Abszint
Zöld tündérek imbolyognak a hideg kertben,
az erdő gyűrött homlokán. Esti lepkék hátán
nesztelen közelednek az átkozottak. Suhannak
át a bokrokon, a réseken, az omló ház falán,
s amerre úsznak, dadogó fűszálakra porhó
szitál lassú mérgeket, ártatlan mező felett.
Sötétség hímporával hintik be a kézfejet,
s izzik a nap a jégmadár két szárnya közt.
Párezernyi szú, már nem fiatal nemzedék,
versenyben égve perceg, rágja a maradék erdőt,
őrli a lisztet. Leköpik ők a halál forró kenyerét,
amit mohón kóstolgat majdan a magzat,
nedveket isznak, szomjasak és kiéhezettek,
s a forrást keresik, a fák szelíd ütőerét.
Bonyolult belső térképük útját ha követem,
biztosan tévedek el. Ez egybevág a terveimmel,
mert megrontotta lélegzetem a sok szerelem,
pedig hányásig töröltem magamból, hiába.
Tizenkilenc harmatos nő rántott vissza
a vaksötét világba. – Csuklóra csavart lányhajak,
ágyak, szobák, makacs meder felett vakít a hold,
s az égtájak szelében lobog az ágak sárga lángja.
Jön az arany, örvénylik, indul át a zöld vízen,
s felissza mind a gyönge, néma, sima testeket.
Csodákban hittem, s napjuk elfeledtem. Állat tud
így sírni, gyökerekkel telt álma hogyha hagyja,
szederkék szájjal, mint friss halottak, s mocsoktalan,
mint üres pohár alján a kölcsönfényű csillagok. –
Csak elnyílni volt erő
Mert széttartanak az utak,
Hiába sóvárog az állati lét után,
Hogy az ő szemükkel láthatná a délutánt,
Az egyetlenegyet, mi tényleg az, s még elviselhető.
Nincs ehhez erő. Keze testekben kutat,
A nyugvópontot megtalálni véli ott,
A piros és sárga testben, ami a tűz maga,
Hol elég az agy, a hús, a csont, de a szív soha –
Bár akarja a nyílást, a virágzást, mindazt,
Mi forrásként dalol, és örök, mint a hold,
Mégse látja. Csak ismétlődni tud,
S időt remélve sötét külső köreit futja –
A halott mondatokat már eltemette,
Most a sebesült szavakat ápolja,
Madárszárnyból főzi könnyű levesét,
S hosszan elmereng a röpülés boldogságán.
Meghitt dolgokra próbál rácsodálkozni,
De áthullni oda, hol nem járt még utazó,
S ha mégis, ottmaradt, s most a vágyott vidék
Lakója, nem mer. Az érkezést az ész nem engedi,
Belépni képtelen. Kívülről nézi a magmát,
Tűri, ahogy napok hordaléka görgeti szívét.
Csak elnyílni volt erő, inteni, búcsúzni
Lassan, s telt szirmokat hullatni el – –
