A Hevesi Sándor Színház művésze ebben az évadban két, számára új műfajban is kipróbálhatta magát: a Griff Bábszínházban A Hókirálynőt, a Hevesiben pedig a Csontketrec című színházi nevelési előadást rendezte. Erről a két munkáról beszélgettünk.
Turbuly Lilla: A Csontketrec próbaidőszakában, a január 28-i bemutató előtt két héttel beszélgetünk. Magyarországon eddig egyszer mutatták be ezt a darabot, a színházi nevelési előadásokra specializálódott Kerekasztal Színházban, még 2008-ban, de máig is játsszák. Talányos, metaforikus történet a szabadságról. Miért ezt választottad?
Mihály Péter: A Csontketrec ízig-vérig színházi nevelési darab, valóban egy metafora, amelybe rengeteg minden beleképzelhető. A színházi nevelési előadásoknál mindig az az első, hogy meghatározzuk a fókuszpontot, azt a központi kérdést, ami köré építkezünk. Nálunk az a cél, hogy a lehető legtöbb embernek segítsünk abban, hogy felismerje a saját „ketreceit”. A színházban általában el akarunk mesélni egy történetet. Ellenben én most inkább a nézők történetét szeretném előhívni. Azt szeretném, hogy a felmerülő kérdéseik a színházi részekben is erősebbek legyenek, mint a válaszok.
Mi nem a színjáték elé és mögé tervezzük a foglalkozásokat, vagyis a nevelési részt, hanem beépítjük az előadásba. Összesen öt foglalkozásrész, játék segíti majd a lehető legmélyebb értelmezést.
T.L.: Most nem a Tantermi Deszka előadásokban már gyakorlatot szerzett színészekkel dolgozol, és újdonság az is, hogy bár több színházi nevelési előadásban játszottál, magad még nem rendeztél ilyet.
M.P.: Középiskolásoknak már rendeztem, de kőszínházban még valóban nem. A Tantermi Deszka program vezetője és lelke Madák Zsuzsanna volt, aki az elmúlt évadban Debrecenbe szerződött. A programban részt vevő színészek közül is többen elmentek vagy épp felvételt nyertek a Színművészetire (Barsi Márton, Kátai Kinga, Zsíros Viktor, Katona Levente, Nagy Péter János), mások (Kováts Dóra, Magyar Cecília) tavaly diplomáztak a Színművészeti Egyetem drámainstruktor-színjáték szakán, lefoglalta őket az egyetem. Újra kell építeni a programot, ami komoly feladat. Azért sem könnyű, mert rengeteg feladatom van a színházban és azon kívül is. (Nagykanizsán a Piarista Gimnázium drámatagozatát vezetem, és Zalaegerszegen is foglalkozom gyerekekkel, a Körtánc AMI keretein belül, a Liszt iskolában.)
Mégis belevágtam a Tantermi Deszka vezetésébe, mert a színház egyik küldetésének, a színészek és a résztvevő fiatalok szempontjából is rendkívül fontosnak tartom ezeket az előadásokat. Ami jó, hogy megvannak a bejáratott kapcsolatok az iskolákkal. Ismernek bennünket, látták a korábbi előadásainkat. De éppen ezért nagyok az elvárások is. Az újraépítés során viszont nem lehet átugrani lépcsőfokokat, az új emberekkel ezeket ugyanúgy végig kell járni. A színházi nevelés elismert szakemberei, Bethlenfalvy Ádám és Cziboly Ádám konzulensként segítik az előadást, egy nyertes pályázatunknak köszönhetően pedig Bethlenfalvy Ádám és Hajós Zsuzsa a színészek drámatanári képzésébe is bekapcsolódhatott.
A Csontketrecben Pap Lujza és Nagy Johanna játszik és vezet foglalkozásrészeket. Lujza nem szerepelt még színházi nevelési előadásban, tán valahol tartott tőle, hogy a nevelési részekben „védőháló nélkül” kell reagálni. Szívből örülök, és a bizalom jelének veszem, hogy most rászánta magát. A jelenléte a társulaton belül és a városban is egyfajta rangot kell, hogy adjon a Tantermi Deszkának. Nagy Johanna fiatal, diplomás színésznő, aki idén szerződött Egerszegre, ő is most ismerkedik a műfajjal. Külön kihívás, hogy egy kisebb szerepet én magam is játszom az előadásban, tehát magamat is kontrollálnom kell rendezőként. Ebben a próbáról készült videofelvételek visszanézése, elemzése is segít.
