Medvész maradjon a málnánál[1] – tartja a mondás -, s ez napjainkban annál is inkább aktuális, mivel azt kell tapasztalnunk, hogy a téma kívül marad a népszerű és mainstream filozófiai vizsgálódások keretein, azaz, ha valaki mégis szeretne valamit megtudni a tárgyban, nem tud máshoz fordulni, mint a medvészekhez. Ez sem problémamentes, hiszen viszonylag kevés népszerűsítő medvészeti irodalom akad, s ha mégis, tapasztalható, hogy minél népszerűbbre sikerül, annál jobban eltávolodik a tárgyától, a legnépszerűbb műveknek pedig jószerivel nincs is már tárgya, csupán alanya. A tudományos igénnyel megírt medvészeti-málnászati munkákat tekintve sem a források bősége fog zavarba hozni bennünket, ezért most itt elsősorban ez utóbbi kategóriába eső műveket tekintjük át vázlatosan az ókortól napjainkig.
Az első feljegyzés a tőlünk térben, időben és gondolkodásmódban is messzi Kínából származik, nevezetesen, amikor Lao-ce-nek azt a megbízást adta örökké elfoglalt mestere, a maga korában páratlanul népszerű Sie-tek, hogy vizsgálja meg, vajon, ha a medve egyre több málnát eszik, akkor a medve málnásul, vagy a málna medvésül-e. Lao-ce alaposságát ismerve nyilvánvalóan nem hagyta figyelmen kívül a kérést, és behatóan tanulmányozta a problémát, fájdalom azonban, hogy a bölcstől csak a szalma-kutyákra vonatkozó feljegyzései maradtak fönn, a medvékről és a málnáról szóló gondolatai eltűntek az idő rettenetes mély kútjában, onnan senki fel nem hozza őket.
Nagyon izgalmas azonban, hogy Európából is erre az időre tehető a téma első írásos nyomának felbukkanása. Thalész ismert ivócimborája, társa a milétoszi filozófiai iskolában, egyben a kérdés- és választudományoknak nemrég előkerült források szerint egyik legkorábbi képviselője, Osztmiesz munkásságában már több mondatnyi izgalmas töredék is szerepel. Diogenész Laertiosz híres művének[2] elveszett tizenegyedik könyve állítólag szinte teljes egészében Osztmiesz és Al-Catres munkásságával foglalkozik. Al-Catresről korábban már szót ejtettünk[3]. Osztmiesz – mint az köztudott – jobbára csak kérdezett, és amint feljegyezték, mindig a lehető legegyszerűbb kérdések feltevésére törekedett, s ezt követően jobbára hallgatott. Amikor azonban a filozófiai iskolából átballagott a milétoszi kikötőbeli törzskocsmájába, melyet a legendás Lorisztiasz üzemeltetett[4], és megitta az első oinokhoényi iszmarikoszát, elkezdett beszélni, s az ezekről a beszédekről készült feljegyzések alapján következtethetünk gondolkodásának rendszerére. Ezeket a következtetéseket azonban fenntartásokkal kell kezelnünk, hiszen a hallgatóság – beleértve e feljegyzések készítőit is – feltehetőleg ugyancsak nem maradt mentes az iszmarikosz hatásától.
Osztmiesz legtöbbször Északon tett kalandos utazásairól mesélt szívesen, egy ilyen alkalommal tette azt a híven feljegyzett, de hosszú időn át senki által sem értett megjegyzését: a hóemberen nincsen segglyuk. Többen megpróbálták értelmezni ezt a kijelentést a metafizikus térben, de minden kézzelfogható eredmény nélkül. Máskor, amikor egy józanabb hang – mert bármily furcsa, ilyenek is akadnak egy kocsmában – szóvá tette italozásának mértékét, Osztmiesz így felelt: az a dolgom, hogy megtöltsem az ürességet, hogy a fejetekbe némi tudást, a gyomromba pediglen bort töltsek, egészen addig, míg az üres telivé nem válik, amíg meg nem értitek, hogy a teli ismét üres, amíg én eggyé nem válok a borral, amit megittam, mint egy medve, ami annyi málnát eszik meg, hogy már nem tudni, mi a málna és mi a medve. Azazhogy nagyon is tudni: egy lesz a kettő, ahogyan a számosak végül mind egyek, ahogyan a csillagok sokasága egyetlen mindenség, ami végső soron mégsem más, mint a nagy semmi. Diogenész Láertiosz[5] úgy vélte, ennél a beszélgetésnél jelen volt a fiatal Anaximandrosz is. Ezt valószínűsíti az a kevés, ami az ő gondolataiból fennmaradt, és hát tulajdonképpen Osztmiesz a maga gondolatával ugyanúgy járt, ahogyan Thalész fiatal tanítványa, Anaximandrosz is a magáéval arról, hogy a Föld a nagy semmiben lebeg – igaza volt, de senki nem tudott mit kezdeni ezzel, és végső soron senkit sem érdekelt.
