(Részlet egy el nem készült regényből)
Nos, mint tudják, mi felhagytunk a demokráciával, amikor empirikusan is bebizonyosodott, hogy a teljesen hülyék uralmához vezet, aminek lényege – mint az már régóta köztudott – egyrészt, hogy nem kedvez a teljesen hülyéknek sem, másrészt megszünteti az alkalmazkodó- és ellenállóképességet, valamint a változtatás képességét, amelyet mind közönségesen kreativitásnak neveznek, ami által a faj túlélési képességei radikálisan csökkennek.
A hármas szintű civilizációk, amelyek közé a miénk is tartozik, az erőszak és az együttműködés szimbiózisára épültek, amiről Von Anser kimutatta, hogy az egymást felváltva érvényesülő erőszak/együttműködés paradigma eredményességét az egyes –erőszak-, illetve együttműködés-vezérelte – ciklusok hossza határozza meg. Von Anser szerint azonban hosszú távon az adott rendszer -, természetesen nem politikai, hanem csillagrendszer – szempontjából értelmezhető „hosszú”-t véve alapul a kettő a résztvevők számára megkülönböztethetetlenné válik a távolság (a külső nézőpont) hiánya miatt, és így a ciklusszámítás is értelmét veszti. E két következményből értelemszerűen a résztvevők számára az első, a megfigyelők számára a második jelenti a nagyobb problémát, ám míg a megfigyelők érzékelik is a problémát, a résztvevők azonban nem – és ez a legnagyobb probléma. Kérdés, kinek a számára – mert Von Anser ezt nem állapítja meg egyértelműen. Ugyanis, ha egy problémát nem fedezünk fel, ergo nem teszünk lépéseket az orvoslására, az majd további problémákat fog generálni, és a generáláskutatók több generációnyi kutatásának egyik legfontosabb eredménye, hogy egy harmadik generációs elágazó problémát úgyszólván lehetetlen visszavezetni az eredetire, így, mivel bármiféle megoldási kísérlet értelemszerűen csak a felismert problémák körén belül értelmezhető, ezért a résztvevők az eredeti problémára mint úgynevezett „valóság”-ra tekintenek. Ezért a problémaelmélet dekonstrukciós ága sajnálatos módon örök kisebbségben marad, mivel, ahogy arra már Al Catres korábban rávilágított, „egyszerűen nem értik, miről beszélsz”.
Amikor mindez a KSZ – egyesek szerint a rövidítés a Külső Szem, mások szerint viszont a Központi Szervezet/Szervező kifejezést rejti magában – tudomására jutott, és belátta/belátták ennek megkerülhetetlenségét, akkor vezették be a „Mindenkinek a maga hite szerint” programot, ami viszont várakozáson felül sikeresnek bizonyult az egész ismert univerzumban, és itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy kifejezzem köszönetemet ezért a KSZ-nek. (Mélyen meghajol, feltehetőleg abba az irányba, amerre a KSZ-t sejteni véli.)
