Ünnepnek szántam, hogy két év és három hónap után hazalátogattam, de ez olyan, mint fehérnek szánni egy karácsonyt. Még ha a hó stimmel is, elég, ha beüt a napfolttevékenység vagy túlsül a hal vagy a résztvevők közül akár csak egyetlen túl sokat iszik, túl rosszul rejti el vagy tetteti az elégtelen vagy hetekkel ezelőtt megtalált ajándék feletti csalódottságot vagy örömet, vagyis, ha van valami, lőttek az egésznek. Pontosabban kiderül, hogy eleve nem volt meg ez az egész, mert ha megvan, akkor a részletek mondhatnak csődöt, hiányozhatnak, nem számít, ami fontos, az egész, megvan.
Ez hiányzik az első újonnan otthon lőtt fényképről is, vigyorgok, hogy az arcomon nincs maszk, miközben buszon ülök, ami akkor Németországban még nem volt szokás. Ez lenne hát Magyarország, a hely, ahol a kitántorgott társadalmi helyesléssel bedobja a gyeplőt, Balkánba’ belefér, legalább a nyelvtudásom jobb, mint a legénybúcsúzóké? Jól hangzik, de ez a határ nem a térben, hanem az időben húzódik, nem itt és ott, hanem azelőtt és azután között; legalábbis nekem 2006 ősze volt a határ, ami előtt még adtunk a formákra, és ami után már nemhogy nem kellett, de gyanússá is vált feltételezni, hogy a másik se sokkal hülyébb, mint mi, szótlanul, magától értetődően abból indulni ki, hogy sajnos egy cég vagyunk, viselkedni, épp mert otthon vagyunk.
Azóta ezt a mi-ők leosztást is felülírta a történelem, nincsenek táborok, se közép, se a hiánya, a Dózsa György út az ország, benne egy százötvennel csapató Mercedes és azok, akik vagy félre tudnak ugrani előle, vagy nem – de ennél akkor, 2021-ben fontosabb volt a különbség, hogy itt és ott között van átjárás, azelőtt és azután között nincs. De más sincs: A pestis végén a cinikus kisöreg nevetgél, hogy a halottak emlékművét felavató szónoklatok után mindenki megy zabálni, Belmondo valamivel őszintébb pátosszal mondja A profi végén a diktátornak, hogy a halálhírére népünnepély veszi kezdetét odahaza, a szabadság kókuszpálmája alatt fogják elégetni a portréját. Ezek a franciák, még az összeomlásra is vannak formáik – nekünk nincsenek. Tavasszal volt hat hét, amikor fifti-fifti eséllyel jött ki a kórházból, aki bekerült; a lélegeztetőgép egy tízlövetű fegyverrel, kilenc tölténnyel játszott orosz rulett esélyeit kínálta. Akikkel beszéltem, nem felejtették el, de nagyon nem is tudunk mit kezdeni vele. Voltaképp olyan volt itt is, mint ott, olvastuk a híreket, féltünk, nem halt meg senkink. Habár egy volt kollégám igen. Korrekt kisfőnök volt, negyven-ötven között valahol, már nem emlékszem, melyik csapat mezét hordta néha, két gyerek maradt utána. Tényleg mit mondjunk. Szükséghelyzet van azóta is, ugyanúgy nem áll semmilyen kapcsolatban a valósággal, ahogy a közszférában dolgozó barátomtól kapott Családok éve-logós párologtató sem. Van min röhögni.
Számvetésre sincs igazán alkalom, mert egyikünk életében sem ért véget semmi. Pár fokos fordulatok után kicsit errébb, kicsit arrább mentünk tovább, de semmi derékszög vagy hátraarc. Nem kérdezzük, mi volt, mi lesz, a jelen, mint egy borult ég, a korona elmúltával is kitakar mindent, talán valamivel fehérebb, mint szürke. Ez alá a búra alá kényelmesen befér minden lehetséges végkimenetelével együtt, hogy hosszú idő után újra részt veszek a heti betevő berúgásban.
Berlinben egy üveg kétfelé töltött bor nagyobbik fele volt a legtöbb, amit ittam. Nyaranta két sör. A válás óta semmi, hova, minek, kivel. Semmire nem tett érzékenyebbé vagy képtelenné, az otthoni üzemmód inktakt: három sör-unikum után érzem, kissé enyhülve, hogy kezdődhet az este. A másnap természetesen könyörtelenebb, mint a szokottnál kicsit bambább otthoni első kávé-cigik, de itt is csak az évekkel ezelőtt megkezdett trend folytatódik, egyszóval öregszem. Mintha ennek a trendnek lenne a része minden: a kovid, a válás, a képtelen tény, hogy tizenöt hónapot egy meki konyháján dolgoztam, az újrafelfedezett ügyfelezés, és egy ösztöndíj, amit Berlin várostól kapok, hogy ottani lakosként írjak regényt magyarul. Dolgok, amik történnek egy emberrel, amíg él.
