemben történhet az, amit akarok, a világ rajtam kívülálló történéseire nem tudok hatással lenni. Ennek a szövegnek a megírásával végre történt valami a fejemben, ami olyan éhséget ébresztett bennem, amit még nem tudok higgadtan kezelni. A maga szemében is látok némi előttem is ismerős szenvedélyt. Nem kérem, hogy fejtse ki, mi ennek a szenvedélynek a forrása, ahogyan végül azt sem kérem, beszéljen nekem a szövegemről, elfogadom, magának nem a szavak az elsődleges ablakai a világra, viszont nyugtasson meg, hogy ehhez a tűzhöz köze van az én szövegemnek.
Felmentem a lakrészembe, és alighogy leültem a székbe, kopogást hallottam lentről. Lementem a lépcsőn, kinyitottam az ajtót. Max állt az ajtóban, kezében a kancsóval. Hoztam egy kis kávét, hogy kéznél legyen, ha szüksége volna rá, nyújtotta felém Max a kancsót, benne a gőzölgő feketével. Elvettem tőle, megköszöntem, majd amikor be akartam zárni az ajtót, megszólalt. Nem is iszik bele? Kíváncsi vagyok, kedvére való-e ebben a formában. Belekortyoltam a kávéba, és elismerően bólintottam. Nyugodtan mondhatja, ha nem elég erős, nem éreztem ebben a bólintásban azt a heurékaszerű felkiáltást, amit az ember nem tud megtenni a feketével a szájában, de az arcán minden látszik, szinte önkéntelenül rándulnak össze az arcizmai. Ha nem nagy kérés, legközelebb lehetne egy kicsit erősebb, mondtam. Max elvette a kezemből a kancsót, majd lendített egyet hátrafelé. Azt hittem, a kancsót dobja el, de csak a fekete szállt a levegőben, és azt a pillanatot, amikor az első cseppek elérték a szobrokat, na azt akartam volna mindenáron lefotózni, de kamera híján csak pislogtam egyet, de ott volt előttem, ahogyan az első csepp visszacsapódik a kőkoponyáról és talán az egész kompozícióban az lett volna a legizgalmasabb, ahogyan ez a visszacsapódó első csepp találkozik az utána érkezőkkel. Ne haragudjon a szertelenségemért, munkál bennem a düh, hogy ha arra is képtelen vagyok, hogy egy olyan kávét készítsek, amitől önkéntelenül megrándulnak az arcizmai, akkor miért várom magamtól, hogy olyan szöveget írjak, ami a húgyhólyagján kívül mást is megmozgat. Ez egy szép pillanat volt, lefotóztam volna szívesen, mondtam neki, mire ő elmosolyodott. Látja, ez a kávé annyira rossz volt, hogy az egyetlen pillanat, ami művészileg megmozgatta, az volt, amikor kiöntöttem. Összemosolyogtunk. Várjon, hozok egy erősebbet, mondta, majd besietett a házba és egy olyan erős kávéval érkezett vissza, amit mintha az ördög hónaljszőrzetéből főztek volna.
