Beteg, túl a lázon. Megyünk a játszótér felé. Felvesz egy magot a földről. Tervet sző, majd a padon a kavicsok közé dobja. Hagyom neki, eleve hagyok mindent, ami másnak nem árt, most pláne, mert mostanra elkaptam tőle, ilyenkor mindent hagyok, ami nekünk nem árt, és azért is, mert ki tudja, hátha az elveszíthetetlent markolássza.
Kicsit közelebb a játszótérhez. Elejti a magot és egy másikat vesz fel a közeléből. Nem tudom, szándékosan-e. Másnak nem árt vele, nekünk sem, szerintem akkor sem, ha ez tényleg az ő kavicsa volt, így hagyom neki. Ez amúgy is az az időszak, amikor, ha lehet, ne szóljak bele a dolgaiba, beleértve a bűnbeesést. Nem érzek ellenkezést, amit le kéne győzni, ha a neki másik mag lesz a jó, legyen a másik mag a jó.
Nagyjából félúton a játszótér felé. A mag kettétörik. Majd még tovább, apró szemcsékre. Nem mutatja külön a kezét, én veszem észre, az engedékeny félbetegség ködében fél szemmel azért már belementem, meglehet, unalmamban, ebbe a kora délutáni pilinszkyzésbe. Szóval a másik nem másik volt, hanem hamisítvány, göröngy, amely ím, mint a Sátán cselvetése, szétporlad, mielőtt egyáltalán lelepleződne. Néz rám a maszatos kezével, nem szomorúan, ilyen könnyen azért nem kötődik még fehér kavics kerekségű, igazi önmagához sem, csak mint aki jelenti, mi történt, egészen kicsit kérdőn, hogy akkor most mi legyen, hagyva annyi margót, hogy ha nem lesz semmi, akkor az a semmi lesz, és akkor az lesz a jó, menni tovább a játszótérre.
Talál egy gesztenyét. No, az nem porlad szét, masszív, egyértelmű valami. Így leírva, gesztenye, szép is, ránézve nagyon sáros, rohadt, de még stabil. Felveszi, annyira azért már nem tiszta a helyzet, hogy merjek nem rákérdezni, jó lesz-e, jó lesz, mondja, biblikus mércével mérve túl gyorsan, gépiesen, mintha a szájába rágnám, hogy ha nincs az, aminek örült, annak örüljön, ami van. Most nem megyek bele, meddig vezethet ez a békülékenység, hagyjuk a poklot máskorra, mára elég volt a mag, és itt ez a gesztenye, vigyázni erre is kell, szépnek, hát, már említettem, milyen. Girbegurba, teszem még hozzá.
Talál hozzá egy másikat. Szebb, mint az első, de nem múlja felül. Felveszi ezt is, így mindkét keze kerek, barnán fehér, a gesztenye, az ujjai, a kézfeje térbeli jinjangot alkotnak, rögtön kettőt. Tele van a kezem, mondja magától. Működik a dolog, mint egy barátság. Nem üti egymáshoz őket, mintha tényleg vigyázna rájuk.
Megérkezünk a padhoz. A kavicsok helyén, ahová még a magot akarta dobni, levelek, ahogy a járdától jobbra a kertekben, balra az úttest előtti fél méteren végig. Sárgák, vörösek, barnák, rengeteg, vékonyak, épek, olyan valódiak, hogy gyanút fogok, mintha papírból lenne mind és álmodnék. Szóval a pad előtt állunk, kavicsok sehol, de a hely az a hely. Eldobja mindkét gesztenyét, gyengén felpattannak, de nem hagyják el a helyet. Futna is tovább mérleghintázni, de nem tudom ilyen könnyen, nyelv nélkül elengedni. Harminc felett a legtöbben, akiket, amennyire, ismerek, madám egy kicsit. Ezt akartad? Igen. Így akartad? Igen. Most jó neked? Igen.
Nincs elveszíthetetlen. Legalábbis már elveszítettük. Az a tied, amit leélsz. Tehát ami már nincs. Talán nem mindegy, hogyan nincs. Talán de. Mindenesetre a játszótéren, majd a hazaúton egy óra alatt háromszor vesztünk össze. Persze itt is igaz, hogy a mennyiség inflálja a komolyságot, vö. Shaw aranyköpésével, leszokni a dohányzásról könnyű, nekem már hatvanszor sikerült. De azért egy-egy eset meg-megmarad. A végén belépnénk az ajtón, nem engedi, hogy én nyissam ki, ő nem bír vele. Meggyőzni nem lehet, csalni lehet (titkon megtolni az ajtót) vagy semmibe venni (hülye vagy, nem bírod, tessék, kinyitom). Eddig jobbára csaltam, az arányok megnyugtatóak, ha elég fáradtan gondolkodom rajtuk. Félek, ha sem én, sem ő, sem a kezünkben a kő nem lehet egyedül, ez nem megy máshogy. Egy egész tengernyi visszazúgás híján sok kicsi fadarab, sárgák, vörösek, barnák, az esős időnek hála még napokig nem zörögnek, végül is vidám susogás, készülődés hallatszik mindenhol.