A következő utalásra a reneszánszig kellett várni, ott is egy festőre. Az első emlékezetes ravennai jászolkiállításon[6] nagy feltűnést keltett Antonello da Messina képe, melyen a kísérletező kedvű piktor málnabokorról csemegéző medvét festett a szamártól rendezői jobbra. Mikor a pápai prelátus szemére vetette a történelmi hűség hiányát, Antonello pimaszul azt felelte: miért, eminenciád tán ott volt? A festő kiszabadulása után azt mesélte a barátainak, „egyszerűen hiányzott valami a képről, képtelen voltam megnyugodni, bármit festettem, ugyanez a hiány égett bennem egészen addig, amíg a végleges változathoz el nem jutottam”. A kép természetesen megsemmisült, ami érthető egy olyan tárgy esetében, amelyet rubintnyelű tőrrel hosszában felhasogatnak, majd tűzre vetnek.
Ezt követően ismét évszázadokra eltűnt a szellem történetéből a medvéről és a málnáról való együttes gondolkodás. Botanikusok, növényészek, zoológusok, állatidomárok és más efféle szerzők írásai maradtak fenn kevés érdemi tartalommal és ennek megfelelően jelentéktelen hatással. Sokan talán Kanttól és Hegeltől várták, hogy feltegyék végre a medve és a málna ügyét az újkori európai gondolkodás térképén az őket megillető helyre, azonban – milyen kicsi, mondhatni kicsinyes dolgokon múlik az emberi gondolkodás iránya – egyikük egyszerűen nem szerette a málnát, a másik meg rettegett a medvéktől, ezért aztán kifejlett fóbiájuknak megfelelően, legyen ez bármilyen hihetetlen, monumentális életművükben egyik szó sem szerepel egyetlen egyszer sem!
Ennek a hozzáállásnak éppen az ellenkezőjével találkozhatunk Malinovsky és Medved[7] esetében, akiknek a témával kapcsolatos túlzásai és erőltetett párhuzamai még a leglelkesebb érdeklődők számára is kifejezetten kínosak, semleges megfigyelők szemszögéből pedig egyenesen taszítóak. Így hiába a hatkötetnyi, több évtizednyi megfigyelés, empirikus tapasztalat, kísérlet aprólékos leírása, ezeknek értékei sajnos tragikusan és gyakorlatilag szétszálazhatatlanul egybemosódnak azzal a végig, hol harsányan és nyíltan, hol búvópatakszerűen felbukkanó célzatossággal, amivel az egész apparátust amögé a hipotézis mögé sorakoztatják fel, miszerint a medve minden állat felett, s a málna minden növény felett. S noha ez a gondolat nem áll távol a medvészek többségétől sem – ezt kénytelenek vagyunk itt is elismerni –, az azonban óriási különbség, hogy mi ezt a véleményünket megtartjuk magunknak, nem népszerűsítjük, s főleg nem kívánunk tudományos harcokat vívni annak érdekében, hogy mások is ezt gondolják, vagy legalábbis úgy tegyenek. Egyszerűen megelégszünk azzal, hogy azt gondoljuk, amit.
[1] Más források szerint a lépesméznél.
[2] A filozófiában jeleskedők élete és nézetei – Ambrosius Traversarius, 1535
[3] https://muut.hu/archivum/6383
[4] Mindeszt Megisszosz: Híres ókori kocsmák
[5] Diogenész Láertiosz i.m.
[6] Tárgyak, növények, állatok és emberek szerepe a katolikus művészetben IV. – Katholieke Universiteit Leuven, 2023
[7] Малиновский и Медведь; Один бог, одно растение, одно животное (Санкт-Петербург, 1924 Анти-царь издатель)
