A Pannon Tükör az 1995-ös indulása óta eltelt évtizedekben számos átalakuláson ment keresztül, egy azonban nem változott: a művészetek, a kultúra iránti elköteleződés. A Pannon Tükör Online oldalán elérhető archívumban minden eddigi lapszám megtekinthető, idén a húsz és a tíz évvel ezelőtti lapszámokból válogatunk és közlünk írásokat. Sorozatunk a VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR címet viseli. Az 1998/5.számból Tar Ferenc Bujdosó Alpárral folytatott beszélgetésének részletét közöljük, ezzel ünnepelve az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot.
1956-ban hagytad el az országot. Milyen családból származol, hogyan telt az életed a forradalom előtt?
Budapesten születtem 1935- ben. Ma úgy mondanánk, hogy polgári (vagy középosztálybeli?) családban. (Arról egyszer szívesen elvitatkoznék, mit tartok polgárinak, mit középosztálybelinek, mert e fogalmak körül manapság nagy a zűrzavar.) A családban jól éreztem magam, mert a hangsúly mindig a gyerekek nevelésén, a gyerekek jövőjén volt. Nyugodtan mondhatom, jó gyermekkorom volt. A háború előtt minden nyarunkat Badacsonyban töltöttük, a mostani turistaházban (közben üzemi üdülő is volt). Akkoriban Rodostó-menedékháznak hívták; erre ma is emlékeztet az odavezető Rákóczi (vagy Rodostó?) lépcső. Mivel apám tagja volt a Magyar Turistaszövetségnek, és a ház a Szövetséghez tartozott, így mindig találtunk ott helyet. Nem igazi „hotelszobák” voltak: a gyerekeknek emeletes ágy, csak a szülőknek járt rendes, igazi. Takács néni vezette a házat. Ő főzött is azoknak, akik erre igényt tartottak a vendégek közül. Badacsony akkor más volt, mint ma. Vendéglő egy vagy kettő volt, naponta reggel, délben, este három vonatpár közlekedett, autóforgalomról szó sem volt. Badacsony az egyik legcsendesebb helynek számított az egész Balaton körül. Füreddel, Siófokkal, Keszthellyel össze sem lehetett hasonlítani. A háború előtt ezek a nyaralások jelentették számomra a legmaradandóbb, talán a legfontosabb gyerekkori élményt. A háború végén tíz éves voltam. Úgy 48-tól, 49-től ismét a Balatonhoz, de most Keszthelyre jártunk nyaralni, egyszerűen azért, mert apám akkor a MÁV-nál dolgozott, és közvetlenül az állomás mellett volt a MÁV gyermekes-családos üdülője. Ez úgy nézett ki, hogy tehervagonokat levettek a kerekeikről, ablakot vágtak rá, és ez lett egy család üdülőlakása. Szép emlékek fűződnek a keszthelyi nyarakhoz is. 1954-ben érettségiztem a Rákóczi Ferenc Gimnáziumban. A gimnázium negyedik osztályában folytak ahogy akkor mondták a „beiskolázások”. Eredetileg vegyészmérnöknek készültem, de az igazgatóm (Szávai Nándor) nem volt hajlandó „beiskolázni” (egy kis incidens miatt) a Műegyetemre. Nyaranta ugyanis – a szünidőben – mindenkinek dolgozni kellett valahol – ott, ahová beosztották. Engem két barátommal a csokoládégyárba küldtek, Ságváriligetre. A „csokoládégyár” fegyvergyár lett, és mi itt „építettük a szocializmust”. Akkora fejetlenség volt, hogy nem kerestünk annyit, hogy az étkezésünket meg tudjuk fizetni; erre szüleinknek kellett volna ráfizetni. Egy hét múlva barátaimmal együtt otthagytuk az egészet. Ketten elmentünk az érdi pályaudvarra vagont rakni, hogy valamit keressünk is. (A pénzre akkor nagy szükség volt.) Ebből – a munkahely önkényes elhagyásából – rettenetes perpatvar lett az iskolában. Negyedikben, az érettségi előtti évnyitón, ki akartak zárni előbb a DISZ-ből, majd az iskolából. Ezt úgy úsztuk meg, hogy az osztály (az alapszervezeti) nem zárt ki, ellenkezőleg: bennünket választott DISZ-vezetőknek. Az igazgató tombolt, és az osztályfőnökkel együtt bezárt estig az osztályba, mondván, hátha megjön az eszünk és revideáljuk a döntést. Az osztály azonban kitartott, így sem a DISZ-ből, sem az iskolából nem zártak ki. Sikerült leérettségiznem. Köztársasági érdeméremmel. (A négy utolsó évben minden tárgyból jeles osztályzatom volt.) Hosszú beszélgetések kezdődtek az igazgatóval, arról, hogy mi az, amire hajlandó „beiskolázni”. Azt szerette volna, ha kiküldhet a Szovjetunióba, diplomataiskolába. Apám erre azt mondta: – Fiam, te pedig nem mész janicsárnak. Így ez meghiúsult. Adódott egy közvetítő megoldás: legjobb barátom, Huszár Karcsi, Sopronba készült az erdőmérnökire. Csendben mondtam apámnak, hogy oda én is elmennék. Ebben sikerült is megállapodni az igazgatóval. (Könnyű volt: akkoriban oda, az agrártudományira és jogra nem akart menni senki. Hogy változnak az idők!) Így kerültem Sopronba.
