Pótlóbusszal kell mennem a gyerekért, így korábban kellett elindulnom. Gondolkodtam, elkérjem-e magam, végül arra jutottam, csak úgy elmegyek. Annyival nem megyek korábban, meg feszítgetni is szeretném kicsit a húrt, ha egyszer úgy tűnik, behúzott farokkal legfeljebb akkora lehetek, amekkorának hagynak, hogy legyek, meg most megy a szekér, munka lett, albérlet lett, a határ a csillagos ég, nosza, beintek a világnak és elindulok háromkor.
Az egyik négyes boxban ülök a buszon, hátul, jobbra, a kényelmes helyek közül onnan látom a legtöbbet. Pár hete senkin nincs maszk, ettől egy kicsit még most is csalódott vagyok, mert a járvány vége felé, amikor már érezni lehetett, hogy ha belehalunk is, végleg meguntuk, szóval a nyáron titkon azt reméltem, szebbek leszünk, de a szájak, a szőr, a fogak, a rúzs, a grimaszok, minden ugyanolyan, mint volt. Titkos, szégyenteli nosztalgiával gondolok vissza az időre, amikor a textil elrejtette a harapni, üvölteni, sérteni, szipákolni mindig kész, nyálért, takonyért felelős szerveket, és csak a fej legszebb kincsei, a szem, a homlok, a haj vallott ránk. Ennek vége, a fedetlen arcok inkább koszosnak, mint csábítónak hatnak, a csupaszság nem fülledt erotikájú démont, hanem kannibált, zombit idéz.
A gyerekek ugyanolyanok maradtak, mert rajtuk sosem volt maszk, így kilógnak a gondolatmenetből, bár az, hogy megegyenek, legalább az egyikük, hát, voltaképp, kicsit és részben, de erről szólna a szülőség, kvázi ezért ülök ezen a buszon is. De mindenkinek jobb, ha ezen nem töprengek sokat, épp mert nem vezet sehová. Így inkább munkámon, az ügyfélszolgálaton gondolkodom, habár azon sem kéne. Viszont annál jobban esik azon gondolkodni, hogy nem kéne a munkán agyalni, dicsekszem magamban, hogy így engedett el a jóisten, hogy csak úgy dönthetek arról, min gondolkodjak, végre vannak az életemben lényegtelen baromságok, amikkel túl sokat foglalkozom. Fényűzés. Hogy mit csináltam ma egész nap.
Az év utolsó péntekén, mint minden pénteken, ügyféladatokat kellett frissítenem, költözés, névváltoztatás, ilyesmik. Saját ügyeket, barátok ügyeit nem intézhetjük. Ha felismerek egy nevet, nem intézhetem. Nehéz kapcsolódni. De nem lehetetlen. Az egyik a gyerekkel egy napon született. A másiknak elírták a születési évét, most a nagyanyámé, százkettő lenne. Majd egy keresztnév; amennyire tudom, négy felszarvazásban voltam érintett (nem állok jól), ez a keresztnév az egyik férfié. Majd valaki, aki két nappal később jelentkezett be a lipcsei lakcímére, mint mi a berlinibe.
Majd hígulnak a viszonyok, valaki, aki Aleppóban született, mit jelent ez nekem, azon kívül, hogy könnyebb az életem. Délutánra megvagyok a napi penzum javával, el lehet kalandozni, valaki akkor született, amikor Bibót kiengedték Márianosztráról, a negyvenhetedik születésnapja volt az utolsó napom a két tannyelvűben. Aztán voltaképp semmi, egy dátum, akkor épp Szentendrén éltem, Izbégre jártam iskolába és a sátánistáktól féltem. Elengedem a dolgot, előbb sunyin, készen arra, hogy újra játsszak, ha olyan a dátum vagy a név, aztán igazán, mindjárt vége és a nap is süt, a cigiszünetről már a péntek délutánhoz illő bambasággal ülök vissza, amikor beesik egy ügyfél, Mindenben lakik, válás után állítja vissza a nevét. Rákeresek a városra, nem elírás, létezik. Visszaállítom az ügyfél nevét, rágyújtok, kávét melegítek, mire elnyomom és kiiszom, három óra lesz, megyek a gyerekért.
Elértem a mostba, még mindig ülök a buszon, teljes a létszám a boxban. Egyikünk szép, nem én és nem is egy nő, de innen már csak idő kérdése, hogy valamilyen sorrendben ez is meglegyen. Kétféle busz van, az egyik jó fele megy, a másik nem, mire észreveszem, hogy a felszálláskor nem figyeltem erre, már eldől, hogy érdemtelenül, de annyira nem meglepően, csak mint egy fej vagy írás, jó fele megyek. Bármelyik utas születhetett egy napon velem, mehetett meccsre, amikor Pestre költöztem, érettségizhetett Mindenben, és én, mint Rieux doktor a maga írta történetben, itt vagyok köztük. Egyedül az átlag langyos, közelről bármi lehet bármilyen. Azért jó itt lenni, közel.
