Ami nem hajlik
Beléptem. S két félbe hajlított
a szándék, hogy helyére igazítsam
néhányunk lelkét.
Kétségtelen, hogy megbízva lettem,
elindulni el kellett, most is
relatív hiányt képzek ott, ahol már
nem hajlok többet. Pont ez a meghajlás
csak nekem mehet, saját gerincem tartja
most ezt a szánni- és kedvelnivaló formát,
ezt az édes húst, mi kétségkívül tapintható,
kérlelhető és megcsókolható, de örökké vak,
és így nem tehetek én sem többet, csókolunk
és érintünk, hogy el tudjunk tájékozódni
ezen a rendezésre váró környéken
– legyél most előttem, hogy megszólíthassalak.
Hideg fémekre emlékeztetsz,
és mereven tartasz tőlem messze minden új ízt
és horzsolódást. Bíztam, aztán neked adtam
a szépséget, sajnos így másoknak
nem jutott belőle. Nem szabhatok korlátokat
érzékeimnek, mikor így is kúszik rájuk a bénulás:
látod, így kapaszkodik rajtunk végig valami,
aminek nincs is önálló valósága;
mert relatív hiány ez az érzéketlenség,
benne mégis megolvad a test.
Én körbeértem szándékom szerint,
kezdjünk mindent elölről. Szépséged
az enyém, ahogyan a gerinc saját,
újra és újra végigfuthat a szándék,
ezért látlak, te most vagy előttem,
téged most már megszólíthatnak.
Zuhanás
Megkérdezte, hová lesz a sötét,
ha a szobában világot kapcsolunk,
és a többi ember nem tudta eldönteni,
hogy ő most gyermek, vagy értelmének
szabtak korlátokat, örökké szűk terekbe
szorítva az élet bizonyára nehéz, mondták.
Arra gondoltam, ő biztos, hogy nem ide való,
így lettünk ketten. És egyszerre egyikünk
sem ért el emberi magasságokat.
Álomkór
Egyik bordájáról a másikra nehezedett
önrészével a testéből, ekkora ágyat
nem tudott megtölteni csak a saját álmaival,
ehhez kevés volt a nappal és túl hosszú
a holdfény. Mint minden szabad forma,
árnyékát alkonyatra ő is kiizzadta,
több fénybe nem burkolta magát
és arra gondolt a hűvös üvegek mögött,
csak meghalni tudunk egyre szebben. Élni nem
félt soha, egyedül mással, nem viselte,
ha kettőjük közül az ágy egyet mindig
elvetélt volna. Ilyen kórkép a magány,
páratlant ver a szív egy tágulásra
képtelen életben. A reluxa sávjai
rászaggatják a reggelt, a szőnyegre ömlenek
talpai, ahogy tarkója köré a nap csavarodik,
csak átömleni képes a gravitáción, biztos
pontok nélkül pedig magához ölelni
nem tudja senki.
Sebők György 1992-ben született Debrecenben. A Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán végzett klasszikus fagott és zeneelmélet szakokon. Csoportterapeuta Berettyóújfaluban és Debrecenben. Verseit az Amúgy, az Apokrif és a Palócföld közölte.
