(Szamosvári Bence alkotása)
A kávézó szemközti asztalához két úr ült le, egy-egy csésze mentaszagú teával. Én is teázom. Olyat választottam, amiről azt írta az itallap, hogy illatában a marokkói tevekaravánok hangulata van, meg az ízében is, ezt nem írta, csak én gondoltam hozzá, egyébként sem tudom, milyen hangulata van egy tevekaravánnak, felőlem akár ilyen is lehet.
Az előttem ülő két úr egyikének olyan ősz pofaszakálla volt, amilyet rendesen amerikai motorosok, vagy nyolcvanas évekbeli pornószínészek viselnek, a másik kapucnit húzott a fejére, így belőle csak egy jellegtelen orr lógott előre, és ennyi nem volt elég ahhoz, hogy bármit is gondolhassak.
A szakállas az itallapot olvasgatta, közben végig beszélt valamit a lógó orrhoz. Az mormolva válaszolgatott, ahogy csak egy orr beszélhet, de elég hangosan ahhoz, hogy ne tudjak tőle másra figyelni. Gondoltam, hogy ha már így alakult, akkor legalább megpróbálom megfejteni, milyen nyelven beszélgetnek, egyébként is kedvelem az ilyen értelmetlenségeket. Bár nem beszélek idegen nyelveken – angolul valamit megértek, oroszul éppen csak kapizsgálok –, de a nyelvek zenéjére hamar ráérzek. Sok nyelvet pusztán a hangzása alapján fel lehet ismerni, még azokat is, amelyek nagyon hasonlítanak. A legtöbb ember fülének – akiknek ez édesmindegy – az orosz és az ukrán nyelv hangzásra nagyon hasonló, így gyakran össze is keverik a két nyelvet, talán mert különbséget sem látnak, vagy mert nekik a kettő ,,ugyanaz”.
Az a nyelv, amit a szomszéd asztalnál beszélnek, se nem orosz, se nem ukrán, nem is grúz, viszont szlávos a ritmusa, elég keleties a hangzása, de nem annyira, hogy koreai vagy japán lehessen. Ez a nyelv még a kapucnis mormogásával együtt is pattogósabb és ritmusosabb, ez pedig bizonyos iszlám területek nyelvi jellegzetessége. Valószínű tehát, hogy valamilyen isztán nyelve ez, talán Türkmenisztáné, ahol türkménül beszélnek. Egyszer hallottam türkmén beszédet, amikor apám karácsonyra laptévét vett a családnak, olyat, ami internetkapcsolaton keresztül bármilyen csatornát be tud hozni. A beüzemelés estéjén, a luccfenyő alatt először egy türkmén híradó jött be, a képekből úgy tűnt, hogy halálesetről van szó, fekete lovakat és fekete limuzinokat mutattak, meg fekete ruhás embereket, akik mikrofon mögé álltak, és türkménül beszéltek. Anyám nem örült a tévének, hogy lehet karácsonykor ilyen adást adni, mondta, de világos, Türkmenisztán muszlim ország, mondta rá apám, de ez mindegy, mert a fekete ruhás akkor is türkménül beszélt, ahogy talán ezek is itt, a másik asztalnál.
A pofaszakállas caffè, caffè felkiáltással nehezíti a nyelvmeghatározási törekvéseimet, ,,ez bármi lehet”, a felszolgáló a gépei mögül előjön, feszült figyelem és magabiztos hadonászás került egymással szembe. Ettől úgysem kerülök közelebb a megfejtéshez, gondoltam magamban, akkor legyen türkmén, megoldani úgysem fogja más helyettem, én meg megelégszem ennyivel. A felszolgáló bólint, mint aki már majdnem perfekt türkmén, vagy ha nem az, akkor is jól érti a vendég kívánságát, visszamegy a pult mögé, majd egy mákos süteménnyel tér vissza. A pofaszakállas elégedetten tömi be, a fehér szőrszálakon úgy ülnek a mákszemek, mint büszke déli gyümölcsök egy bokor kusza ágain, és innentől már nem beszélgetnek, csak krákognak, ahogy a tea lassan felszakítja a hurutot a hörgőikről. Ilyenek ezek a türkmének, gondolhatja bárki, aki a kávézóban ugyanarra a következtetésre jutott honnan jövetelükkel kapcsolatban, mint most én.
