A Pannon Tükör az 1995-ös indulása óta eltelt évtizedekben számos átalakuláson ment keresztül, egy azonban nem változott: a művészetek, a kultúra iránti elköteleződés. A Pannon Tükör Online oldalán elérhető archívumban minden eddigi lapszám megtekinthető, idén a húsz és a tíz évvel ezelőtti lapszámokból válogatunk és közlünk írásokat. Sorozatunk a VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR címet viseli. – Térey János szövege épp tíz évvel ezelőtt, a 2009/5. számban jelent meg. A napokban tragikus hirtelenséggel elhunyt szerzőre emlékezünk.
Térey János: Premier
(részlet a Protokoll című verses elbeszélésből)
Benépesül a partsáv szép időben
Babakocsikkal és nyugdíjasokkal;
S bár szívesen napfürdőzne közöttük:
Nyolctól kettőig, sőt, olykor hatig
A forgószék támlájához tapadva,
Az irodáját őrzi Mátrai.
Két telefon között magába süpped,
Bámulva a fűrészporos tapétát:
Megszokta. Otthon érzi itt magát,
Ebben a külügyér-koloniál
Garnitúrával bebútorozott
Szobában. „Az, hogy földszint, sose tetszett.”
Az őszi ügymenet mindig kemény
Tempót diktál. Akta akta után.
Látványosan szóródik a figyelme.
A pénteki körözvény írja, hogy
A Vásárvárost tekinti meg a
Dél-koreai delegáció.
Elképzeli a kis konvojt kajánul,
Cukorkát majszolgatva Mátrai.
„Jön, rendőri fölvezetés után,
A kettes autó, amelyben Kovács ül
A Külügy képviseletében: bárgyú
Poént súg a sofőr fülébe…; a
Harmadikban a koreaiak
Ülnek négyszögletes-fegyelmezetten,
S nyomukba motoros rendőr szegődik…
Kovács most Kőbánya arculatáért
Szabadkozik. Külső-Szöul se szebb, nem?”
Zsong a feje névsortól, útvonaltól.
A délutáni kört jelenti Tekla.
Üzent, itthon lesz órákon belül
Miniszterük, Skultéti. Teheránban
Vett részt – üzleti uszállyal kísérve –
Egy kétoldalú konferencián.
„A hidegvérű Binder ment vele,
Ő volt a kvázi-testőr Teheránban,
Töri, bár minimálisan, a perzsát…
Ki megy ki értük? Hát persze, hogy én.”
Dugó lesz, tény. Mátrai asztalán
Mi kerül délig napirendre? Husszein,
Abdul-Aziz Husszein. Csinos levélben
– Nyomtatott fejléc, nincs megszólítás –
Az új jordán misszióvezető
Kér előzetes hozzájárulást
A magyar féltől, mivel a napokban
Elfoglalná székét. „Állásba lép
A Harmadik Köztárságban! Ebben
Teljék neki nagyon sok öröme”,
Kér áldást a követre Mátrai;
És Tekla vastag csípőjére siklik
A szeme, majd a beszédes ajakra:
„Az életrajza mellékelve, lássuk.
A régi követ adta át. A kérőnk
1955-ben született;
Jogot végzett, naná, a Sorbonne-on,
És szolgálatba lépett ’81-ben.”
„Még úttörő voltam.” Folytatja Tekla:
„Azt mondja, hogy. Tehát: a karrier.
Állomáshelyei: Berlin. Tunisz. Bécs.
A nyelvtudás: arab, francia, német,
Angol felsőfokon. Plusz két középfok.
Egy kis kultúra, egy kis vízilabda.
Sokat, sok helyen konferenciázott.
Nős, egy fia és három lánya van.”
Az agrément-kérése itt hever
A széfre téve. „Hogy persona grata,
Az nem lehet kérdés. Kitüntetések
Egész kis garmadája. Helyes ember.”
