Úgy tartom a kezemet a csap alá, hogy az ujjaimmal kisebb vályút képezzek, abban folyjon a víz, most így tud inni. Mindig nagy mutatványa volt, vendégeink kedvence, amikor felült a mosdókagyló vagy a mosogató szélére, megnyitottuk a csapot, odahajolva lefetyelte a vizet. Most kicsit másképp megy, de ragaszkodik hozzá. Ragaszkodunk hozzá.
Egy hónapja nem tudott szinte járni sem, jóformán kúszott. Most is bizonytalan még. A fejét a gyulladás miatt még ferdén tartja, ezért amikor ránk néz, olyan, mintha kérdezne. Mintha mindig azt kérdezné, most mi van.
Elképzelem az arcaimat, amelyeket ilyenkor ferdén vagy szédülő gomolygásban lát. Kétségbeesett, eltorzult, kialvatlan arc, a száj meg csak azt a három negatív szót hajtogatja, amely most úgy, hat, mintha közvetlenül Fodor Ákostól tanulta volna:
nincs
semmi
baj
Aki tartotta már percekig folyó hideg víz alá a kezét, tudja, hogy egy ponton fájni kezd. Nekem van erre egy módszerem, még gyerekkoromban fejlesztettem ki, nem tudom, miért. Ha valamelyik részem fáj, úgy teszek, mintha nem tartozna hozzám. Most például a folyóvíz alá tartott kezemre és az ujjaimra úgy tekintek, mint egy edényre, önmagában látom, és ha kellő távolságtartással szemlélem, már nem érzem a fájdalmat. Csodálatos dolog, a kezem ugyanúgy elfehéredik, majd vörös foltok lepik el, végül érdesre szárad rajta a bőr, de fájdalom nincs. Van, csak máshol.
Közben tanulok. Mindig tanulok tőle, csak most nagy dózisban. A konokságot és az elfogadást. Azt hinné az ember, ez a kettő nincs együtt, pedig sok betegnél láttam már, és valahogy mégis elfelejtem, mert az ember azokra emlékszik, akik az egyiket vagy másikat nem tudták gyakorolni. Azokra, akik nem fogadták el, csak konokul kitartottak valami mellett, amiről nem lehet beszélni, mert nem lehet érteni, meg azokra, akik elfogadták és ez egyúttal a feladást jelentette.
Pedig tudjuk egyszerre mi is, de vajon mikor is tudjuk, pörgetem az emlékeket. Ha egy ember beteg, mikor tudja elfogadni az állapotát és mégis konokul gyógyulni? (Az a helyzet, nincs rá jobb szavam, a kitartás kevés, az elszántság túl emelkedett, talán a makacssággal rokon, de mégis: konokság ez pontosan.)
Arra jutok, hogy akkor, ha bízik.
Három egész három tized kilogramm élet, és bízik. Bennem, többek között. Rám néz kérdőn, és alig várom, hogy rám nézzen szigorúan (mert tud, szinte parancsolón, amikor igazán akar valamit, de macskáktól szokatlan türelemmel). Micsoda felelősség, gondolom, pontosabban ezt csak most gondolom, egyébként érzem. Mindig érzem, de most csak ezt érzem.
Nekem is elfogadónak és konoknak kell hát lennem, el kell vinnem minden egyes nap az orvoshoz, még jó, hogy nem egyedül. Nekem kell ott állnom mellette, amíg naponta három-négy órán át infúziót kap, nekem kell cirógatnom a kis konok feje búbját. Nekem kell felemelnem a sovány testét, nekem kell magamhoz ölelnem és nekem kell elengednem, amikor jelzi, hogy most egymaga pihenne. Nekem kell szemmel tartanom, figyelnem minden életműködését. Nekem kell a hideg víz alá tartani a kezem percekig minden nap többször. Nekem kell ott lennem, állnom, guggolnom, ülnöm, térdelnem, mert én vagyok az, aki mindig ott volt. És mert ő az, aki mindig ott van. Az utóbbi tizennégy évben ő az az élőlény, akivel a legtöbb időt töltöttem. Akárhogy számolok, ez így igaz. Reggeltől estig, minden egyes nap. Tekintetekből értjük egymást. A lakás távoli pontjain megmozdulunk, és a másik tud róla. És tudjuk, hogy tud róla.
A Nagymama mindig azt mondta, hogy ne tarts állatot, mert minden élettel egy darab fájdalmat veszel magadhoz. Igaz. De azt hiszem, aki nem szeretett még állatot, akit nem szeretett még állat, bizonyosan kevesebbet tud magáról a szeretetről.
A világ egyetlen kérdésre szűkül ilyenkor: hogy van, akit szeretek? És minden tevékenység egyetlen célra tör: jól legyen, akit szeretek.
És bízunk.
