Ballagok a Pannónia utcán (érdekes, megint Újlipótvárosról írok, pedig nemhogy nem ott lakom, de manapság sokkal kevesebbet járok is arra, mint egykor), ballagok tehát, vagyis inkább tengek-lengek, mert úgy alakult, hogy ráérek, de miket beszélek, én alakítottam úgy, hogy ne kelljen sietni így dél körül már sehová. Délelőtt letudtam a letudni valót, most tehát végre a másik, fontosabb küldetésem után járhatok: bámészkodom. Nézem a fákat, akik idén is rendületlenül nekifognak a zöldülésnek büszke koronájukat a házak harmadik szintjéig emelve, nézem a házakat, egyik-másik olyan, hogy ha az ember szembe áll vele, már csak azt várja, hogy odalépjen Alastor Mordon, koppantson kettőt a botjával, megnyíljon a homlokzat, és előbukkanjon egy komplett varázslóház.
A néni előttem megy, hetven körülinek saccolom, két telepakolt műanyag szatyor van nála, olyasmi, amilyeneket egyes áruházak pár száz forintért árulnak a pénztárnál. hogy legközelebb is az ő logójukkal gyere. Egyszer csak megáll, leteszi a szatyrokat, fél percig sem tart, a háta akkor is görbed egy kissé, amikor semmi nem húzza a karját. Aztán újra megragadja a szatyorfüleket, emeli és kis lépésekkel halad tovább. Gyorsítok. Amikor mellé érek, megszólítom, mondom, segítenék a szatyrokkal, adja csak ide. Szívesen átvenném mindkettőt, de első meglepetésében sem hagyja, sőt, azt mondja, fogjam csak az egyik szatyor egyik fülét, hiszen nehéz. Mondom, gondoltam, ezért próbálok segíteni. Köszöni, átadja az egyiket. Azt mondja, micsoda szerencse. Milyen szerencsés ő, ismétli. Mosolygok, van súlya a szatyornak, de nekem nem olyan nehéz, mint neki lehetett. Többször is megköszöni, én pedig többször is azt válaszolom, hogy igazán nincs mit, és csak tessék nyugodtan lassan menni, nem sietek. Átbújunk egy ház alatt, levágjuk ezzel a sarkot, átmegyünk a park szélén, a Victor Hugón haladunk tovább.
A néni orvostól orvosig jár, kiütései vannak, senki sem tudja meggyógyítani, ezért aztán nem tud elmenni a kisboltba dolgozni, pedig régebben járt már, és most is felvennék így nyugdíj mellett. De orvosi papír nélkül nem lehet. Pedig milyen jó is lenne. Mert van egy fia, egy felelőtlen fia, az elszórakozta a saját lakást, hát most majd ő elköltözik vidékre, és itthagyja neki ezt, mondja és előre néz, gondolom, abba az irányba, ahol lakik. Van némi gyakorlatom efféle beszélgetésben, a megfelelő pillanatokban hümmögök, vagy mondom, hogy ó, nahát, nem próbálok okosat mondani és nem faggatózom. Tudom, hogy erre a pár percre, amíg alkalmi ismertségünk tart, én nem én vagyok, hanem az a bárki, akinek el lehet és jól is esik elmondani a dolgokat. Kicsit panasz, kicsit összegzés, és egy kicsit okítás. Ne legyél hülye, látod, így jártam, te majd ne járj így. Ez nincs kimondva, csak gondolva van, gondolva is csak halványan.
Nem túl nehéz-e a szatyor, kérdezi aztán. Nem, dehogy, mondom. Megismétli, hogy szerencsésnek érzi magát, amiért velem összetalálkozott. Mosolygok. (Hányan mondhatnák az ellenkezőjét, gondolom közben.) Persze fiatalon könnyebb, az ember erős, egészséges, mondja. Gondolkodom, eláruljam-e, hogy gyógytornáról jövök, de végül csak utalok rá, meg arra, hogy nem vagyok olyan fiatal, mint gondolja. De nem beszélek sokat, ez az ő ideje. Hallgatom, amit a faluról mesél, ahová majd költözik. Nagyon szeretné jó színben feltüntetni a falut, idilli képet rajzol, valamiből rájövök, hogy sosem élt vidéken, de most az a játék, hogy a néni egy dunántúli faluban szép jövőt tervez magának, legyen hátra bármennyi is, és én elhiszem. Szinte látom, hogy vidáman üldögél valami teraszon, verandán vagy kapu előtt, arcát a napba fordítja és mosolyog. Átmegyünk az úton, megérkezünk a házához. Leteszi a szatyrát, kulcsot keres, hátrébb lépek, várom, hogy kinyissa a lépcsőház ajtaját. Nézem a görbe hátat, nem feltűnőek görbe, de egyértelmű kérdőjel-vonal. A kardigánra húzott vékony kabát alatt, ki tudja hány réteg ruha alatt ott a néni, előreesett vállai és az évről évre egyre merevebben ívelő hátcsigolyák. (Az én hátam görbülete még alig látszik, mégis hogy tud fájni, gondolom közben.)
Beadom a szatyrot, fogom az ajtót, amíg belép a lépcsőházba. Köszöni, köszönök, áldjon meg engem az isten.
A gerincoszlop harminckét-harminchárom csigolyából áll, amelyeket ízületek, szalagok és porckorongok kötnek össze, ezek biztosítják a gerinc szilárdságát, ugyanakkor a porckorongok rugalmassága és a kis mozgások összessége lehetővé teszi, hogy a gerinc teljes terjedelmében jelentős mozgásra legyen képes. A gerincnek négy természetes görbülete van, nyaki, háti, ágyéki és keresztcsonti. A közkedvelt és elterjedt elképzelésekkel ellentétben a gerinc nem lehet takonyból, sem órarugóból, és nem lehet nélküle élni.
