Arról könnyebb volt beszélni, hogy írok, mert az vagány, mint arról írni, hogy pszichológushoz járok, mert az ciki. Megmondta a Pilinszky is, hogy ezek a pszik, mindig csak problémákban gondolkodnak, aztán jönnek a megoldásokkal, pedig hát tragédiák vannak és irgalom kell. Ilyenek ezek a géniuszok, el se tudnak képzelni egy olyan világot, amiben tragédiák és problémák is vannak, csoda-e, hogy felőlük telhetetlen, jellemtelen, kétkulacsos alak, akinek megoldás is kell és irgalom is?
Mondjuk egy-két bekezdés elég belőlük, bárki meglássa, sose volt gyerekük, fingjuk sincs az elfogultságról, szurkolni se tudnak, mindig csak fölül, kívül, túl, aztán lehet dideregni, hogy üres az árok, meg hogy kicsik a dolgok, és ha kicsik, attól még óvodába kell vinni őket az öt órája, egy közeli, de mégiscsak másik városban bevégzett műszak után. Szóval kapjátok be, gyíkok, van nekem jobb dolgom, mint beleőrülni a világba, amúgy se várja el senki, csak akik beleőrültek, hogy igazoljam őket, mert hát mit lehet (itt) csinálni, pia és őrület, azon túl mindenki kurva. Ez az itt persze Magyarország, ha nem az ígéret, hát a fenyegetés földje, pokol vagy menny, de soha egy ország, amiben fel kell kelni, kávé, fogmosás, öltözés, öltöztetés, élet.
De jó, hogy nem vagyok ott, így ha nem is hátszéllel, de valami nullvektorrá összeadódó, a korszellemhez amúgy is illő szélcsendben lehet vinni a gyereket, keresni magyarul beszélő terapeutát. Ősszel már volt krízisintervencióm, az jó volt, mondták, hogy ne igyak, meg hogy ha fenyegetni vagy feszültséget levezetni ütnék valamit, akkor ne a gipszkarton falat, mert az könnyen beszakad és drága helyrehozni, meg hogy legyek boldogtalan. Inni amúgy sem akartam, a falról a függönyök meg a kalaptartó felerősítése után már tudtam, amit tudtam, de azon elgondolkodtam, hogy nem is lenne rossz egy kicsit boldogtalannak lenni. Semmi ha meg de és tól-ig, hanem csak kimondani, beleegyezni, mint egy ketrec túloldalán a táblába, neve, elterjedése, jellemzői, ne etessék, ne ingereljék.
Egy ilyen elfogadás a ketrec tényén nem változtat, se azon, melyik oldalán vagyok, de még a mindig elképzelhető szabadulás felől se mindegy, milyen a viszony a boldogtalan és a boldogtalansága, az állat és a ketrec között. Belátom, zavaros ez a párhuzam, hogy az embert a boldogtalansága veszi körül és tartja vissza, miközben legalább annyira hordja belül, de úgy tűnik, bármerre faragnám, valami fontosat vésnék le róla – miközben a tavaszt megelőző tavaszi szelek épp azt hirdetik, hozzájuk, hamarost érkező gazdájukhoz képest semmi nem fontos.
Legalábbis mintha ilyesmiket mondanának, amikor kilépek közéjük az utcára, úton a padom felé, a heti terápiára. Magyarul beszélő pszichológus ugyanis a beágyazottságunk adott szintjén csak Magyarországon akadt, akit msn-en hívok, azon nézzük egymást. Otthon nem lehet, vagy inkább nem akartam és elfogadtam, hogy nem lehet. Nehéz nem magamat, mármint néznem, ott is vagyok a jobb alsó sarokban, kis késéssel utánzom magam, amíg itt is vagyok és beszélek. Jobbára ez történik, beszélek, kevés kiigazítással, visszakérdezéssel. Pont eléggé meglepő. Márai írta, hogy negyven felett ember kezdi megismerni istent, elcsodálkozik, milyen egyszerű és közömbös. Nem tudom, Márai antik-polgári humanizmusához ez hogyan passzol, mindenesetre harminchét felé az ember magát kezdi megismerni, és nem kisebb csuda, milyen banalitások körül táncolt huszonöt évet.
Hogy az anyja meghalt és ez nem az ő hibája és nem tartozik ezért senkinek semmivel, legkevésbé azzal, hogy megszolgálja, hogy megszeressék. Úgyse fogják, mert ez nem így megy. Vagy palira veszik, vagy elhessegetik, én is utálom, ha valaki folyton segíteni próbál, még kevésbé ha nem hagyja, hogy neki segítsek. Pár hete összeismerkedtem egy itteni magyarral, két napra rá átküldött vagy fél tucat álláshirdetést, én meg, mint a svéd gyerekversben, azóta nem panaszkodom az állásomra. Inkább ülök a padon, mondom, mi rossz, mi jó, hogy van, hogy lehetne. Dolgozom egy regényen Dávid királyról, pikáns, felszarvazott férjként leülni a papírhoz, elküldeni Uriást messzi földre, közben szeretgetni, majdnem annyira, mint a nőjét.
/Szerzőnk a publikálás idején Berlin város támogatásában részesül./
