A Pannon Tükör az 1995-ös indulása óta eltelt évtizedekben számos átalakuláson ment keresztül, egy azonban nem változott: a művészetek, a kultúra iránti elköteleződés. A Pannon Tükör Online oldalán elérhető archívumban minden eddigi lapszám megtekinthető, idén a húsz és a tíz évvel ezelőtti lapszámokból válogatunk és közlünk írásokat. Sorozatunk a VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR címet viseli. Idén Nagypénteken egy húsz évvel ezelőtt megjelent szöveg, Bertalan Emma regényének részletét közöljük.
Iszonyatos hírek jöttek a frontról, ami egyre közelebb került hozzánk. Már a határon innen dúltak a harcok. Menekülők csapatai vonultak nyugat felé, a gyilkolás elől. Hallottunk a polgári lakosság szörnyű sorsáról a szovjet
megszállás után. Hallottunk a nők fenyegetettségéről. Nagyon féltünk. Emlékszem, ettől a naptól kezdve igyekeztem mindent tudatosan átélni. Akkor határoztam el magamban, hogy mindent, ami történik velem, megpróbálok belevésni az agyamba. Akkor döntöttem el, hogy egyszer mindent leírok. Ha túlélem.
V eszélyben az ember mindig fogékonyabb a jövője iránt. Legalábbis én ezt tapasztaltam. Magamon
és másokon is akik körülvettek. Valami azt súgta a legnehezebb percekben is, hogy életben maradok. Nem halhatok
meg, mert ezt nekem meg kell írnom. Szép tavaszi nap volt. Március vége, vagy április
eleje lehetett. Úgy döntött a család, hogy el kell ásni néhány tartósabb élelmiszert, hogy legyen ennivalónk,
ha túléljük a harcokat. Hallottuk a menekülőktől, hogy a front után kő kövön nem marad. Az orosz katonák három
napi szabadrablást kapnak, és megsemmisítenek mindent, amit találnak.
Éppen egy hatalmas hátsó sonkával igyekeztem apámék felé, amikor nagy hirtelenséggel német katonai járművek álltak meg a ház előtt. Katonák rohantak be a kertünkbe és beugráltak a légiógödrökbe. Könnyű volt megtalálni
őket, mert a mellettük feltornyozott földkupacok jelezték a
búvóhely hollétét.
Szinte azokban a pillanatokban jelentek meg az égen az orosz repülőgépek. Alacsonyan szálltak.
Legalább nyolc-tíz cikázott belőlük a fejünk felett. Hulltak a kisméretű orosz bombák a falura. Néhány gép egészen
mélyre szállt, majdnem elvitte a házunk tetejét. Ropogtak a géppuskák, potyogtak a lövedékek a
kertben. Kezemben a sonkával egy kisebb gödörbe vetettem magamat, és a hirtelen riadalomban csak azt mondogattam: „Istenem, Istenem”.
H ason feküdtem és a rettegés az életemért olyan erős volt bennem, hogy csak másodpercek múlva gondoltam a családomra. Tudtam, hogy anyám, Ilma és a nagymama a házban vannak. Apám Márikával abban a gödörben húzódott meg, ahova a húst akartuk elrejteni. Talán biztonságban vannak – reménykedtem magamban -, de
nem tudhattam, kit hol ér a gyilkos géppuskatűz, melyik családtagomat öli meg egy bomba. Iszonyatos percek következtek. Gépzúgás, lövedékek durrogása. Harctér a javából. Még mindig a hasamon feküdtem. Kezemet a koponyámra tettem, mintha védeni akartam volna a szilánkoktól. Remegtem a félelemtől, és csak azt
hajtogattam: „Istenem, Istenem”.
A gépek a mi környékünkre vetették magukat, mert ott álltak meg a németek. Őket akarták megsemmisíteni. Sokszor köröztek a levegőben, és amikor a falu szélén, a határ felett megfordultak, egy pillanatra megszűnt a
lövöldözés. Aztán újra a fejünk fölé értek, és kezdődött minden elölről. Az egyik ilyen pillanatnyi csendben, amit ott rögtön elneveztem a „halál csend|ének” – az „Istenem, Istenem” – jajgatásomra fiatal férfihang válaszolt.
