A Pannon Tükör az 1995-ös indulása óta eltelt évtizedekben számos átalakuláson ment keresztül, egy azonban nem változott: a művészetek, a kultúra iránti elköteleződés. A Pannon Tükör Online oldalán elérhető archívumban minden eddigi lapszám megtekinthető, idén a húsz és a tíz évvel ezelőtti lapszámokból válogatunk és közlünk írásokat. Sorozatunk a VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR címet viseli. – Tandori Dezső verse épp tíz évvel ezelőtt, a 2009/1. számban jelent meg.
„Túlélésről csak akkor beszélj,
ha már meghaltál”
In mem. Robinson Jeffers
Rajzoltam egy halálfejet minap,
azt mondta szövege: BÁRMENNYIT FEJEZTEM,
MÉGIS BEFEJEZTEM. Rajzoltam egy másikat,
máshová, ez volt a FEJPÁLYAUDVAR. Két
táblával (Vonat)ÉRKEZÉS – táblán,
a másik tábla, rajta, hogy INDULÁS, áthúzva. Blake, Bierce, Poe büszke lehetett
rám a Másik Hétezerből. Az első hétezremmel (csúfosan) megbuktam, ld. ÉS, anno,
de most, hogy febr. 8. abbahagytam,
nem is állítom, hogy végleg, szerves
a túl drága vagy túl szulfitos borok
mellőzése, mert embertársakkal-intézményekkel
oly lélekviszonyba kerültem, hogy
– ha már róluk lemondok – nekem is
valami magaméról lemondanom becsület volt.
Nem az, hogy gyógyszereken kívül bármi szert
kívánna szervezetem igazán, mégis. Tagolta
nehezen viselhető napjaimat (mind több
fájás, élő, fájás, szervi, nehézség a
légzéssel, egy természetesség végső
elmaradása: hogy én – egészségi
állapotom, persze, kellően indokolja –
bárhova is menjek (egy-két alkalommal
muszáj lesz!), bárkivel beszéljek.
De a bor hizlal, és új madárkám miatt
majdnem minden időm a lakásban töltöm,
s ha dolgozószékemet általában asztalomtól
messze elhúzva tartom is (tehát nincs
valami sok munkálkodás, így), hogy a kis
sánta veréb, aki nem hagyhatja el
kalitkáját, de ott eléggé jól van, sőt,
lásson engem. Kiülök a szoba közepére,
távol a dolgozóasztaltól, nézzük egymást,
nézem (alig) a tévét, látódunk. akinek kell.
De másnak én ne.
Tehát a bor ilyen körülmények közt plusz
hizlal, valahol megint le kellett állni.
Kinéztem az éjjel (prosztata, vizelni
menvén, hiába szedek szert, nem tuti üdv),
fényben állt a ma már számomra teljesen
közömbös, ha járnom kell benne szenvedtetően
idegen város. Más városok még idegenebbek,
bár fantáziásabbak, de már a vasúti
hidacskához sem járok, melyen át mostantól
szinte mindig nélkülem fog elrobogni
a bécsi vonat. Általában csak tolatómozdonyok
jönnek, ha odavetődöm. Már oda se, kocsmáimat
felőlem akár bezárhatnák. Mikor írni kezdtem
úgy nyolcévesen, szentül meg voltam
győződve magam felől, és huszonkét évesen,
mikor még egy árva sor ma is képviselhető
sorom nem volt, ez a meggyőződés már
a botrányos szerénytelenségnél tartott.
Hogy egy diákkönyvtári sorozatban
egyetlenként kerültem, mint élő, isteneim
mellé, nekem azért jelent ilyen sokat, bár már
ennek emlegetése is elfáradt bennem, hagyom.
De mondom, főleg ez volt: értsenek meg!
Nem részletezem magányosságvágyamat (az
orrszarvú, a nagy magányos elől pucol ám
az arra járó, nem tulajdonságait elemzi!
de az emberiség fejlettsége a kikiáltott hibát
tovább harsogja, a hangárnyékban aztán az arra
jogosultak tovább űzik – olykor – üzelmeiket),
nem sorolom vélhető hibáimat, de az sem
igaz, hogy: „Még hogy ne létezne a világ?!
Egyre rajta kívül életem!!” -, e szellemességek
szórakoztató ördöglakatok, én elég szorgos
voltam bennük, mint ezt majd egy
publikációm talán tanúsítja.
Nem, arról szó sincs, hogy senkivel semmi
közlendőm ne lenne. Inkább a tárgykörök
nem jönnek össze, erre is lelhető tőlem
szellemesség (ha az). Hol erre friss,
hol arra friss az agy, a lélek, a készség,
nincs ebben semmi, nekem pont ez vagy az
nem jut eszembe, bár igyekszem, hogy megtévesztő
érintkezési vágyat ne nagyon mutassak.
Rossz helyzetben vagyok. Feltettem magam
a legnagyobb szerencsejátékra, ahol nincs szerencsemosdatás, ha beüt a balvégzet.
(Bélcsavarodás, leeső foghíd stb. – mind kényszerű érintkezés
tárgy. Mind kudarcom, mind vereség.) Napra nap
diadal, hogy ma is megúsztam a kafkai pert,
ám napra nap, ez a más hétezer nap, nem a szeszelhagyásé, csak közelebb hozza a statisztikailag
is nyilvánvaló változást… aki érti, érti. Nem
fogok egy pálya után megértésért kuncsorkálni, azt sem.
Ki volt Robinson Jeffers? Nem tudom
pontosan, bár jól-rosszul fordítottam
néhány versét: sziklakastélyban él, vad
madarakkal a vad óceán felett Amerika
keleti partjainál? Rég halott. Nem látogatta
képes magazin, tévében nem sokat léphetett fel,
mit tudom én, magam is csak pár éve, három-négy
hónapja kezdem megvalósíthatni ezt a… jó,
máris ígérkező megszakításokkal. Lehangoló.
De gyomorpanaszaim is szakaszosak, olykor
jól lélegzem. Semmi handabanda. Kiknek
szól ez a végtelen sok felszínes baromság,
kérdem a közhír-magánhírtálalásokra? Első
helyen nekem is, már legalább a politika, melyhez a legkevésbé értek;
művészsztárok, irányok, kiadások, rovatok dolgát
teljes könnyedséggel nélkülözöm. Egyszóval
merő összevisszaság az életem akkor is,
ha telefonom ki van húzva, meg mindenkit
leintek, ha – sajnos, elég sokszor – a világról
hoz újdonságokat. szerintem erre már vicc sincs,
pedig — Búröhej.
***
HA ISMERTETEK VOLNA, MOST NEM ISMERNÉTEK RÁM.
Na, ez nem jutott az előbb eszembe.
2007 február”
(Megjelent a Pannon Tükör 2009/1. számában.)
(Fotó: litera.hu)