Milyen volt az élet Sopronban 1956 előtt?
Ez így egy elég ambivalens probléma. Már korábban is sokat hallottam Huszár Karcsi édesapjától a régi diákéletről. Az Erdőmérnöki Főiskola (ma egyetem) Selmecbányáról költözött 1920-ban Sopronba, eredetileg mint a József Nádor Műegyetem erdő és bánya mérnöki kara. A Monarchiának ugyanis Selmecen volt erdő- és bányamérnöki akadémiája, mely a birodalom szétesésével „szétköltözött”. Később a bányamérnöki kar Miskolcra került, de még ’54-ben, ’55-ben is a harmadik és negyedik évfolyam visszajött Sopronba, mert a tanszékek (tanárok) nagy része itt maradt. Ez átmeneti állapotnak számított. A Selmecbányáról örökölt hagyományokat Rákosiék betiltották. ’53-ban, Nagy Imre miniszterelnöksége alatt annyiban lazult ez a helyzet is, hogy a METESZ égisze alatt lehetett ún. „szakestélyeket” tartani. Olyan szertartásos sörözések ezek, amilyeneket Nyugaton ma is ismernek, főleg német és osztrák egyetemeken. Mivel ezekben részt vettem, sok minden rám is maradt az idősebbektől (a végzősöktől, akik akkor elmentek a városból). Ki tudja már miért, valahogyan rám testálódott a selmeci szokások, hagyományok őrzése. Többek között a „a selmeci kő”, mely a „balekok” (gólyák) „keresztelésé”-nél játszott központi szerepet. A szertartás inkább fiatalos, hagyományőrző szokás volt, mindenféle politikai töltés nélkül. Ugyanígy rituálisan, rendszeresen beenyveztük és betollaztuk az egyik téren a „hattyút” (biedermeier kőszobor). Normális viszonyok között, normális időkben ez legfeljebb csínynek számít. A rendőrség letakaríttatja, esetleg pénzbüntetés és ezzel kész. Februárban elvitt az ÁVH Győrbe. Ezekről a dolgokról vallattak: a selmeci hagyományokról, apám Signum Laudisáról, nagynéném bőrüzeméről, ellenséges magatartásomról és egyebekről. Két nap múlva kerültem vissza Sopronba. A GYSEV sorompójánál kitettek a kocsiból. Vacsoraidő volt, elmentem a menzára. A hirtelen meleg, vagy a kétnapi koplalás volt-e az oka: elájultam. Évfolyamtársaim egyik szobájában ébresztgettek, amikor magamhoz tértem. Még egy-két hónapig forint néven kellett jelentkeznem a rendőrségen. Ok adták az álnevet, REF-es voltam. Közben végleg kizártak a DISZ-ből (mivel az évfolyam, az alapszerv nem zárt ki, helyette megtette ezt a DISZ Központi Vezetősége), és csak tanáraimnak köszönhetem, hogy az egyetemről nem. ’56 húsvétján otthon voltam, Pesten. Apámmal arról beszélgettünk, hogy olyan idők járnak, hogy a jövő hónapban meg lehetne próbálni, hogy nem jelentkezem a rendőrségen. Ezt tettem, és látszólag semmi következménye nem- lett. A nyári vizsgahónapban hívatott az egyetemi DISZ-titkár, Sebestyén „elvtárs”. Kérdezte, elmennék-e nyáron Mohácsra dolgozni, az akkori katasztrofális árvízkárok felszámolására? Csendben nemmel válaszoltam, mert ismét csak pénzt szerettem volna keresni. Mire ő, látszólag elgondolkodva, azon morfondírozott, hogy úgy tudja, jövőre is Sopronban szeretnék tanulni. – Sebestyén „elvtárs”, megyek Mohácsra mondtam erre. Így kerültem Mohácsra 1956 nyarára. Ennek két következménye volt. Az egyik: ez volt az első olyan kötelező munka, mit szívvel-lélekkel végeztünk mindannyian, mert akinek a házát segítettük építeni, velünk együtt dolgozott, és látszott, hogy szüksége van