T.L.: Hányadik osztályosoknak szánjátok az előadást?
M.P.: 5-8. osztályosoknak ajánljuk most, de a tesztközönségek és a későbbi előadások kapcsán ez természetesen bővülhet, szűkülhet.
T.L.: Beszéljünk a decemberi bemutatódról, a Hókirálynőről! Bábelőadást sem rendeztél még. Szálinger Balázst kérted fel az adaptáció megírására. Adtál neki valamilyen szempontot ehhez?
M.P.: Azt kértem tőle, hogy a középpontban Kay és Gerda felnövéstörténete álljon. Hogy akár varázslat (szilánkok) nélkül is működjön a történet, emellett pedig az legyen a leghangsúlyosabb gondolat: mennyire rajtunk múlik, hogy milyennek látjuk a világot.
Az eredeti történet egy gyönyörű road movie, Gerda keresi Kayt, megy, megy, de közben inkább költészet van benne, mint drámai konfliktus. Ezért hoztuk be a két elbeszélőt, Mamikát és Nénikét. A „hogyan kell jól szeretni” kérdése áll a vitájuk középpontjában: el kell-e engedni vagy épp nem szabad elengedni azt, akit szeretünk. Kay „leelőzi” Gerdát, előbb nő fel, kapcsolatukban egyszerre van jelen a taszítás és a hívás. Gerdának el kell menni utána, ha a fiú el is utasítja, fel kell nőnie a lánynak is, és akkor újra találkozhatnak. E gondolatot erősítendő a Kay-hoz vezető úton a segítő/akadályozó szereplők egy részét szintén a Kay-t játszó színész formálja meg.
Az előadásban nem jelenik meg a Hókirálynő. A birodalmát egy fehér szekrény jelzi, ide lép be Kay is, amikor elhagyja Gerdát és az otthonát.
Kérdés, hogy mi voltaképpen a Hókirálynő? Ennek a megválaszolását a nézőkre bíztuk. Nekem talán az a szilánk, ami valahol mindenkiben ott van: a szívben is, a szemben is.
T.L.: Mindig Kiss Borbála díszlettervezővel dolgozol. Most is nagyon karakteres, hűvös, fehér látványvilágot tervezett, óriásbábokkal.
M.P.: Amikor kiderült, hogy az Ady moziban játsszuk majd az előadást, nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet pici bábokat használni, a mozi szinte igényli az ember nagyságú bábokat. Ez lett az alap, de többféle bábtechnikát is használtunk. Otthon a gyerekeimmel való szerepjáték közben is természetes, hogy szabadon felhasználunk mindent, ami épp a kezünk ügyébe kerül. Ebből is táplálkozott a tárgyanimáció. Hogy például, ha egy szarvast kellene megjeleníteni, és ott van a közelben egy fogas, használjuk azt, ha királyfi kell, ott egy gyertyatartó, ha varjú, nosza egy kereplő! A formák folyamatos váltása megújítja és fenn is tartja a nézői figyelmet, hiszen azért ez egy epikus történet, és óvodások is nézik, kell a változatosság, és persze kell egy csipetnyi igényes humor is.
Szerettem volna, hogy az egész szép, varázslatos legyen, de ne csilivili módon, inkább kicsit borzongatóan, hogy a gyerekek azt érezzék, egy olyan birodalomba cseppentek, ahol minden pillanatban résen kell lenniük, mert bármi megtörténhet. Ebben óriási segítségünkre volt Szemenyei János, akit arra kértem, hogy a zenével teremtett atmoszféra is legyen borzongató, legyen benne valami vészjósló, valami „juj”-érzés. Amikor becsapódik a szilánk Kay szemébe és szívébe, 400 gyerek ugrik egyet. Ha a Hókirálynő valahol nem félelmetes, akkor az egésznek nincs tétje.
T.L.: Úgy tudom, a saját gyerekeiden is tesztelted az előadást.
M.P:: Igen, végig ott jártak a fejemben, valójában nekik „barkácsoltam” ezt az ajándékot. Mind a négyüknek nagy élmény volt, többször is megnézték, de furcsa módon talán a négyéves kislányomra, Hangára volt a legmélyebb hatással, ő például egy épp elkövetett hibája után napok múlva is visszautalt rá, megérezve azt az üzenetet, ami számomra is fontos volt: ha szeretünk valakit, akkor is szeretni kell, ha épp nem érdemli meg… akkor is „utána kell nyúlni”.
(Megjelent a Pannon Tükör 2020/1. számában.)
