k.l. emlékére
Egy éve tudom, hogy az október az év leghidegebb hónapja. Az első napokban még csak egy előérzet, egy hét után azonban az ujjaim vége hideggé válik. A kéz- és lábujjaimon keresztül napról napra szívódik fel belém a hideg. Mostanra a csontomban érzem.
Dolgokra gondolok, amelyekről nem beszélek, nem beszélünk egy ideje, amelyek mint vattaszálak gyűlnek egy éve, és most eltömik a torkomat. Fátyolozzák, hiába beszélek, a hangom nem ugyanaz. Nincs ereje, mintha nem tudnék vele elhatolni a mellettem ülő emberig sem. A szám mozog, valami pára hagyja el, néha rám is néz akihez beszélek, végül elnézően elnéz mellettem, hangtalan leszek. De értelme is alig van annak, amit mondok. Mert amit kimondok, mind mellékes, és ezt jól tudom.
Odabent csomósodnak a dolgok, amelyekről beszélni nem lehet vagy nem érdemes. Nem lehet elmondani azokat a napokat, amikor vártunk valamiféle csodára. Hogy is volt. Két nap. Három. És az éjszakák. Az utolsót végig ébren töltöttem a szalagcímek között [ELTŰNT], folyamatosan bízva, hogy mégiscsak jön válasz az üzenetre. Vagy valaki más üzenetére, és a valaki más majd szól nekem is. Arra gondoltam, el kéne indulnom a sínek mentén. De nem tudtam megmozdulni. Addigra egészen megfagytak az izmaim.
Az az utolsó éjszaka nem is az utolsó volt, hanem valószínűleg az utolsó utáni. Tudtam, de nem akartam tudni, mert az ember olyan lény, amelyik a végsőkig remél, de még a végsők után is. Mintha vattába bugyoláltam volna az agyamat. Egy szűk rést hagytam, amelyen csak az az egy információ férhet át, hogy az egész tévedés volt. Valami félreértés. Vagy marhaság, netán egy morbid performansz, legrosszabb esetben baleset, és mindjárt megtudjuk, melyik kórházban kell érdeklődni. Ilyenek. Pedig tudtam, tudtuk, már a második napon tudtuk, de nem akartuk tudni.
Erről nem beszélünk. Jobb erről nem beszélni.
Mint a hideg, amiről nem veszek tudomást, érzem a zsibbadást, de nem mozdulok. Ülök a monitor előtt, frissítés, közben a kezemben a telefon is, [ELTŰNT], az ujjaim ráfagynak a készülékre, frissítés, [ELTŰNT], frissítés, [ELTŰNT], frissítés.
Hajnal van, és akkor megtudom. Meg kell tudnom, de ugye nem kell elhinnem. El kell hinnem, de ez csak valamikor a jövőben sikerülhet. Hajnal van, amikor megtudom, hogy a szalagcímek nemsokára [ELTŰNT]-ről átváltoznak [MEGHALT]-ra. Helyes, ne finomkodjunk. Nem bírom, ha elhunynak.
Nem frissítek többet.
Hideg van, amikor aznap délután összejövünk, hogy felhajtsuk azt a kis vodkát, és tanácstalanul bámuljuk egymást egy pár órán át. Hideg van, mégis kint ülünk egy kocsma teraszán. Jól tesszük. A dohányzás segít. Nem segít, szükséges. Hideg van, de az alkohol egy kicsit megmelegít. Valójában csak a hőháztartás szenzorait veri át, ez megint olyasmi, amit tudok, de nem akarok tudomásul venni. Azt is tudom, hogy most sokáig nem fogok igazán aludni – a nagy, vörös festmény alatt, amit azelőtt egy vagy két vagy több évvel hoztam haza, amennyit adsz érte, ennyi volt az ára és én a tőlem telhető legnagyobb összeget mondtam, amit tudtam, hogy még valahogy ki tudok fizetni egyben –, de nem akarom tudomásul venni. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy abban a pillanatban, amikor a jelenből múlt lett, nem állt-e meg a villamos a körúton, nem torpant-e meg minden és mindenki egy pillanatra – egy pillanat töredékére, olyan rövid időre, hogy nem is vettük észre –, nem vagyok biztos benne, hogy nem lett azután minden kicsit olyan, mint egy rozzant katódsugárcsöves tévén a szellemkép. Aztán elmúlt. Elmúlt idő, múlt idő, történelem.
a történelem négy / évszakból áll mondta / tavaszból nyárból / őszből és télből // most éppen tél jön* – jut eszembe, és aztán csak ennyi: tél jön, tél jön, tél jön
Arra gondolok akkor, és arra gondolok most, amikor közeleg a nap, hogy jöjjön csak a hideg, de legyen rendes, csikorgó és havas, vattázza ki nekem a várost.
*Kányádi Sándor: Történelemóra