a segítségre. Úgy tűnt, hogy értelmes dolgot csinálunk. A másik következménye azt volt, hogy a Petőfi-körösök közül többen ellátogattak ezekbe a mohácsi diáktáborokba. Este vacsoránál, vagy vacsora után elkezdődtek azok a beszélgetések, melyek ősszel oda vezettek, ahová vezettek. Mindezek – az ÁVH, a DISZ-ből való kizárás, Mohács – csupán annyiból érdekesek, hogy érthetővé váljék, hogyan, miért lettem MEFESZ-vezető, később elnök, miért engem választottak meg. Amikor megalakultak a diákparlamentek – október 18-20-a körül, mi Sopronban úgy döntöttünk, hogy megvédjük választott vezetőinket. Minden évfolyamból három egyenrangú diákvezetőt, 33-at a tizenegy évfolyamból. Amikor október 23-án Pesten szolidaritási tüntetést hirdetett a Műegyetem, mi is masíroztunk Sopronban. Úgy döntöttünk, hogy a választott 33 az első három sorban menetel. A Várkerületen (akkor Lenin körút) látni lehetett, hogy a pincék ablakából kilógnak a golyószórók csövei. Ugyan nem számítottunk arra, hogy el is dördülnek majd, mégsem volt igazán szívderítő látvány. (1989-ben, ismét részt vehettem – mint meghívott – a tüntetésen, ugyanezen az útvonalon. A golyószórók jutottak eszembe.) Azon a huszonharmadikán nyugodtan, incidens nélkül zajlott a kivonulás. A diákparlament permanensen ülésezett. Mivel Sopronban és környékén a városi pártbizottság és a végrehajtó bizottság felszámolása következtében megszűnt a közigazgatás, ezt nekünk, egyetemistáknak, a MEFESZnek kellett átvenni. Megalakult ugyan a Nemzeti Tanács, mely erre volt hivatva, és amellyel szorosan együtt is működtünk, de nem volt a Tanácsnak se hatalmi, se végrehajtó személyzete. Viszont volt ezer egyetemista. „Kivételeztük” a vegyvédelmi raktárból a kék overálokat, melyek karján a V-betű = vegyvédelem díszelgett. Beöltöztünk (csak én nem), és a V-betűt jó előjelnek tartottuk, hiszen másoknak ujjukkal kell a győzelem jelét formázniok. A kék overálos egyetemistákat az egész városban fel lehetett ismerni és bármi üggyel, kisebbel-nagyobbal hozzájuk fordulni. Amikor meghirdettük az általános sztrájkot, édesanyák küldöttsége kereste fel a MEFESZ-bizottságot, hogy lesz-e kenyér, ha nem sütnek a pékek? Először is el kellett dönteni, hogy a pékek mennyiben tartoznak az általános sztrájk határozata alá. Ha igen, mit esznek a családok? Úgy oldottuk meg, hogy a pékek is sztrájkoltak, viszont az egyetemisták sütöttek az ő vezetésükkel, és a friss kenyeret teherautókkal hordták szét a városban. Volt egy disznóhizlalda Sopron környékén. Elfogyott a táp, a sztrájk miatt nem lehetett hozni. Meg kellett tudni: mi az a táp, hol a táp, és el kellett hozni, mert éhen halnak a disznók. A sopronkőhidai börtönben felül kellett vizsgálni, ki politikai fogoly, ki közbűntényes; meg kellett szervezni a Nemzeti Tanácsokat a megyében, Pestre kellett szállítani az osztrák vöröskereszt és a Máltai Szeretetszolgálat adományait, melyeket- csak Sopronig hoztak és mi a tornateremben tároltuk; az ezer egyetemistát a két hét alatt el kellett látni, és fel kellett állítani egy D-(defenzív) osztályt is, mely rendezetten foglalkozott a városban tartózkodó ÁVH-sok felkutatásával és elfogásával. Szükség volt egy honvédelmi osztályra is, mert a soproni tüzérezred átállt hozzánk. (November 