Ha már fizeti a cég, akár gyúrhatok is. A konditerem éjjel-nappal, ünnepnapokon is nyitva tart, még vasárnap délelőtt is vannak ott legalább húszan. Pár kiló plusz mindig akad, a gyereket is jó lenne minél tovább fel tudni emelni, és nyár óta visszaszoktam a cigire is. Persze a szó szoros értelmében nem gyúrok, így bevonzani se fogok vele senkit, mert csak kalóriákat égetek mindenféle, nagyobbrészt nők által használt gépeken. Próbáltam a szabadban sportolni, de ott nincs meg a Móricz-féle kisjánosing, hogy azzal, hogy elfogadom, amit kínál, voltaképp jól kicseszek a multival, továbbá nem tudok ellenállni a késztetésnek sem, hogy a sportot, teljesítményt, önfejlesztést, voltaképp az egész ön-témakört feledve csak úgy sétálgassak, esetleg rá is gyújtsak és jól érezzem magam. Boldogan nem lehet önfejleszteni.
Az elliptikus futógépen tekerve viszont jól lehet nem gondolni semmire, úgy, ahogy csak ritkán, igazán fáradtan, frissen lefeküdve tudok nem gondolni semmire, és akkor is csak rövid ideig, mielőtt elaludnék. A kijelzőn pörögnek a számok: percek, kalóriák, pulzus, szint, pont elég bonyolult törteket, átlagokat lehet rajta számítani, jósolni, mennyi lesz az annyi, egyezkedni magammal, figyelni, hogy pont eleget verjen a szívem. Még mindig nem gondolva semmire, élvezni, ha jobban megy, mint az előző alkalommal, és élvezni, ha rosszul érzem magam, mintha ezzel fizetnék a csokikért, dönerekért, amikről nem akarok lemondani. Mintha egy korai halált, magatehetetlen öregséget váltanék meg ezekkel a heti kétszer háromnegyed órákkal.
Talán ez a svung teszi lehetővé, hogy az öltöző tükrébe pillantva magától értetődő magabiztossággal kezeljem a látványt. Az egyik véglet egy visszahozhatatlanul elsajátított papahas, a másik egy sámlira ejtett abrosz kontúrjaira emlékeztető téglatest. Mind a kettőre annyi időt szánok, mint egy személyiigazolvány-kép azonosítására, aztán megyek zuhanyozni. Magamban kicsit mosolygok a többi férfin, ahogy hörgéssel, nyögdécseléssel rádobnak a pucsításukra, egy kamasz önutálatával, szinte kétségbeesetten igazgatva a vállukat, ami hiába akkora, mint a fejem, nekik nem elég jó.
Erre a fölényre szükségem is van, mert ebből élek, amikor a tükör két kiterjedése helyett a tér három kiterjedésében fordul a kocka. Ott az összes többi ember a jani és én vagyok a nyúlbéla, amikor helyet kell szorítanom magamnak a húsz öltözőszekrényenként letett padokon. Persze nem rosszindulatúak, abban sincs semmi személyes, hogy senki nem húzza összébb magát, csak mert ott vagyok én is. Csak látszik rajtuk, hogy nyugaton születtek – az arabul, törökül, oroszul beszélőkön is –, vagy hogy nem tizenegy éves korukban halt meg az anyjuk, vagy hogy nem voltak pattanásosak, vagy hogy nem bölcsészkaron végeztek, rövid az élet szétszálazni az összetevőket. Mindenesetre ha a tükör előtt, ahol ki-ki magának tartozik számadással, még felszínre is engedik a pózolásban rejlő bizonytalanságot, a padok között, ahol a figyelmen kívül hagyás az alap, ha nem vicsorogsz, zajongsz, taposol, érintesz, nem létezel, nos, a padok között már nincs önkép, ott terület van, amit meg kell szereznem, meg kell védeniük.
„A biliárdasztalnál ácsorogtam, és járatlanságomnál fogva elálltam az utat, a tiszt pedig oda akart menni; megfogta a vállamat, és minden figyelmeztetés vagy magyarázkodás nélkül szótlanul félretolt, ő maga pedig mintha észre se vett volna, továbbment. Én még az ütleget is megbocsátottam volna, de sehogy se tudtam megbocsátani azt, hogy félretolt, és hogy egyáltalán nem vett észre” – ilyen sérelmekből lesznek az odúlakók. Persze Dosztojevszkijnél épp a sérelem hozza létre az egyéniséget, az már a látókörén kívül esik, hogy ilyenjei azoknak is vannak, aki nem tudnak olyan szinten beszélni róla, mint az ő hősei. Hanem, természetesen, berúgnak. Ha az sem segít, és miért segítene, továbbadják a gyerekeiknek. Akik szintén lefuttatják a programot, berúg, továbbad. Aztán platform épül erre, otthon is, büszke is lehet rá, akinek ez jut, én ne tudnám, aki arra vagyok büszke, hogy nem akarok kisportolt lenni?
Szóval együtt, programszerűen büszkén a semmibevételünkre – már csak egy ellenség kell, mondjuk egy nagyjából hasonló nyelvet beszélő, nálunk azért lehetőleg kisebb szomszédnép. Meg egy ürügy, az pont elég, ha ők valami mást, valami, ők úgy mondják, többet akarnak ennél. Mehetünk is át hozzájuk rendet csinálni. Nehogy a szaros kisöcsi kivakarózzon abból, amit mi már csak megtestesíteni tudunk. Ezért is vigyázok, hogy ne főjek a levemben, hanem szorítsak magamnak helyet a padon. Meg szabálytalan időközönként, de pár naponta meghallgatom A kijevi Nagykaput, amíg hallgatom, nem láthatják, ez a babona. Húsz hónapja bejön.