Körtelefon, új információkért.
Alszik a reptér felé Mátrai.
Sofőrje ébreszti a terminálnál.
Majd Binder, egy baráti öleléssel:
„Nem ettek meg Iránban, láthatod.”
Skultéti, már a minisztériumban,
Kissé hadar, annyira izgatott.
„Fontos: nincs fekete-fehér viszony.
Az emberi jogok… Kétségtelen!
De kereskedni tudni kell velük.
Én nem lehetek fáradt, uraim.
Átszálltunk, kétszer is. Lássuk a postát.
A mindenségit, itt egy vadonatÚj kiállításmeghívó, Buránytól.”
Skultéti persze csak legyint Burányra,
Bár ott tartja pár vásznát a falán,
„De csak a színdinamika miatt”,
Ahogy kifejtette egyszer, ebédidőben.
„A fölfogás kicsit tetszik. A tónus…
A rutin a sötét építkezésben:
Aranyból van a csuklója, na persze;
De hogyha tudná, kedves Mátrai,
Hogy az milyen egy érdektelen ember!
Soha egy levelet ki nem nyitottam,
Soha egy linkre rá nem kattintottam,
Amit küldött. Azt mondtam, ez nekem spam.
Hagyjon békében, és ne szemeteljen!”
Mátrai nézi. Van ízlése, mégis?
„Jövő kedden a kameruniak…”
Ezt csak fél füllel hallja. Itt a péntek,
S kirúg megint a hámból Mátrai:
Hivatalos egy új bemutatóra,
Egy belvárosi premierre megy.
Dörzsöli tenyerét – „Színházi este!…” –,
Az anyja révén két jegyhez jutott.
„Benépesül, mert itt az ősz, kinyílik
A színház, ahová karitatív
Alapon járunk, én, te, ő, mi és ők,
Elnézni, ismeretlen ismerősünk
Hogy bűnözik rendezés ürügyén”,
Gondolja Mátrai, és fürge ujjal
Leint egy taxit negyed hét körül.
„A mellényzsebben páros tiszteletjegy,
S az összeesküvés íze a szánkban;
Miközben a proszcénium előtt
Figyeljük, először csak izgatottan,
Később megdöbbenéssel, majd az undor
Lázrózsájával arcunkon, figyeljük,
Kémleljük: jónevű felebarátunk
Hogyan vall kortárssal vagy klasszikussal
Olcsó kudarcot vagy bátor kudarcot;
Elrontja, jó; de hogyan rontja el?
Egyszerűen vagy roppant bonyolultan?”,
Mélázik Mátrai, s tükörbe pillant.
„Mért érdekel, ha mindig ugyanaz?
Mért vonz e porral vastagon lepett
Kukucska-színház? Csak kíváncsiságból?”,
Faggatja Mátrait a telefonban
Egy sokat látott, durcás hangú nő.
„A rontás nagy palettáján milyen
Árnyalatot kever ki emberünk?
Kis szívem, egyszerűen érdekel”,
Mormolja Mátrai, fizet, kiszáll,
S a pénztárhoz lép: zsöllye, harmadik sor.
És máris itt van Blanka. Hosszú csók.
„Én nem értelek, Ágoston. Aki
Hiperérzékeny, mint egy grófkisasszony,
Minek kínozza folyton önmagát
A színházzal? Csak új migrént szed össze…”
„Te ezt nem érted, Blanka. Ez nyitottság.
Csak arról van szó, hogy nyitott vagyok,
Nyitott minden fals kezdeményezésre.”
Mint szép arcok a műnyomó papíron,
Bulvárhasábon egy csokorba gyűjtve:
Itt tóbzódik megint tout Budapest.
„Üdvözlégy, akolmeleg beltenyészet!
Ti, premierpatkányok, és ti, minden
Kencével megkent premiercicák!”