4-én hiányoztak az ütőszegek a lövegekből.) Mindezek és más feladatok ellátására osztályokat alakítottunk, vezetésükkel a 33-ból egy-egy személyt bíztunk meg. Alig maradtunk néhányan a közvetlen vezetőségben, így szükség volt valakire, aki mindenről tud, mindig jelen van, képviseli a bizottságot (külföldiek, a lefoglalt K-vonalon az ország többi egyeteme előtt), és különb is. Így lettem MEFESZ-elnök. Éjjel-nappal tanácskoztunk, először november harmadikán este kerültem haza. Zuhanyozás és átöltözés után visszamentem az egyetemre, ahol az a hír várt, hogy orosz páncélosok állták el a „soproni zsák” száját Nagycenknél. Mi a kormánytól úgy tudtuk, hogy az orosz csapatoknak éppen ebben az időben kellene Záhonynál elhagyni az országot. Úgy döntöttünk, hogy egy három tagú delegációt küldünk az oroszokhoz, és emlékeztetjük a parancsnokot a magyar kormánnyal történt megállapodásra. Ez 3-án este 10 óra felé lehetett. Mivel más önként jelentkező nem akadt, magam vállaltam a parlamenter szerepét az egyik szabadon bocsátott politikai fogoly, mint tolmács és az autó sofőrje kíséretében. Nem szépítem a dolgot, gombóc volt a torkunkban mindhármunknak, meg más is… Mindenesetre szó nem esett mindaddig, míg az éjszakában fel nem tűnt egy köröző zseblámpa. Géppisztolyt nyomtak a vesénkbe, és elvezettek egy ezredeshez, aki alighanem a páncélos egység parancsnoka volt. Elmondtam, amiben Sopronban megállapodtunk. Az ezredes mosolyogva azt válaszolta, hogy neki ugyanez a parancsa, és az országból való kivonulás hamarosan megkezdődik. Másnap páncélosai élén bevonult Sopronba. Még este felhívtam szüleimet, hogy minden rendben van, hamarosan jövök haza, látogatóba. Aztán hazamentem aludni; napok után először ágyban. Hajnalban keltettek: megindult a támadás. Éppen a védelmi intézkedéseknél tartottunk, mikor Bécsből megérkezett Kéthly Anna, a kormány államminisztere. Bécsben, a II. Internacionálé tanácskozásán érte el Nagy Imre, és hívta haza, hogy átvegye megbízólevelét az ENSZ-hez és onnan hozzon segélycsapatokat az orosz támadás feltartóztatására. Kéthly Anna fegyveres kíséretet kért Pestig. Nagycenkig tudtuk volna csak biztosítani, úgy döntött, hogy a helyzetre való tekintettel itt, Sopronban állítja össze a delegációt. A diákparlament azt javasolta a miniszternek, hogy tekintettel az egyetemek forradalmi szerepére – vegyen fel a delegáció tagjai közé egy diákot is. Annus néni ehhez készséggel hozzájárult. A szavazás engem választott. Amikor átléptük az osztrák határt, ún. „fehér egerek”, motoros rendőrök vették körül a konvojt és így robogtunk Bécsig. Azt hittem, a díszkíséret a MEFESZ elnökének – meg K.A-nak, a miniszternek szól. Nem. Az utolsó kocsiban s ezt Sopronban nem is realizáltuk – Helmer ült, az osztrák belügyminiszter, aki biztonsági okokból elkísérte Sopronba Kéthlyt, ám – tekintettel az osztrák semlegességre – nem fedte fel személyazonosságát. Megérkeztünk Bécsbe. November 4-e, vasárnap volt, minden zárva. Amikor Sopronból eljöttem, csak a piros-fehér-zöld karszalagos ballonkabát volt rajtam (a V-betűvel) és a hátsó zsebemben valamilyen kis pisztoly, önvédelemre. Mivel minden üzlet zárva volt, a szociáldemokrata párt székházában (ide érkeztünk) kaptam egy segélyhelyről