Eleinte még másfajta ellentétekbe rendeződik a világ. Odabenn, ahol jó, sötét van és lehet úszkálni a melegben, minden határ puha. Kinn, a rosszban világos van és hideg, a határ kemény és gyakran pillanatnyi, de örökkévalónak tűnő, rossz fajta súlytalanság: zuhanás előzi meg. Benn is marad nagyjából mindenki, amíg ki nem növi, hogy aztán körülnézzen itt kinn, és eltűnődjön, mire is ez az egész.
Aztán átrendezőnek a párok, a sötét hideg lesz, csúszós, betegségekkel járó és könyörtelen és világoshoz társítjuk a biztonságot, meleget, úszkálást. Minden november kishalál, az elején gyertyát gyújtunk, a végén, ha már mást nem tehetünk, nekiállunk várni a szabadítót. Mondogatjuk, hogy még pár hétig lesz rosszabb, aztán csak annyira rossz, mint most, de legalább már kifele fogunk tartani belőle. Bevackolódni, kitérni, legfeljebb nézni a hideget és emlékezni arra, ami nincs, ezek ilyenkor a legérthetőbb és legtermészetesebb technikák – talán ezért olyan ellenszenves a halloween mint beleállás: halottnak, nem-emberinek, a rontó erő részének mutatkozni, kicsin és védtelenül csalással, haraggal („Süßes oder Saures!”) fenyegetni a nagyot és erőset, karneváli örömmel ünnepelni, amikor a csontjaiban érzi mindenki, hogy még hónapokig rosszabb lesz minden. Tiszta abszurd, mondanám, de ilyenkor még a frissen kitakarított lakás is csak percekig tiszta.
Ennél jóval kevésbé ismert óvodai esemény a lámpaünnep (Laternenfest), nagyjából egy-két héttel halloween után. Fix időpontja nincs, a tanév nyári összeállításakor a dadusok keresnek egy novemberi hétköznapot, amikor elég sötét van, de remélhetőleg nem esik. A felnőtt összekucorodást és a gyerekes provokációt egyaránt megelőző és felülmúló, a leginkább a kereszténységre valló ünnep. Formáját tekintve körmenet, a gyerekek elindulnak az óvodából, sétálnak vagy egy órát a környező utcákon, ha van erdő a közelben, annak is bejárják valamelyik kitaposottabb ösvényét, aztán vissza az oviba, ahol máglya, hot dog, forralt bor és desszert várja a harmincvalahány gyereket, negyvenvalahány szülőt.
A kuriózum az, hogy a gyerekek külön e célra gyártott, elemes, nyélre erősített ernyős lámpákkal vonulnak, pont kellő mértékben érzelgős dalokat énekelve. A szövegekben előforduló tárgyi kellékek nagyjából a huszadik század második felét idézik, amikor tévét már és még, gyertyát még használt az ember, kapcsoljuk ki az előbbit, gyújtsuk meg az utóbbit, nosza, jöjjünk össze az utcán, énekeljünk együtt. A szülők megkapják a dalszövegeket, kotta nélkül, de a jobb felső sarokba azért odaírták, hogy F-moll, és mint egy karaoke-bár jóindulatú tulajdonosa, az egyik dadus is felcsavarja a hordozható hangfalon a volumét, ne halljuk magunkat jobban, mint a jót. Annyira nem bánom, van olyan énekhang, ami annyira hamis, hogy nem éri meg a sajátszerűség élményét, és az enyém ilyen.
Németül egy felhúzható kerti törpe géphangú mondatait is bölcsességnek hallja, aki nem beszéli igazán jól a nyelvet, ennek megfelelően amikor a négy-ötéves gyerekek, köztük az enyém, odaérnek a nótában, hogy denn wir fürchten nicht die Nacht, nem félünk az éjszakától, minden összefolyik, a sötétet elűző, térdmagasságban himbálózó LED-lámpák fényei, a hangok, mozdulatok gyerekritmusa, és bedőlök a magyarul fennköltebbnek is ható tárgyesetnek, hogy a die Nachtot, az éjszakát nem félik, sőt nem féljük, mert közöttük én sem félek, még ha előttük titokban is kell tartanom, hogy közöttük, általuk, tőlük vagyok bátor, az ég sötét és felhős, mostantól májusig bármikor eleredhet az eső, és tarthat öt percig vagy három napig, nem tagadom, de a bátorság sem tagad, az az erőszak, ami tagad, a bátorság csak annyit mond, hát akkor esik, amikor, ameddig esik, és akkor mi van?