Örök kérdés (a társasági élet
Rugója): „Nem tudod, kedves barátom,
Egyben játsszák, vagy kettőben?… Szünet
Van-e? hagynak-e megpihenni vagy sem
A tortúra két műsorszáma közt?
Van-e értékes negyedóra, hogy
Utánajárjak: ki merre s kivel van?…”
„Hogy?! 950 egy deci merlot?”
A büfépult mellett Karányi rendel.
„Tebenned bízhatunk, kedves Karányi,
Mert te aztán tényleg habitué vagy!
Csodás, hogy mindig és mindenhol ott állsz;
Csodás, egyszerűen mindenkit ismersz,
A Füvet, a Fát, na meg a Virágot…
Többet mondok: akit már te sem ismersz,
Tulajdonképpen nincs is. Szimpla nulla.
Az nemcsak nímand: nímandisszimusz.”
„Mondd, mi a címe?” „Minek is a címe?”
„Minek a címe, hát a darabé…
Amire jöttünk.” „Nyomszimatolók.”
Mi jön, na mégis, mi jöhetne? Csengő.
„Másodlagos lesz, ahogy itt akármi”,
Suttogja Blanka, ünnepi sötétben.
„A tudás minden elképzelhető
Fogásától buffó-kövérre hízott
Bennfentesek se tudják, hogy minek
Ez a minden néző számára terhes,
Az egészségre hosszú távon káros,
Nyilvánvalóan olcsó, bűnös és
Velejéig hazug játék a deszkán”,
Így morfondírozik most Mátrai,
De Blanka mentené a menthetőt.
„Először untam. A közepe száraz.
Fogjuk föl úgy, mint időutazást,
Legyen szemünkben tiszta múzeum,
És akkor mindjárt elviselhetőbb lesz.
A szint legjobb esetben, gondolom,
Miskolc, ezerkilencszázhetvenegy,
Vagy Kecskemét, nyolcvankettő. Az egy szint.”
„A történet maga már elhibázott,
Gyarló kidolgozásban fölvezetve…
Habár, a rendezés se szárnyaló.
A toleráns közönség, persze, tűri.
Mit tűri, élvezi! Fölállva őrjöng!
Na persze, egyénenként változó,
Kinek mitől fordul föl gyönge gyomra,
S kinél mi vágja majd ki mindörökre
A biztosítékot. Nem tudható.”
„Egy tipikus kirakatrendező.
Ötletes… Ötletei szétgurulnak,
Akár a gazdátlan üveggolyók.”
„Itt legalább békén hagyják az embert.
Az interaktív színháztól iszony
Tölt el. Nem fröcskölhet le bárki vízzel.”
„A Kar egészen jó volt… És Szilénosz?”
„A jóízlést páros lábbal tiporva,
Elejétől végéig hazudott.”
„Apollón?” „Hivatásos deklamáló,
Nógrádi tájszólással öblöget.”
„A legkisebb baj, hogy provinciális…”
„Az egyik szatírt ismerem a Karból,
A félig Zorba-, félig Krisztus-arcot;
Az ősz tincseket megcsúfolva, tombol
A gátja vesztett ripacséria!…”
„A gond, hogy jóformán beszélni sem tud.”
„Külléné hogy tetszett?” Szivarra gyújt
Karányi, és a fűtőtestre dől.
„Külléné nem több: két lenszőke copf…
A versmondólány-effektus, barátom,
Európában már ismeretlen: itt nem.”
Egymásra néznek Blankával; a cinkos
Kéjt ismerik: coitus interruptus,
Mikor szünetben hagyják ott a házat,
A megsemmisítő, komoly csapással
Fenyegető, új felvonás előtt…
Ahogy már annyiszor? Ahogy ezerszer?
Most nem. Beszállingóznak lassan ők is
A második csengő után. „Na lássuk.”
És újabb egy órán át ugyanaz.
(A teljes szöveg az Archívumban, itt.)
(Fotó: Széll Károly)
