2023/12
Jó a tél, olyankor az ember inkább szomorú, mint dühös, a szomorúság is jó, aki szomorú, arra lehet szomorúan mosolyogni, voltaképp együttérzést kifejezni, az még nem tolakodó, mert sehol nincs leírva, hogy csak mert együtt érzünk, már ugyanazt is kéne. A dühösnek nyugalmat vagy halált kívánni (aszerint, én mennyire vagyok dühös) sokkal rosszabb, ott aztán biztos, hogy ugyanazt érezzük, de a dolog lényege épp az, hogy ne együtt.
Ahhoz is két kávét kellett innom, hogy ilyen hülyeségek jussanak eszembe. Nem aludtam jól, háborús-civilizációs szorongás, Trump a fogadóirodáknál messze jobban áll, mint szeretném, a szar kis presztízsügyeiket a dollárlicit szabályai szerint eszkaláló spanyol-katalánok, az ukrán háborúba (ahogy azelőtt a covidba, még korábban a szólásszabadságba, egyház-állam elválasztásába, hátborzongató banalitással) beleunó, ahelyett tét nélküli pro-palesztin erénytunkolásban önjóságát megtapasztaló európai közvélemény, a magyarról már nem is beszélve, kár voltál belénk, István (Bibó, Széchenyi, Első).
Ez volt a zsákban a három váltás ruha és az Ezeregyéjszaka meséi mellett, amikor a friedrichshageni S-Bahn peronjára értem, reggel hat, időben voltam, hogy elérjem a budapesti gépet, az ég tiszta volt és sötét. Tíz perc a vonat indulásáig, lehetne rosszabb, vertem magamba lelket, az ébredés utáni fejfájás elmúlt, a nehezén túl voltam tehát. A csokiautomata előtti padon egy hidzsábos nő ült, elmélyülten telefonált, körülötte egy kétéves kislány táncolt, ugrált, odafutott egy kerekes kofferrel érkező utashoz, elbűvölt mosollyal csodálta a helyzetidegen lármát, aztán otthagyta és táncikált csak úgy, kötetlen extázissal élesztgette a világot, akár sikerül, akár nem, a célját: kibírni a hideget, amíg anyu telefonál, elérte.
Már leírtam, mit kínált aznap a józan ész, nem volt versenyképes a tartalom, így a jó ízlés szabta keretek között adtam egy esélyt a megbolondulásnak és elkezdtem utánozni a szemembe vigyorgó gyerek lépéseit. A hideg, és az, hogy mintegy átveszem a gyerek gondját a telefonba mélyedt anyjától, igazolta is a dolgot, de csak annyira, hogy legitimnek tűnjön, ami irracionális. Előbb köröztünk egymás körül, aztán hátrébb léptem, erre felém ugrált, aztán közelebb léptem hozzá, erre távolodott, mintha űzném, mire megszoktam, hogy tudom őt mozgatni, visszavittem a nőhöz. Amikor hideg van, lépni kell, ha nincs hova, hát körbe vagy egy helyben. Kicsit meg is ártott az örömnek, hogy értelme lett, és a bennem lakó Szomszédok-epizodista is méltatlankodni kezdett, honnan szakadt ide ez az alak, Takikám, aki csak úgy idegen gyerekek körül ugrál szótlanul. Abba is hagytuk.
Kisvártatva az anya is letette a telefont, ölbe vette a kislányt, németül elénekelte neki a János bácsit, aztán számoltak, ábécéztek, németül, angolul, a gyerek még nem tudta a számok nevét, a hangok sorrendjét, de az anyja után gügyögte a ritmust. Odébbálltam, és amikor biztos lehettem benne, hogy nem látnak, így se bolondnak, se csábítgató cukrosbácsinak nem tűnhettem, táncoltam, ugráltam tovább. Amikor megjött a vonat, persze abbahagytam, de azóta is, mintha ritmusra menne minden, zsinórban három villamost csípek el épp indulás előtt, aztán, immár a Kökin, megfizetek érte egy háromnegyed órás várakozással, rendelek valami junkfoodot, túl hideg, előre örülök a holnapinak, ami eszerint majd túl meleg lesz, és tényleg. Ha nem fagy, vállam közé húzom a nyakam, mert fog, ha beázik a cipőm, elpróbálom a mozdulatot, amikor már meglesz az új, és ki fogom dobni a régit. Lesz bokrom, voltam virág, dolgok végtelen sorába illeszkedve hullok darabokra.
Másnap az Andrássyn is úgy sétálok, mintha a kőr négyes lennék egy pakliban, amivel újra játszanak. Az, hogy én mint lap sorra kerülök-e, tulajdonképpen mindegy is. Nem láttam meg a fényt, nem szabadultam fel. Nincs se dallam, se táncrend, se frakk, semmi sem előre látható vagy pontos. A ritmus lett meg, csak a ritmus, mint a kislánynak a peronon, de mint a prímásgyereknek a szorzótábláé, a vicchez, hogy élek és élni akarok, ennyi is elég.
