Az én drága kenőcsim jók a kicsípett bőrödre. Azért nem, sem szeretnek engem a leányok, mert nálad nem lehetnek fontosabbak, és nem tudom, ezt hogy mondjam meg nekik. Ne vonj engemet te utánad, hadd fuss, amilyen gyorsan csak tudsz! Középkorú vagyok, de szép, Berlin leányi, mint fáradt motorolajon a szivárvány és szétrúgott palánk közeiben a fény. A magam szőlőjét őrizem, mert te eszed meg szemeit, ha meg tudom őrizni azokat. Olyan vagy, én lányom a leányok között, mint tesztsor válaszai között az én pontszámom, mint fák és levelek között a termő mag és az élénk gyümölcs, mint megkevert poharak alatt a piros. A mi mennyezetünk fehér.
Arcomba köhögsz és orromba dugod az ujjad, erősíts engem nyugodalmas éjszakával, mert betege vagyok betegségednek. Ímé, itt a tél, esik az eső, virágok sehol sem láttatnak a földön, és sötétben zeng a vekker, a sötét áll a mi falunkon túl, néz az ablakon keresztül, tekintget a függöny görbe fedezéke mögül, énekeljünk, épp mert nincs itt az ideje, énekeljünk, hogy elérkezzen, énekeljünk, ha majd elérkezett.
Az én házamban éjjeleken felriadok és nem tudom, hol vagy, és míg el nem rendezem, nem jut eszembe, hogy azt sem tudom, én hol vagyok. Hogy nem vagy velem, immár felkelek és eljárom a várost, a tereket és az utcákat, keresem azt, akit szeret az én maradék lelkem, keresem őt és nem találom.
Ímé, szép vagy én lányom, a te szemeid lézerek és a te kezedből mindent vágó sugár kél. A te lépted dínólépés, a te harapásod zombivá tesz, amikor vállamat nyomod, igazából repülsz. Ha te nyerítesz, egyszarvú vagy, ha te cibálod melegítőm madzagját, gyíte lóvá leszek. Ha te nevetsz rajtam, vicces vagyok, ha a te vesztedre tör hatvan erős férfi, hatvan erős férfival bírok el. Meggyógyítottad az én szívemet, én húgom, lányom. Ha a te fejed lázas, varázslóként veszem át magamra, menjen fel egy fokot az enyém, ha a tied akárcsak egy felet esik; mégis minek nézem őt, részeg vagyok tán, korhol táblázatai, görbéi között az Úr, míg a lázmérő hegyéről öblítem a niveát.
Elmész én lányom a te anyáddal és itt hagyod nekem a világot. Csokit nyerek belőle és csipszet, illatos kólát és mint Brandenburg disznai, zabálom őket, míg véres és szomorú és unalmas filmet nézek. Kiadott és eljövendő könyveket olvasok, amit nyomda nyomott, kéziratkorába képzelem vissza, ami csak a képernyőn világít, strandoló ifjak kezébe szárítom. Nőkkel beszélek s férfiakkal, mindarról, amiről veled nem lehet, a nyelveken, amiket még nem értesz, borokat iszunk, melyek sűrűek, mint a lefolyótisztító, és ugyanolyan csalókán is töltik ki hiányainkat. Takarítok, hogy mikor visszajössz énhozzám, tiszta legyen a kő, klórszagú a kád.
A mi szavaink hasonlók a juhok nyájához, melyek mind kettősöket ellenek, és meddő azok között nincsen. A mi vicceink kétnyelvűek, az egyiken fúrógépeket, a másikon elrontott életeket magyaráznak, színvonalból fel vagyunk mentve, legnagyobb hidegünk egy használt kád vízé amazokéhoz képest. Összeveszéseink előtt összenézünk, ezt akarjuk-e, és csak akkor vágunk bele, ha igen.
Könyveket hozok neked, lányom, és barátaid előtt hallgatok el, mert számos és érdekes az én tudományom, holott az én némettudásom ciki. A te számodra Latinovits Zoltán, Hobó és József Attila egy műkedvelő hímzőegylet arányuk tévesztett balfaszait jelentsék, és a te apád nem győz majd sírni örömében, ha fényűzésük közepette is gatyaszagúan piti hazugságok helyett saját életedbe nőhetsz bele, lassan, mint emberhez illik. Ha ki csodagyereknek nevelne vagy tartana, küldetést szegezne eléd vagy felelősséget rakna vállaidra, térítse el őt házunktól az Úr, bel-berlini technoklubokban és anarchoszindikalista lakóközösségekben bolyongjon, míg meg nem unja és haza nem megy, ahol eljöveteleknek van hitele és hamis prófétáknak szobra.
Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál. Törjek le én mintegy pecsét, ha téged gyötörnének, legyek a kőfal, ki békességet nyer, ha lerontják is. De a leginkább ne gyötörjenek téged és ne rontsanak le engem.