„Istenem, Istenem” – hallatszott egy gödörből. Akkor emeltem fel a fejemet először. Előttem, a légóárok elején fiatal német katona feküdt. A hátán. Fejét kissé megemelte, úgy nézett felém. Szeme kéken világított, és mosolygott. Határozottan emlékszem, hogy mosolygott. Még egyszer megismételte, hogy „Istenem, Istenem”, aztán a kezével mutatta, hogy forduljak meg és nézzem a gépeket.
Nem tudom leírni azt az érzést, ami akkor úrrá lett rajtam. A halál közvetlen fenyegetésében, az
egyedüllét árkában felém mosolygott egy vidám szempár. Hanyatt fordultam, kezemet kinyújtottam a katona felé, aki
úgy feküdt, hogy a lába volt közelebb hozzám. Megragadtam az egyik bakancsát és két kézzel szorítottam, fekve, fejem fölé nyújtott karokkal. Önkéntelen mozdulat volt ez, a félelem szülte. Mint a fogorvosi székben, amikor a fájdalom levezetéseként a karfát szorongatjuk. Nem tudom, meddig tartott a támadás. Nekem
örökkévalóságnak tűnt. Feküdtem az árok fenekén, és szemeimmel követtem a gépek cikázását. Láttam,
ahogy potyognak belőlük a bombák. Hallottam, amint ropogtak a géppuskák, láttam a gyilkos csöveket, ahogy felénk
irányultak a gép testéből. Arra vártam, hogy végre megszűnjön már ez a pokol, és az égen újra felhők ússzanak, ne a
halál követei. Végre csend lett. csak a kazlak, ólak, épületek sírtak a nagy tűzben, melyben égtek. Emberi jajszavak foszlányait hallottuk a szomszédok felől.
A németek pillanatok alatt összeszedték magukat.
Kiugráltak az árkokból és fegyelmezetten, csendben járműveikre szálltak. Arcukon félelemnek nyoma sem
látszott. Úgy viselkedtek, mintha csak egy kis sörözésre tértek volna be egy út menti fogadóba.
Mi is kikászálódtunk a légóárkokból. A kiskatona óvatosan kihúzta a bakancsát kezem fogságából és kiugrott.
Rohant az alakulatához. Menet közben még visszakiáltott: „Istenem, Istenem”. Aztán elrobogtak a harckocsik.
Azt sem tudtuk hirtelen, merre induljunk a légitámadás után. Először egymást kerestük. Anyámék
a konyhából szaladtak ki. Apám, Márika meg én a kertből futottunk a ház felé, Életben maradtunk mindnyájan. Ép maradt a házunk és az állatoknak sem esett baja. A trágyadomb széle füstölgött csupán, de szerencsére nedves volt a benne lévő szalma, és nem kapott lángra.
Mellettünk cselédházak égtek. A második szomszédunk, Lili néni hároméves kisfia a házukban lelte halálát. Az
anyja éppen a boltban volt, amikor jöttek a gépek. A kisfiú megijedt és felfutott a padlásra. Gyújtóbomba esett a zsuppfedélre. Pillanatok alatt lángbaborult a kicsi otthon. Gyermekestől. Sokan megsebesültek a faluban. A támadás csak a Fölszeget érte – a német alakulatok ittléte miatt – de az Alszegről is rohantak az emberek. Iszonyú látványt mutatott a környék. Házak égtek, ólak, állatok. A sebesültek hozzátartozói fehér ruhadarabokkal kötözték a vérző sebeket. Mások Siklós doktorért szaladtak. Pánik tört ki, amikor megtudtuk, hogy a doktor elhagyta a falut. Menekült. Orvos nélkül maradtunk. „Itt tudott hagyni bennünket” – zúgolódtak az emberek. Én is megdöbbentem ezen. Hogy tudta megtenni? Hát erősebbnek bizonyult a félelem a hippokrateszi eskünél? A szeretetnél, melyet a parasztok iránt érzett? Később tudtuk meg, hogy egészen Drezdáig jutott el, a családjával. Ott érte őket a nagy szőnyegbombázás. Mindnyájan meghaltak.
Az Újsoron a Mosoniék házát találta el a bomba. Leomlott a kicsi épület egyik oldala. Bedőlt a tető. Téglát és
törmeléket tartottak a meghitt, családi bútorok. A fehérre meszelt tisztaszoba fala eltűnt, piszkos vakolat pergett a
padlóra. Csupán a tisztaszoba egyik sarka maradt meg. Az ágyak, és az asztal. Az udvari kemence azonban épségben
úszta meg a tragédiát. Aznap sütöttek benne éppen kenyeret. Még forró volt az oldala, s amikor az ajtaját kinyitották,
fényes, kerek rozskenyerek mosolyogtak a világra. Anakronisztikus módon, az élet derűjét hirdetve.
Az utolsó éjszakát, a szovjetek bejövetele előtt felöltözve töltöttük a szobában Egész éjjel
dörögtek az ágyuk, ropogtak a fegyverek. Reggelre megszűnt az ágyúzás. A németek összeszedték magukat és
szinte percek alatt elvonultak Pápa felé. Nagy csend állt be egy kis időre, majd erős harckocsi moraj hallatszott keletről. Jöttek az oroszok.
Az elterjedt hírek hatására leírhatatlan félelem lett úrrá rajtunk. Még ki sem tudtuk pihenni az egyik
borzalmat, máris újabb bajok támadtak meg bennünket. Ültünk a megüresedett hidegszobában, a németek által otthagyott szalmazsákok tetején. Tudtuk, milyen veszély fenyeget bennünket. Az egész ellenséges hadsereg. Semmiféle kiútban nem reménykedhettünk. Gubbasztottunk egymás mellett, félelemtől remegve. Apámon is eluralkodott a kétségbeesés. Féltette a lányait, az asszonyait. Soha nem láttam
még ilyen állapotban.
„Mit csináljak veletek?” – kérdezte tanácstalanul. –
„Kiásom a puskát és agyonlőlek benneteket. Aztán magamat” – mondta. Olyan elszántnak látszott, hogy biztosan
megtette volna, ha erre a szörnyű tettre kérjük. Ültem testvéreim között. Arra gondoltam, milyen szép
is az élet. A halál előcsarnokából tekintve, így tizenhét évesen milyen gyönyörű is a világ. Nem a mostani, hanem ami
volt. Ami lehet még, ha megmaradnánk. De csak ültem, magamba roskadva. Némán, válasz nélkül hagyva apám szaván.
Ilma hangja törte meg a csendet:
„Apu, én még élni akarok”. Ennyit mondott. Apám magához tért és hangot váltott: „Akkor még el kell dugni egy
kis élelmet gyorsan”- szólt. Egészen más tekintettel nézett végig rajtunk. Szemében erő volt, kihívás, mintha azt mondta volna a sorsnak: „Akkor gyere!”. Felpattantunk a szalmazsákokról. Akkor éreztem,
mennyire elgémberedett a lábam a hosszú, kényelmetlen ülésben. A kamrába mentünk, élelemért.
Volt két kaminlyuk a házban. Az egyik a konyhában, a másik a nagymama szobájában. Azokon
keresztül tisztították a kéményt. Itt gyűlt össze a sok korom, amit évente egyszer a kéményseprő kiszedett. Néha több vödörnyi égésterméket kapart elő a nyílásokból. Most ezeket tömtük tele friss füstölt kolbásszal.
Alig végeztünk a munkával, máris újra kezdődött körülöttünk a csatazaj, de már a kézifegyvereké volt a főszerep.
Géppuskák ropogása hallatszott minden irányból. Főleg a kastélykert felől, ahol a németek utolsó csapatai rejtőztek.
Hogy biztosítsák maguknak a menekülést, felgyújtották a környéket, hogy a füst leple alatt hagyhassák el a falut.
Akkor kezdődött a pokol. Pillanatok alatt tüzet fogott a szalmakazal. Óriási lángok csaptak az ég fele, és nekem
eszembe jutott, hogy milyen találó szó is a hirtelen fellobbanásokra a szalmaláng szó. Percek alatt eltűnt a hatalmas, fából épült pajta is. Hamuvá vált a több méterre felhalmozott takarmány.Az illatos széna, a jószagú lucerna. Benne égett a féltve őrzött bútorfa is. Marikának szánták, stafírungra a szüleim. A cseresznyefa a legértékesebb anyag volt szekrények, ágyak készítéséhez. Óriási törzsét az Új-hegyről hozatta haza apám. Felvágatta deszkának, és a pajtában szárította. Most üszök és hamu vált belőle. Megsemmisült a nyári szín is, ahol a tehenek aludtak meleg, csillagos éjszakákon. Nyitott fészer volt, zsindelytetővel. Én is segítettem az építésben, annak idején. Pillanatok alatt omlott össze, lett az enyészeté. Pattogtak az égő faszerkezetek, durrogtak a cserepek a hatalmas hőtől. Már az istállót veszélyeztette a tűz. Rémülten bújtunk össze a konyha közepén. Akkor apám hirtelen felordított:
„Az állatok! Ki kell oldani a köteléküket, hogy menekülni tudjanak.”
Mielőtt bármelyikünk feltartóztathatta volna, kirohant a házból. Iszonyú harc zajlott körülöttünk, az utcánkban, a
kertben. Apám csak rohant, az istálló felé. Néha hason kúszva, míg el nem érte az épületet. Mi a konyhaablakból néztük, rettegve érte. Az állatok lassan vánszorogtak ki az udvarra, de amint meglátták a hatalmas tüzeket és közvetlenül, a szabad ég alatt érzékelték a zajokat, futni kezdtek, amerre láttak. Volt, amelyik a határba futott, és csak a harcok után találtuk meg a szántóföldeken.
Apám szerencsésen visszaért közénk. Úgy látszott, talán nem fog tüzet az istálló, és megmaradnak a
sertésólak is az udvar túloldalán. Nem sokáig reménykedhettünk ebben, mert újabb heves harc bontakozott ki. Ujabb
lángok lobbantak fel, most már az ólak felől. Apám ismét ki akart rohanni, hogy kiengedje a sertéseket is. Ahányan voltunk, annyian kapaszkodtunk bele, hogy bent maradjon a házban. Nem engedtük.
„Inkább a malacok, mint te” – mondta anyám. Visítás keveredett a harci zajok közé. Égtek a disznók. Anyakocánk
volt, kilenc kismalaccal. Voltak hízott sertéseink is, legalább tíz, száz kilón felüli, vágásra kész állat. Elégtek mind. Elevenen. Égő hús bűze keveredett a pusztítás ezernyi kellemetlen szagával.
Aztán két hét következett. Olyan napok, amikor minden gondolat, érzés és indulat háttérbe szorult bennünk. Amikor semmi más nem foglalkoztatott bennünket, csak az életbenmaradás lehetősége. Kivédése mindenféle támadásnak, ami a létünkre tör. A puszta létünk és a tisztességünk volt a tét. Vad hordákkal és gyilkos fegyverekkel vívtuk csatáinkat, védtelenül és fegyvertelenül. Egyetlen lehetőségünk a menekülések sorozata volt csupán.
Olyan sokan lettünk, alig fértünk el a hidegszobában. Lassan elült a harci zaj. A tüzek is mintha alábbhagytak volna. Aztán a távolból mély moraj, dübörgés közeledett felénk. Megérkeztek a szovjet tankok. Megálltak a házunk előtt. Bizonyára azért ott, mert szépségével, nagyságával kirítt az utca többi megmaradt épülete közül. Szovjet katonák ugráltak le róluk. Tisztek voltak. Legalább hatan, nyolcan jöttek be a házba. Leírni nem tudom a félelmünket azokban a percekben. Az eddig átélt borzalmak oly mértékben sokkolták idegrendszerünket, hogy a rettegéstől hangosan zokogni kezdtünk.
