Tükörben alvajárók
Balatonfüredről érkeztem Kelenföldre
irodalmi szereplés után. A vonatúton
telefonon egyeztetettem egy szekszárdi
legénybúcsúról, folytattam Kertész
kisregényét, dűlőre jutottam, az ütköző
kurzusok közül Retorikát hallgatok
a következő félévben Modern irodalmak II.
helyett. Átlapoztam a füredi kulturális
folyóiratot, megnéztem, a fogadóirodák
mekkora esélyt adnak a Lipcsének az esti
Man. City elleni BL-nyolcaddöntőben, és két
sajtos kiflivel elfogyasztottam egy doboz kefirt.
Már a négyes metró álmosító tömegében
kerestem, mikor megy vonat a Nyugatiból
haza, Nagymarosra, majd nyájas hangnemben
levelet írtam tanulmányi előadómnak, hogy a
félévi szociális támogatás igénylésének
zavartalan lefolyása érdekében az egyetem
elektronikus rendszerében állandó
lakcímemet megváltoztatni szíveskedjen,
ugyanis családommal több mint egy éve a
Dunakanyarban élek. A Rákóczin
terveztem átszállni villamosra, a metró
pedig épp elhagyta a Kálvint – akkor láttam
meg a modern szerelvény ablakában
visszatükröződő arcát, piros fülbevalóit és a
lazán megkötött sálat, mintha engem
nézne, de mégsem, a semmibe bámult
fáradt tekintetével, szája kissé nyitva, mint
mikor kimelegszik a vörösbortól vagy
éppen elalszik munka közben. Magányos
volt, saját kalapjába süllyedő bűvész,
alvajáró, tükör előtt. Az alagútsötét, a
kocsiban vibráló fények eltakarták arca
visszhangjából a ráncokat, megfestették
ősz hajszálait, titkos alakjában valami
báj volt, indiszkrét pesti galambokban a
fesztelenség. Így látva anyámat, akár egy
idegent, kis híján elhánytam magam az
álmos, véres, megkerülhetetlen ténytől,
amely végső soron az életem, majd
feltámadt bennem a gyávaság, és
nem engedve további teret ösztönös
játékaimnak, közelebb léptem, szórakozottan
intettem neki. Addigra ismertem az
arcát, rövid beszámolót adtam neki napi
dolgaimról, majd lemondó tekintettel kiléptem az
ajtón, egy pillanatra mintha megriadtunk volna, az
ajtók záródtak, még tátogva befejeztem egy
teljességgel lényegtelen részletet, intettem
újra, már emelt a mozgólépcső, pesti
késő délután, a nap vége felé. Anyámat
hang nélkül elviszi a vonat, idegen arcok közt
süllyed kalapba, motoz a városi galamb, magára
néz az alvajáró, lazán megkötött piros
sála megfeszül torkomon. A villamos
ragyogó ablakában látom, kibírhatatlanná
nőtt az életem, résnyire nyitva a szám.
Aszfalton vézna árnyék
Végül mindannyian anyátlan kutyák
leszünk, sárga szemű kölykök az
iskolaudvaron. Felsebzett szájjal
kérdezgetjük, mennyi az idő. Kis
máglyát rakunk ebédjegyekből,
bogártetemből, lopott gyújtóval
belobbantjuk az ellenőrzőt. Inas
karunkkal csüngünk az ebédlő
ablakában, maradékunkat vödörbe
öntik, nyelvünkkel piszkáljuk a
porcogót. Unalmunkban napba
nézünk, fenyegetőzünk, míg fehér
mintákat karmolnak belénk a rostok.
Mennyi az idő. Lábszárunk
nyílásaiban betonpor, nem
jönnek értünk. Nyakunkban
kulcs, aszfalton vézna árnyék,
előttünk csak ami éghető.
(Fotó: Vadócz Dávid)