Köszönöm a kávét, páratlan volt, ám már ránk sötétedett, nem innék most többet belőle, de hagyja itt a maradékot, kérem, mondtam, majd elköszöntem Maxtól, aki mosolyogva kívánt jó éjszakát. Felmentem a lakrészembe. Hallottam, ahogyan bezárja maga mögött az ajtót. Kinéztem az ablakon. A kertre és a nagy házra ugyanolyan sötét telepedett, mint az előző éjszaka. Max nem kapcsolta fel a villanyt. Tudtam, hogy néz a házból, csak azt nem tudtam, pontosan honnan. Lekapcsoltam én is a villanyt, majd az ablakhoz botorkáltam. Azt akartam, hogy ő se láthasson többet belőlem, mint amit én belőle. Lefeküdtem az ágyra, becsuktam a szememet, próbáltam volna aludni, de a nap közben elfogyasztott mértéktelen mennyiségű kávé és az erős lakkszag nem engedett álmot a szememre. A szobában olyan sötét volt, hogy filmet is elő lehetett volna hívni benne. Ugyanazt láttam, amikor be volt csukva a szemem, mint amikor kinyitottam. Próbáltam meg sem mozdulni, csak a szemhéjam mozgott. Egyetlen életjelet sem akartam adni magamról, mintha jelen sem lennék, kimenőt akartam Max fejéből, ám pont ezzel hívtam elő őt a saját fejemben. A sötétben megjelentek azok a képek, amiket a novellája olvasása közben rögzítettem a fejemben, és ez a sűrű sorozatfelvétel jelenetekké állt össze, majd megjelent Max arca is előttem, minden kis ráncát láttam, amelyeket monológjai közben marionettbábuként rángatott a szenvedély, és én azon vettem észre magam, hogy kezdem átvenni újra azt az indulatot, amit aközben éreztem, hogy olvastam a szövegét. Próbáltam pislogással újra rögzíteni a képeket, de úgy éreztem, kiszállnak a kezeim közül, mintha füstöt markolnék. Felugrottam az ágyról, nem kapcsoltam fel a villanyt, elővettem újra a novellát. Elkezdtem olvasni, szinte faltam a sorokat, és izgatott voltam, hogy újra előhívhatom a képeket, amelyek ugyanúgy jelentek meg előttem, mint amikor első olvasás során láttam őket, de mégsem volt elég ez, többet akartam, látni akartam őket a saját szemeimmel, fotópapíron vagy kijelzőn, mindegy, csak az agyam fogságából szabadítsam őket, mert ha nem teszem, folyamatosan ott fognak munkálni a fejemben, nem engednek helyet az újaknak. Újak, igen, talán az új képek segítenek. Megragadtam a kancsót, és tudtam, hogy olaj lesz a tűzre, de nagy kortyokban kezdtem nyelni a kávét, kellett az a plusz nyomás a fejemben, ami mindig utamra indít, ahogyan most is megtette. Először a szobában kezdtem keresni olyan témát, ami izgalmasabb az olvasottaknál, de minden mozdulatlan volt és sivár. A szöcske! – kiáltottam fel. Feltéptem az ajtót, leszaladtam a lépcsőn, benyitottam a garázsba, felkapcsoltam a villanyt. Ott állt az asztal a résnyire nyitott fiókkal, amit kihúztam, és megnyugodtam, mert ott ült a szöcske egy bazsalikomlevélen. Megálltam az asztal előtt, és jobban szemügyre vettem azt. Szépen megmunkált darab volt. Közel hajoltam az asztal lapjához. Már majdnem megszáradt a lakk. Talán még meg is köszöni Max, ha újra átkenem, gondoltam, de igazából én is csak tehetetlenségemet akartam kilakkozni magamból. Körbenéztem a helyiségben, a sarokban volt egy vödör. Felnyitottam a tetejét, jól sejtettem, ebben volt a lakk. Belemártottam az ecsetet, és elkezdtem először finomabb, majd erőteljesebb mozdulatokkal átkenni az asztalt, mikor is a szöcske kiugrott a fiókból. A szúrós szagon kívül nem éreztem semmit. SEMMIT. Visszazártam a doboz tetejét, majd kinyitottam az ajtót és kiléptem a kertbe, a szöcském meg utánam ugrott. Egy résre várhatott, ahogyan a fiókban is egy résre várt, amin keresztül kereket oldhat. Az ajtóban úgy nézett rám, mint aki azt kérdezi sürgetően, hogy mikor indulunk már végre. Most, mondtam. Odanyújtottam a mutatóujjamat, ő rámászott, megfordult, ezzel jelölve ki a menetirányt, mint egy kapitány, aki a hajó tatjáról szemléli a horizontot a szárazföldre várva. Ez simán ment, gondoltam, amikor kiléptünk az utcára. Visszanéztem a házra, minden mozdulatlan volt és sötét, ahogy az utca többi épületében is.
Kép: a szerző felvétele
A Fóbia további részei ITT