télikabátot, és itt szabadultam meg (a jelenlévők diszkréciójának köszönhetően) pisztolyomtól is. A fegyveres menekülteket a semlegesség értelmében azonnal internálni kellett. Még aznap este elindultunk New Yorkba. A repülőtéren Averell Harriman kormányzó üdvözölt és az állam vendég lakosztályát bocsátotta rendelkezésünkre. Napok elteltével sem fogadott az ENSZ főtitkára. Annus néni többször is tiltakozott emiatt, míg aztán mégis bekövetkezett a várt beszélgetés. Amit hittem, hogy azonnal kéksisakos ENSZ-csapatokat küldenek Magyarországra, persze nem következett be. Ma már tudjuk, milyen nehézkes és mennyi időt igénybe vevő procedúráról van szó, de akkor szemünkben mindez időhúzásnak számított. Annus néni – akit ezen az úton, ebben a küldetésben tanultam meg tisztelni és szeretni -, naponta egy-egy tányér levest engedélyezett, mert úgy gondolta, ha az embereknek nincs mit enni Magyarországon, akkor nekünk is szolidaritást kell velük vállalni. (Csak nekem, 21 éves koromra való tekintettel engedett volna többet: Fiatalember, magának még szüksége van rá; de nem fogadtam el.)Egy idő után megelégeltem a semmittevést és kértem Kéthly Annát, intézné már el, hogy visszakerüljek Magyarországra. Annus néni csendesen figyelmeztetett, hogy korainak tartja a hazatérést, mert van még elintéznivaló munka. Hamarosan találkoztunk Dulles külügyminiszterrel, aki hosszasan elmagyarázta – mint egy busman-nak -, hogy mi is az az igazi közvélemény, hogyan működik, hogyan kell azt befolyásolni, és hogy mit tehetnék én a mi érdekünkben ezért. Vállaltam. Mivel egyetemista voltam, az ottani nemzeti diákszövetség pártfogásába ajánlottak, és az ő segítségükkel körbejártam Amerikát. Kb. két hónap alatt minden kis- és nagyvárosban beszéltem az egyetem(ek)ben, a (helyi) televízióban, rádióban, legalább egyszer sajtókonferenciát tartottam. – Akkor tudtál már angolul? – Nem. Mivel még magyar tolmács sem akadt hirtelenjében, oroszul beszéltem, oroszról fordították angolra. Közben én is megtanultam tisztességesen angolul. Egyszerűen azért, mert már otthon is tanultam, szüleim taníttattak magántanárral.
Milyen városokbon jártál? Volt-e valami hatása a körútnak?
Tulajdonképpen a keleti parttól a nyugati partig, körbe-körbe. A nagyvárosokban, ahol egyetem volt, szinte mindegyikben voltam: New Yorkban, Philadelphiában, Washingtonban, Bostonban, Denverben, Los Angelesben, San Franciscóban, Clevelandben, Chicagóban. Egy helyen volt csak probléma, egy feketék által lakott városban, ahol majdnem kidobtak az egyetemről, mondván, van nekik elég más bajuk. Ez az ügy olyan messze történik, őket nem érinti, nekik elég a szegregációs probléma. (Amerikában az ötvenes években nem volt még közös egyetem.) Annyira rohanva történt ez az egész utazás, hogy egyetlenegy bőrönddel jártam; mindig vettek tiszta inget, de arra nem volt idő, hogy a szállodában megvárjam, amíg kimossák. Otthagytuk, vettek újra tiszta inget, így a bőröndnek végig változó tartalma volt. Egy rohanás volt az egész. Amerikából nem láttam valami sokat. New Yorkban találkoztam magyarokkal, még a körút előtt. Az első ’56-os magyar én voltam.
(A teljes interjú elolvasható lapunk archívumában.)
Bujdosó Alpár önéletrajza a Szépírók Társasága oldalán:
