Altazor mitől veszett el első nyugalmad?
Milyen gonosz angyal állt mosolyod ajtajába
karddal a kezében?
Ki vetette be szorongással szemeid istenséget díszítő
síkságát?
Hogyhogy egyszer csak megérezted a létezés
rémületét?
És az a hang amelyik rádkiabált élsz és nem látod
ahogy élsz
Ki terelte össze gondolataidat a fájdalom összes
szelének metszéspontjába?
Álmaid gyémántja meghasadt a döbbenet tengerén
Elvesztél Altazor
Egyedül a világmindenség közepében
Egyedül mint az űr magaslatain virágzó jel
Nincs se jó se rossz se igazság se rend se szépség
Hová lettél Altazor?
A gyötrelem ködhalmaza folyóként árad
és a vonzás törvénye szerint ragad el
A szagokká szilárdult ködhalmaz saját magányától
menekül
Érzem egy távcső revolverként mered rám
Egy üstökös örökkévalósággal töltött csóvája
ostorozza arcomat
Míg egy csöndes tavat keres fáradhatatlanul ahol
felfrissítheti kicselezhetetlen terhét
Altazor meg fogsz halni Hangod elszárad és
láthatatlan leszel
A föld tovább kering majd pontos pályáján
Botlástól rettegve mint kötéltáncos a rettenet
pillantásait vonó zsinóron
Hiába keresel tébolyult szemet
Nincs kijárat és a szél kizökkenti a bolygókat
Azt hiszed, nem számít az örök zuhanás ha a szökés
sikeres
Nem látod, hogy már zuhansz is?
Tisztísd meg előítéletes és erkölcsös fejed
És ha felfelé törekszel de nem érsz el semmit
Zuhanj csak ne szakítsd meg zuhanásod ne félj hogy
megfeneklesz az árnyékban
Ne félj önmagad rejtélyétől
Esetleg találsz egy éjszaka nélküli fényt
Ahogy a szakadékok bukkanóin kóvályog
Zuhanj
Zuhanj örökre
Zuhanj a végtelen legaljára
Zuhanj az idő legaljára
Zuhanj önmagad legaljára
Zuhanj olyan mélyre amilyen mélyre lehet
Zuhanj ne szédülj
Minden téren és koron át
Minden lelken és vágyon és hajótörésen át
Zuhanj utad során égesd fel a csillagokat a
tengereket
Égesd fel a szemeket amikkel rád néznek és a
szíveket amik várnak rád
Égesd fel hangoddal a szelet
A hangodba gabalyodó szelet
És a csontbarlangjában didergő éjszakát
Zuhanj fiatalságban
Zuhanj öregségben
Zuhanj könnyekben
Zuhanj nevetésekben
Zuhanj zenére a világra
Zuhanj fejedről lábadra
Zuhanj lábadról fejedre
Zuhanj a tengerből a forrásba
Zuhanj a csend utolsó örvényébe
Mint a süllyedő hajó oltja le fényeit
Mindennek vége
Az emberevő tenger a könyörtelen sziklák ajtaján
dörömböl
A kutyák haláluk óráján ugatnak
És az ég hallgatja a csillagok távolodó lépteit
Egyedül vagy
És egyenest a halálba mész, mint egy sarkáról levált
jéghegy
Leszáll az éj közben az óceánban keresi szívét
A pillantás szökőárrá duzzad
És miközben a hullámok visszafordulnak
A hold a fénygyerek kiszökik a dagállyal
Nézd a teli eget
Dúsabb mint a bányák erei
Keresztelőre váró csillagokkal teli ég
Az örök vizekbe dobott égitest szétporló törmeléke
mind
Nem tudják mit akarnak azt sem vannak e odaát
rejtett hálók
Azt sem miféle kéz tartja a gyeplőt
Azt sem, milyen mellkas fújja rájuk a szelet
At sem tudják, nincs e kéz és nincs e mellkas
A horgászhegyek
Magasak mint a vágyaim
És én kivetem az égből utolsó gyötrelmeimet
Éneklő madarak hordják szét a világba
Szereljétek meg a hajnal motorját
Amíg a szemem sarkában megülök
Hogy részt vegyek a képek beúszásában
Én vagyok Altazor
Altazor
Sorsa ketrecébe zárva
Hiába markolom a lehetséges kitérés rácsait
Egy virág zárja el az utat
És elém tornyosulnak mint a lángok szobra
A kitérés lehetetlen
A szorongásaimmal gyengébben vonulok
Mint egy fényevesztett hadsereg két rajtaütés között
Szemem az évszázadra nyílt
amelyikben meghalt a kereszten
a végvonaglásában eltorzult kereszténység
Nemsokára utolsót lélegzik
És holnap mit teszünk megürült helyére?
Hajnalt teszünk vagy alkonyt
És kell egyáltalán valamit?
A töviskoszorú
Elhervad utolsó csillagai elszivárognak
Nemsokára meghal a kereszténység csupán
megoldatlan problémáit hagyva maga után
És halott fohászok leckéit
Kétezer év létezés után meghal
Óriási ágyúdörgés vet véget a kereszténység korának
A Krisztus többmillió lélekkel együtt akar meghalni
Templomaikkal együtt süllyedni
És hatalmas udvartartással kelni át a halálon
Ezer repülőgép üdvözli az új korszakot
Ők a mindentudók és a zászlók
Alig hat hónapja
Hagytam ott a frissen metszett egyenlítőt
A türelmes rabszolga katonasírjában
Az irgalom koronája az emberi hülyeségen
Vagyok aki erről az évről 1919-ről beszél
Tél van
Európa már minden halottját eltemette
És ezernyi könnycsepp áll össze egyetlen hókeresztté
Nézzétek a sztyeppéket hogyan ráznak kezet
Munkások milliói értették meg végül
És hajnalzászlóikat az égre emelik
Gyertek gyertek rátok várunk mert ti vagytok a
remény
Az egyetlen remény
Az utolsó remény.
Altazor én vagyok önmagam duplája
Aki nézi mit művel és szembeneveti a másikat
Aki csillaga magasából zuhant
És aki huszonöt éven át utazott
Saját előítéletei ejtőernyőjéről lógva
Altazor én vagyok a végtelen szorongású
Az örök éhségű és a szívtelen
Akinek húsát a kín szántotta fel
Hogy tudnék aludni míg ismeretlen földekre
bukkanhatok belül?
Problémákra
Mellemre akaszkodó rejtélyekre
Egyedül vagyok
A távolság testtől testig
Akkora mint lélektől lélekig
Egyedül
Egyedül
Egyedül
Egyedül állok a haldokló év csúcsán
Lábaimnál a világmindenség hullámokba törik
A bolygók fejem körül keringenek
Összekócolják hajam ahogy mozgatják a szelet
És nem adnak választ hogy kitöltse a szakadékot
nem érzik az ég faunáját kutató csodás vágyat sem
hogy találjon egy anyai lényt akin elalhatna a szív
ágyat a rejtélyek forgószelének árnyékában
kezet hogy cirógassa a láz lüktetését
Semmivé mindenné oldódott istent
minden és semmi istent
szavakban és gesztusokban istent
elmeistent
lélegzetistent
fiatal istent öreg istent
rohadt istent
távolit és közelit
meggyötörtségemre gyűlő istent
Műveljük csak tovább agyunkban a hibák földjeit
Műveljük csak tovább az igaz földeket mellünkben
Csak tovább
Mindig ugyanúgy mint tegnap holnap majd és aztán
Nem
Nem lehet. Változtassuk meg sorsunkat
Tükrözzék húsunkat a hajnal szemei
A halál félénk józansága hűtse torkunkat
A halál sarkvidéki józansága
Énekeljen káoszról az embermellű káosznak
Sírja tele a világot visszhangtól visszhangig
Míg képzelgések között mítoszaival kering
Lázhullámokban ürességtől rettegve
Keserű tudata felfogja a hiú áldozatot
A mennyei kudarc hasztalan tapasztalatát
Az elvesztett kísérletet
És még ha az ember el is tűnik
Még ha emléke is elég az idő máglyáján
Megmarad utána fájdalomsóvár földi légkör
Amit a törődött siránkozásra termett mellek
századokon át szívtak be
Megmarad az űrben egy hatalmas könnycsepp
Balsejtelmű árnyéka
És egy elveszett hang vonyít elhagyottan
Semmi semmi semmi
Nem
Nem lehet
Vigyük végbe a gyönyört
Az életben merítsük ki az életet
Halál a nyammonc hangulatok átjárta halálra
a lagymatag zongorák és teljes átalakulással fejlődő
zászlók
átjárta halálra
A halál sziklái a világ peremén panaszkodnak
A szél elfújja keserű virágzásukat
És a ki nem hordott tavaszok
vigasztalansága
Mind csupa csapda
a lélek csapdái
Álom és valóság elektromos áramlatai
A hosszú reménytelenség magányba kövült
sötét megvilágosodásai
Élni élni a homályban
Zsarnoki óhajok láncai nyögések nyakékei között
És állandó határok fájdalmával elrontott angyal
szégyenével
Örökké saját belsőink tájain utazni
Egy éjszakai isten tréfája
Forogni forogni az űrben az antennákon semmit be
nem fogni
Szárnyas tengerek és bedugult hajnalok között
Itt állok előttetek
Egy fajfenntartásról szóló saját magát
kikiáltó törvény hülye nevében
Istentelen törvény
Ártatlan nemekbe gyökerező alja törvény
Ezért az öntudatlanság első buktatójáért
Hogy a ember megtébolyul
És földje minden pórusa halálos vonyításban
tör ki
Itt állok előttetek
Szorongásaim üres térbe hullanak
Kiáltásaim a semmibe hullanak
A káoszba hullanak káromlásaim
A végtelen kutyája kihúnyt csillagok között vágtat
Csillagokat és csillagok emlékeit nyalogató kutya
Sírokat nyalogató kutya
Úgy akarom az örökkévalóságot mint galambot a
markomba
Minden távozzon a halálba bújjon a halálba
Én te ő mi ti ők
tegnap ma holnap
A telhetetlen felejtés garatába legelt fű
A fáradhatatlan káosz örök kérődzésére legelt fű
Mit tettél velem, Vicente Huidobróval, Igazság?
Nyelvfájdalmam és hervadt szárnyaim lehullanak
Elhalt ujjaim egyesével lehullanak
Mit tettél alkonyatkor madarakkal töltött
hangommal
A hanggal, ami úgy fájt, mint a vérem?
Adjátok ide a végtelent mint virágot a kezemre
Tovább
Nem Ennyi elég
Tovább világokkal országokkal városokkal
Sokasággal
Vonyítással töltve
Éghajlatokba félgömbökbe eszmékbe emlékekbe
borítva
Sírok pókhálói öntudatra ébredt bolygók között
Tovább fájdalomról fájdalomra rejtélyről rejtélyre
A kő fájdalmáről a növény fájdalmára
Mert minden csak fájdalom
Csatafájdalom és nemlétfélelem
Fájdalomszalagok kötig az éghez a földet a vizeket a
földhöz
És a világok a kín röppályáján ügetnek
A meglepetésre gondolnak
Az űr minden sarkában ott lappangó rajtaütésre
Mint kőfolyók fájnak a lábaim
Mit tettél a lábaimmal?
Mit tettél ezzel a világméretű vaddal
Ezzel a kóbor állattal?
Ezzel az északi himnuszra vagy földi ordításra
Hegyekre hágó földtől és könnyektől
Földtől és vértől mocskos
Tövisek ostorozta keresztbe néző szemű
Bódult patkánnyal
Az öntudat keserűség
Az értelem csalás
Csak az élet kültelkeibe
Ültethető egy kicsi remény
Felforralt könnyekre sóvárgó szemek
Komolyabb panaszra sóvárgó ajkak
Ködök fogdosásába újabb ködök hajszolásába
beleőrült kezek
És ez a csontokban baktató keserűség
És ez a temetés az emlékezetemben
Ez a temetés ahogy egyre hosszabb az
emlékezetemben
Ez a hosszú temetés ahogy napról napra átjárja az
emlékezetemet
Tovább
Nem
Ám törjön össze a csontok állványzata
Ám dőljenek le az agy tetőgerendái
És hurrikán vonszolja át a romokat a semmibe a
túloldalra
Oda ahol a szél ostorozza Istent
Oda ahol még visszhangzik torokhegedűm
Amint a Végítélet utólagos zongoráját kíséri
Te vagy az te a bukott angyal
Az örök halálra bukás
A végtelen bukás halálról halálra
Hangod bűvölje el a világegyetemet
Kapaszkodj világot elbűvölő hangodba
Dalolva mint vak aki eltévedt az örökkévalóságban
Agyamban fájó és brutális nyelvtan járkál
A belső fogalmak folyamatos lemészárlása
És égi remények utolsó kalandja
Elővigyázatlan csillagok összevisszasága
Gyámoltalan jóslatok zuhanása
Minden ami elbújik és végzetes mágnesekkel izgat
ami a láthatatlan hideg tájaiba bújik el
vagy agyunk lángoló viharába
Az örökkévalóság virágos ösvénnyé válik
Kísértetek és problémák visszajövetelére
A lehetséges varázslat tökrét összetörő
Új feltevések szomjas délibábjára
Felszabadulás, igen! Mindenek felszabadulása
A velünk rendelkező emlékezeté magáé
A mély zsigereké akik tudják amit tudnak
A legbelülhöz láncoló sebek miatt
És letörik a szárnyak kiáltását
A varázslat és az ábránd nyalják a cellarácsokat
A költészet a lélek hegyén zokog
És a két rejtély között emelt új falakkal szemközt
sebeiket táró mixtériumbányák között
Ismert hajnal kimeríthetetlen szertartásrendje szerint
felgyülemlik a nyugtalanság
Mindhiába
Kérem a lezárt álmok kulcsát
Kérem a hajótörés kulcsát
Kérem a nyugodt láthatárú gyökerek bizonyságát
Egy felfedezést ami nem szelel el minden zajra
Vagy kérek egy szép zöld hajótörést
Egy beltengereink fenekét megvilágító csodát
Mint a kivilágítva süllyedő hajó
Így szabadulva meg ettől a tragikus csendtől
Saját viharomban
Hívom ki majd a semmit
Káromlásokkal és üvöltésekkel rázom fel a semmit
Míg egy rég várt büntetésnek szánt villám le nem
sújt
A paradicsom éghajlatát lopva homályomba
Miért vagyok e tragikus keresés foglya?
Mi szólít és bújik el
Követ kiált nevemen
és ahogy megfordulok és szememből kinyúl a két
kezem
Ködöt vet rám szívós mint a már halott csillagok
éjszakája?
Szenvedek a gyötrelembe vetem magam
Csillagködkorom óta szenvedek
És sejtjeimben azóta viselem ezt az alapvető
fájdalmat
Szárnyaimban ezt a súlyt
Dalomban ezt a követ
Szigetlét fájdalmát
Földalatti kínt
Kozmikus kínt
Életemnél régebbi kínt ezerarcút
És ami mint egy hadoszlopot követi
És ami továbbmegy
A világperem túloldaláig
Tudatos
Tudattalan
Formátlan
Csengő
Csengő mint a tűz
A belszenemet égető tűz és a szemek
alkohola
Egy tragikus zenekar vagyok
Egy tragikus fogalom
Tragikus vagyok mint a velőbe hasító és odaszoruló
verssorok
Gyászépítészet
Teljesen reménytelen végzetmatematika
Rejtélyes fájdalom egymásra pakolt rétegei
Halálos szorongás egymásra pakolt rétegei
Mesébe illő ráérzések alagsorai
Ereimben pityergő évszázadok évszázadok
Énekemen egyensúlyozó évszázadok
Hangomban kiszenvedők
Mert az én hangom csak ének és csak énekszavai
vannak
Nyelvem bölcsőjét a semmiben ringatták
Még az idők kezdete előtt
És örökre a kezdeti ritmust tartja
A ritmust amelyre a világok születnek
Az ember mennyekben visszhangzó lázadó
és átkozódó és mitőlt és
miértet számon kérő hangja vagyok
Az egész ember vagyok
A ki tudja kitől sebzett ember
A káosz egy elveszett nyilától
Emberi földi mértéktelen
Igen mértéktelen nem félek kimondani
Mértéktelen mert sem polgár sem fáradt faj nem
vagyok
Talán barnár
Mértéktelen beteg
Megszokásoktól kijelölt utaktól mentes barbár
Nem fogadom el kényelmes biztonságaitok székeit
A vad angyal vagyok aki egy nap lebukott
Rendeleteitek ültetvényeibe
Költő
Antiköltő
Művelt
Antiművelt
Annyi fájdalommal töltött metafizikai állat
Annyi problémáját kivéreztető spontán állat
Magányos mint egy paradoxon
Végzetes paradoxon
Ellentmondások Isten sírján
Jó és rossz fölött
foxtrottot táncoló virága
Üvöltő mell vérző agy vagyok
Egy földrengés vagyok
Szeizmográfok jelzik utam a világban
A föld kerekei csikorognak
Lóháton járok-kelek halálomban
Tapadok halálomhoz mint egy madár az éghez
Mint növésben lévő fához egy dátum
Mint a címzett neve borítékomon
Tapadok halálomhoz
Így élek halálomhoz tapadva
Csontvázam bástyájának támasztva
A nap jobb szemeben kel és bal szememben
nyugszik
Gyerekkoromban gyerekkor égetett mint egy szesz
Az éjszaka útjaira ültem
Hogy a csillagok ékesszólását hallgassam
És a fa díszbeszédét
Most közöny havazik
lelkem délutánjában
Törjenek a csillagok kalásszá
Hasadjon ezer tükörré a hold
Térjen meg a fa mandulája fészkébe
Csak azt akarom tudni miért
Miért
Miért
Tiltakozás vagyok karmom a végtelent kaparja
És vergődő mélytengeri kiáltásokkal kiáltok és
nyögök
Hangom visszhangjától dörög a káosz
Mértéktelen vagyok kozmikus
A kövek a növények a hegyek
Köszöntenek A méhek a patkányok
Az oroszlánok és a sasok
A csillagok az alkonyok a hajnalok
A folyók és a vadon kérdezgetnek
Hogy megy sora Uram?
És ha a csillagoknak és a hullámoknak mondandója
akad
Számon által szólítják meg az embereket
Hogy Isten Isten legyen
Sátán Isten legyen
Mindketten legyenek félelem éji tudatlanság
Mindegy
Hogy a Tejút az igazság
nyomába eredő búcsújárás legyen
Ma mindegy nekem
Hozzatok egy óra életet
Hozzatok egy fülénél kifogott szerelmet
És vessétek ide hogy szemeim előtt haljon meg
Hogy teljes gőzzel zuhanjak át a világon
Hogy teljes csillaggal rohanjak át az univerzumon
Hogy sőllyedjek vagy emelkedjek
Könyörtelenül bolygók és kataszrófák közé vetve
Isten úr, ha létezel nekem köszönheted
Öljétek meg a rémes kételyt
És az ijesztő józanságot
Nyitott szemű ember az éjszakában
Az idők végezetéig
Rejtély az ösztönök feletti undor ragályosak
Mint az elragadtatás harangjai
Szellemlábakon a patak elnéző lábain járó
Kihunyt fények madarásza
Akit elvisznek a felhők és országot cserél
Az ég tapétáján sorsunk a tét
Hol meghalnak az órák
A világot ütő órák ólmos udvarlása
Lelkünk a tét
A minden reggel könnyekkel teli felhők
Felett elrepülők sorsa
Az utolsó hiedelmek sebe vérzik
Amikor az emberi menedék vigasztalan puskája
Leakasztja a madarakat az égről
Lásd meg ott magad testvéri levetett nevű állat
Saját határaid itatójánál
Az árapály szövetét megstoppoló
Jószándékú hajnal tövében
Nézd ott távol az egyforma szorongás gyártósoráról
közeledik az ugyanazon örökkévalóságtól
kósza képzelgések ugyanazon hurrikánjától
marcangolt emberek lánca
Mindegyik egyenszavát hordja
lábuk saját csilagukhoz kötve
A gépek a végzetes gyémánt éjszakájában törnek
előre
Élettelen hullámaival előretör a sivatag
Mennek a hegyek mennek a tevék
Mint a régi háborúk története
Ott megy az emberek láncolata beetetett tüzek közt
A síri szemhéj felé
Egy napon a halálom után
A világ szűk lesz a népeknek
Földrészeket telepítenek majd a tengerekre
Szigeteket csinálnak az égre
Lesz egy hatalmas fémhíd a Föld körül
Mint a Szaturnuszon épített gyűrűk
Lesznek hatalmas városok akkorák mint egy ország
A jövendő óriási városai
Ahol a hangya-ember szám lesz
Mozgó szenvedő táncoló szám
(Egy kis szeretet néha mint egy hárfa ami elfeledteti
az életet)
Paradicsom- és káposztakertek
A közparkokba gyümölcsfákat telepítenek
Nincs húsétel a bolygó szűk
És a gépek megölték az utolsó állatot
Gyümölcsfák minden úton
A használható csak a használható
Ó a gyárban készülő szép élet
A mosolygó csillagok rémes közönye
Az utolsó vakok kezéből
szökő zene menedéke
Gyötrelem az abszolút és a tökéletesség gyötrelme
Elhagyatott gyötrelem az elveszett körpályákat
átszelő
Szívet roppantó ellentmondásos ritmusok
Fejemen minden hajszál másra gondol
A hajnaltól alkonyig haladó résben undor
Világ- és hússzínű ásítás
Megvalósíthatatlan dolgoktól szégyellősködő
lélekszínű
Vívódás a bőr és a fenékig ürített és oda nem ítélt
méltóság érzése között
Az agyag és kő vagy isteni lét nosztalgiája
A semmi szédülete ahogy árnyékból árnyékba zuhan
Az erőfeszítés értelmetlensége az álom törékenysége
Okosság kitelepített angyala
Miért szólsz hozzám Ki kéri hogy szólj?
Pattanj szét borúlátón de pattanj szét csöndben
Hogy fognak nevetni az ezer év múlva élő emberek
Kutyaember ki saját éjszakádra vonyítasz
Lelked bűnöse
A holnap embere ki fog röhögni
Sztalaktitot csepegtető megkövült üvöltéseddel
Ki vagy te apró csillagholttest lakója?
Mik a te végtelen émelygéseid és örökkévalóság-
akarásod?
Önmagából száműzött atom lefüggönyözött ajtókkal
ablakokkal
Honnan jössz hova mész?
Ki törődik a te bolygóddal?
Nyomorult nyughatatlanság
Megvetés martaléka mit irántad érezhet
A napodnál huszonkilencmilliószor nagyobb
Betelgeuse bármelyik lakója
Beszélek mert tiltakozás sértés és fájdalmas grimasz
vagyok
Csak a szenvedély éghajlataiban hiszek
Csak azoknak kéne beszélniük akiknek tisztán lát a
szíve
És nyelvük nagy frekvenciájú
Az igazság és a hazugság búvárai
Kik belefáradtak hogy lámpásukat a semmi
labirintusában
A váltakozó érzések barlangjában sétáltassák
Egyedül a fájdalom örök
És az üresség előtt senki sem fog tudni nevetni
Mit számít nekem a hangya-ember röhögése
Vagy más nagyobb csillagok lakójáé?
Nem tudok róluk ők sem rólam
A szégyenemről az életemről a sejtszintű undoromról
tudok
Az undorító hazugságról mindenben amit ember épít
Törvényei és eszméi légből rakott talapzatában
Adjatok adjatok hamar egy síkságnyi csöndet
Néptelent mint a halottak szemei
Robinson miért jöttél vissza a szigetedről?
Műveid és magánálmaid szigetéről
Tetteid őrző magad-szigetéről
Ahol se törvény se lemondás se alkuk
Se hívatlan szem felügyelete
Se varázst megtörő idegen kéz
Robinson hogy lehetséges hogy visszajöttél a
szigetedről?
Átkozott legyen aki halálszemekkel néz
Átkozott legyen aki látja a mindent mozgató rugót
A nevetésben egy szélvihar
A nevetésben egy Nap kiszenvedése
Öljétek meg a gyászpupillás pesszimistát
Aki koporsót hord az agyában
Minden új ha új szemekkel nézik
Az illúzió algái között hallok egy hibbant hangot
Még a remény élősködő szája
Távozzatok innét haldokló partok maradékai
De ha felfedezéseket kerestek
Megvalósíthatatlan földeket túl az egeken
zenés ájulat növényi megszállottságát
Térjünk vissza a csendbe
Temetői partok maradékai
Mit keresitek a kelő világítótornyot
A saját hajába öltözöttet
Mint a cirkuszi királynők?
Térjünk vissza a csendbe
(Vicente Huidobro (1893 – 1948) chilei költő, arisztokrata, lapalapító Altazor című művének részlete Szolcsányi Ákos fordításában. A szöveg első része megjelent a Pannon Tükör 2022/6. számában.)