„Talán jobb lett volna mégis meghalni?” – kérdezte halkan Ilma. De én megnyugtattam: – „Már késő”.
Karcsi bácsi kiment eléjük és gyatra nyelvtudásával, oroszul szólt hozzájuk. A vezető tiszt kezet fogott vele. Apám
is ki akart menni, de addigra már beértek a katonák a szobába. A tiszt végignézett rajtunk. Amint meglátta a sok zokogó nőt – csodálkozva kérdezte, németül: „Warum weinen Sie?”
Karcsi bácsi elmagyarázta, miért félünk annyira. Hogy mennyi szörnyűséget meséltek róluk.
A tiszt azt felelte rá, németül, hogy az a sok rossz hír mind náci propaganda. Aztán ránk mosolygott és megnyugtatott bennünket. „Ne sírjunk” – mondta. Túléltük a harcokat, most már semmi veszély nem fenyeget.
A tisztek körbejárták a helyiségeket. Egyikük benyitott a kamrába. Láthatóan megtorpant a gazdagság láttán. Orrát megcsapta a frissen füstölt sonkák, szalonnák ingerlő illata. A falakon körben felfüggesztett rudakon piroslottak a
hosszú kolbászok, az oldalasok és füstölt körmök. A tiszt visszalépett, megkereste anyámat – nem tudom, honnan ismerte fel benne a ház asszonyát – és odaintette magához. A kezével mutatta, hogy be kell zárni az ajtót, kulccsal. Még megkérdezték, van-e fegyver a házban. Körülnéztek a padláson is. Bementek az istállóba, ami szerencsére nem esett áldozatul a harcoknak. Aztán visszaszólítok a tankjaikba és eltávoztak.
Megmenekültünk! Éreztük a felszabadulás mennyei örömét. A megkönnyebbülés katarzisában olyan könnyűvé vált a lelkem, hogy legszívesebben elszálltam volna. Szerettem volna, ha szárnyaim nőnek hirtelen, és felröpülhetnék a fellegek közé, ha bekiálthattam volna minden pici otthonba: „Emberek, ne féljetek! Felszabadultunk.” Olyanok voltunk, mint a halálraítélt lehet, amikor az akasztófa előtt kihirdetik neki a kegyelmet.
Futottunk az udvarra. Szomorú látvány tárult elénk. A sertéstetemek még iszonyú bűzt árasztva füstölögtek. Apró, pici hamukupacok jelezték a kismalacok egykori létét. Nem volt szalmakazal. A létra is elégett, aminek a
tetejéről néhány nappal ezelőtt még a messze harcokat figyeltük. Eltűnt a pajta, hatalmas, több méteres takarmányoszlopaival. A jó illatú lóhere, lucerna helyét fekete üszök, korom lepte be. Az állatok nagy része az istállóban maradt, vagy oda futott vissza a harcok elől. Megérezték az idő rendkívüliségét. Apám takarmányt tett a jászolba. Az utolsót, ami megmaradt az istálló sarkában.
– „Mi lesz velünk – mondta apám – minden eleségük elégett.”
Amikor az első tankok elhagyták a házat, és mi felszabadultan járkáltunk az udvaron, újabb alakulatok érték el a falut. A szovjetek éppen olyan rendben vonultak az utakon, mint néhány nappal azelőtt a németek. Az
úttest közepén a tankok végeláthatatlan sora dübörgött. Pápa irányába mentek. Mellettük az út szélén és a járdákon
lovaskocsik haladtak. Olyan szorosan követték egymást, hogy a lovak orra az előző szekeret érintette. Közben motorosok cirkáltak. Néha megálltak. Figyelték a menetet.
