Aki fűszerkeveréket használ, ingoványos terepen jár. Konyhai tevékenységünk sava-borsa, ha túllépünk a són és a borson (kivéve, ha marhaburgert sütünk, mert ott meg éppen e kettő kizárólagosságához érdemes ragaszkodni), és jászunk, mondjuk a bazsalikom vagy a majoránna mennyiségével, rájövünk, hogy egy csipet kakukkfű mindenbe kell (leszámítva talán a grízes tésztát, de azt úgysem készítünk soha), kikísérletezzük, egyáltalán mennyi is a csipet, mennyi az a szerecsendió lereszelve, ami jólesik a húslevesnek, hány darab babérlevél kell a főzeléknek stb. Hát tessék, megint itt vagyunk az arányoknál.
No meg, fontos a korábban nem próbált fűszerek kipróbálása, a megszokottak elhagyása, aztán visszacsempészése. Amikor igazán főzünk, mindig ezzel szórakozunk – miközben a konyhába sem szórakozni járunk, ahogy a meglepően hasonló hangzású vendéglátóipari egységekbe sem. (Habár ezt sokan megkérdőjelezik!)
Egy olyan konyha, amelynek nélkülözhetetlen fűszere például a Vegeta, nem sok jóval kecsegtet. Ettem már Vegeta ízű levest, pörköltet, Vegeta ízű rizst és Vegeta ízű rántott húst is (panírba keverve a fűszerkeverék). Mit mondhatnék, Vegeta ízük volt. Nehéz szavakba önteni ezt a megbonthatatlan egyhangúságot.
De ha már itt tartunk, meg kell jegyeznem, hogy van egy keverék, amit magam is használok, a curry-por, az viszont veszélyes játék. Sőt szerencsejáték, kiszámíthatatlan, ízlésspecifikus, ha az egyik változata egyszer bejött, többé nem érdemes eltérni tőle (különösen, ha az embernek nincs epehólyagja). Ettől az egyetlen kivételtől eltekintve nincs helye a keverékeknek a konyhámban.
A fűszerkeverék az ételek kényszerzubbonya, uniformisa, az égvilágon mindent képes a fantáziátlanság egyenruhájába erőszakolni.
És akkor néhány éve váratlanul szemben találtam magam a karácsony ízű fűszerkeverékkel. Ott állt a bolti polcon a fűszerek között, vagyis félig hátra dőlve szemlélődött, ahogy a többi tasak, láthatóan mit sem sejtve arról, hogy nincs ott keresnivalója.
Addigra például azt, hogy valami mézeskalács ízű valahogy megszoktam, a tapétalátásra hagyatkozva tulajdonképpen már észre sem veszem. Egyébként is, valamivel barátságosabb, a mézeskalácsnak mégiscsak van egy úgy-ahogy behatárolható íze. (Ízvilága, mondanák, akik mondanak ilyet.) Jó esetben minden mézeskalácsé egy kicsit más. Van fahéjasabb, van szegfűszegesebb, van, ahol tesznek bele citromot, máshol nem, van, aki túltolja szódabikarbónával, annyira, hogy még sütés után is érezni, van, ahol a gyömbéres változatot készítik, mindenesetre mézes, és létezik egy nagyvonalú elképzelés az általános mézeskalács ízről. Hogy van, aki erről lemond, és egyenízűt akar sütni, az ő baja.
Na de, a karácsony? Ez már-már a rágógumi ízű étkek magassága, amiről meg óhatatlanul valami egészen gusztustalan dolog jut eszembe. Az abszurd ízelnevezések koronázatlan királya a rágógumi íz, mert ha a kókuszgolyó ízű likőrre(!) gondolok, szintén rosszul leszek, de ott, a mézeskalácshoz hasonlóan, körvonalazódik számomra az várható zamat (amelyet azonban sosem szeretnék likőrként megtapasztalni). A rágógumi esetében nem beszélhetünk efféle esszenciáról, illetve, amiről mégis, az pont az, amiről jobb nem is beszélni.
Milyen lehet hát a karácsony íze?
Aki valaha, mondjuk kisgyerekként megkóstolta a tűlevelet – na nem úgy, hogy beleharapott a fenyőfába, hanem csak szépen, óvatosan, laposabb tűlevelet választva, ahogy a szotyit csippenti a fogai közé az ember, törökülésben ücsörögve a fa alatt, szemeiben a karácsonyi fényekkel, mélyen elgondolkodva az óvodai Mikulás néhány héttel korábbi megjelenésén – annak onnantól egész életében tartozik némi fenyő íz a karácsonyhoz. És az nem olyan nagyon jó. Úgy hallottam.
Vagy például, ha ugyanez a valaki egy másik, talán egy évvel korábbi karácsony estén, amikor már senki nem szólt rá, ha játék közben nyitogatta a szekrényeket, mivel minden elrejtett dolog előkerült onnan, úgy döntött, nem küzd tovább az ellenállhatatlan vággyal, és beleharapott a ruhák közé dugott zöldalma illatú szappanba, majd a döbbenettel vegyes azonnali rosszullétét örökre emlékezetessé tette a részben feldolgozott halvacsora visszaszolgáltatásával, nos, neki egy kis szappan íz is bizonyára megjelenik a nyelve felszínén, ha karácsonyról van szó.
És megjelenik a bejgli íze, a sületlen, édes tésztáé, amiből mindig lecsippenthetett egy pici darabot, mielőtt az anyja laposra nyújtotta volna a tésztát a beláthatatlanul hatalmas, havas gyúródeszkán. A diótöltelék íze, még mielőtt a tésztába került, a mák íze, amikor összekeveredett a reszelt citromhéj ízével, és fanyarnak tűnt, és eldöntötte, hogy utálni fogja a mákot, mert hasonlított arra a gyógyszerre, amit akkor is, azon a karácsonyon is reggel-délben-este be kellett venni, és amit az anyja ugyanazzal a szépséges kezével tört ketté, mint amivel az édes tésztát gyúrta. És mindenképpen ott van a sült hal íze, amit igazán meg lehet szokni, meg a kocsonyáé, a legértelmezhetetlenebb ételé valaha, mert gyümölcstortához hasonlóan rezeg, mégis húsleves íze van. És a kávéba mártott kockacukor íze, mert karácsonykor azt is szabadott, többször, mint máskor, sőt, a vendégek, a rokonok is adtak egy-egy szemet. És a konzum szaloncukor íze, amit a kristálycukorevés ellenére képtelen volt lenyelni, sokáig forgatta a szájában, aztán az émelyítő szirupot a vécébe köpte a nagymamánál. És a csípős, kibírhatatlanul égető likőr íze, amibe egyszer belekóstolhatott, csak nagyon picit, a nyelve hegyével, de az is éppen eléggé rettenetes volt.
Ha mindezt bele lehetne tenni egy fűszeres tasakba – gondolja most. Egyedül készül a karácsonyra. Anya, gondolja most. Tojáslikőrt vesz, mákos bejglit süt, anya, gondolja, és cukor nélkül issza a kávét.
