volt idő (ugye te is emlékszel?)
mikor még tizennégy éves korukig
hagytak minket megélni a gyermeki létezés
gondtalannak vélt időszakát
(mer hát persze, h nekünk is megvoltak
a magunk gondjai:
most akkor merjek írni a zsombok tündinek
szerelmeslevelet?
vagy miért van az
hogy ugyanazt írtuk a czinege gabi meg én
földrajzból
és ő mégis ötöst kapott én meg kegyelem négyest?
és megjött-e az jugó adidas cipő az iparcikkbe
amit már harmadik hete ígérgetnek
és már vagy kétszer lecsúsztam arról a kettőről
ami jött a szállítmánnyal?)
addig csak egy strigula voltunk a statisztikai hivatal
megfelelő rubrikájában
és csak miután betöltöttük a 14-et
kaptunk személyi igazolványt?
(nem úgy, mint most
már rögtön a születéssel
kartoték adat lesz minden újszülött)
na hát én akkor szembesültem vele először
hogy én egész idáig rossz identitással éltem le az életem
mert hivatalosan én lászló is vagyok
apám révén ő is az
ez a harmadik nevem –
el tudod képzelni azt a sokkot?
——————————————————————————————————-
Azt mondtad ma
Hogy te már megbocsájtottál
Így nekem is elég nehéz lesz ezek
Után haragudnom
Elvettél valamit ami hozzám nőtt
Mára
Együtt éltünk jött velem a közértbe is
Meg presszóba is elkísért
Ha olykor betévedtem oda
Minden sor közt látni véltelek megbújni
Tudtam hogy igaza van
Ezt kell érezni mindenközben
Most meg itt állok
Nélküle
De nincs mese
Megbocsájtottál
És a te haragod sokkal előrébbvaló volt
Úgyhogy itt az idő nélküle lennem
Nekem is.
——————————————————————————————————————–
Dehogy
Mondom már harmadszor kérdezed
Hogy akkor nem gáz-e szerintem tűzőgépet
Adni a karácsonyi bulin
De én közben
Ahogy mesélted azt a hosszú sztorit
A munkahelyedről
Hogy tudom az az új lány akiről
Már meséltél hogy milyen béna
Minden napra jut mostanság egy ilyen
Hol a kávéfőzőről hol meg a szoknya színéről
És hogy nem is érted hogy
Mikor egy excel táblázat is gondot okoz
Most meg ugye a tűzőgép
Hogy mindenki a tiedet használja
Amit még én vettem neked viccből mikor
Felvettek az irodába
És hogy egy hete eltűnt és ma meg előkerült
Nem fogom kitalálni hol volt
A kedvedért nem találtam ki
És ekkor észrevettem hogy az egyik szempillád
Kicsit hosszabb a többinél
És viccesen kilóg a többi közül
És ahogy beszélsz mintegy mellékesen
Mint aki csak sztorizik de persze figyeli
Minden reakcióm
Meddig feszegetheted a határaimat
Akkor mindig olyan furcsán kezdesz el pislogni
Na eddig észre se vettem
Hogy ez a pilla milyen kriksz-krakszokat rajzol
A szemed köré
Kicsit elmaradtam a történettel
Dehát úgyis tudom a végét
És nem baj ha
Jutottál el idáig és én reflexből
Vágtam rá hogy
Persze.
Bent vagy
Tudom
Itt velem szuszogsz
pedig most minden zárva van
Egyre-másra jönnek az üzenetek
Hogy hova nem lehet már
Hogy meddig azt ki tudja
Mondják se ki se be
Pedig ha tudnák te
Már milyen régóta szívkaranténomba’ vagy
Neked is veszem a levegőt
mikor jó mélyre szívom időnként
csak figyelmesek látják
a periódust oly messze vannak
a mélyvételek egymástól direkt
Kérdezik is olykor hogy mit sóhajtozok
Annyit tán baj van
Pedig dehogy pont hogy –
csak időnként ki kell szellőztetni
A szívet
Kell a friss impulzus
Hogy meg ne fulladj odabent.
Volt az a kedd délután
Valahogy úgy alakult
Hogy mindketten szabaddá tudtuk tenni magunkat
És most először nem kellett hónapokkal előre eltervezni semmit
Te hívtál
Hogy volna ez a kedd
Ez a délután
És én örömmel mondtam igent
Kicsit fáradt volt a hangod
De hát ilyenkor novemberben ez nem volt
Semennyire különös
Míg beszéltünk anyám hívott
Hogy mit főzzön ha megyünk
Vasárnap hozzájuk
Mert épp a piacon van
És gyönyörű pucolt libát vett Irma nénitől
Gondolta ő ludaskását csinálna
Nem tudom mit csináltál te ez idő alatt amíg
Várakoztattalak
Én kicsit türelmetlen voltam anyámmal
Jó lesz mondtam csak hogy
Végre újra beszélhessünk
Aztán a moszkván találkoztunk
A normafához akartál kimenni
A nap a novemberség ellenére
Kigombolta rajtunk a kabàtot
Ahogy álltunk a metróperonon mikor találkoztunk
A huzat belekócolt a hajadba
Ahogy zavartan rámmosolyogtál annyi év után
A normafára végül nem mentünk el
A városmajorba sétáltunk egész tízig
És a ludaskásából se lett végül semmi
Anyám még csütörtökön elment
És én nem tudom miért
De ha fel kell idéznem őt
A türelmetlenségem jut eszembe
És te ott a metróhuzatban
A hajaddal babráló földalatti széllel.
Nem tudom
Talán ha ott akkor
Felnéztél volna a
félpárkesztyűkeresésből
Akkor még elcsíped
Ahogy nézlek a túloldalról észrevétlen
Arra vágyva, hogy felnézz
Talán még meg is mutattam volna sután
Hogy ott van a nyakadban
A sáladba gyűrődve
Viccesen lógott rá hátul
A kabátodra
Mert mi lehettünk volna az
De nem lettünk
Mert vagy te voltál túlságosan is
Konok a félpárkesztyűkeresésben
Vagy én voltam eléggé gyáva hozzá
Hogy megvárjam
Hogy észrevegyél
Pedig nagyon sokáig vágytam ott
Rád szemben veled a pirosban
Mielőtt végleg eltűntem a lehetőség
Elől a sarkon túl jobbra.
—————————————————————————————————————
szerda van. kint köd.
mentők húznak el, szirénázva.
hangjuk egymást kergetik, mintha versenyeznének
hogy ki ér oda előbb
melyikőjüknek fontosabb célba érni.
valaki még utoljára fűkaszál – elteszi a kertet télire.
jótékonyan sziszeg az oxigén a falból a csendben.
túlélésre játszunk mindannyian.
———————————————————————————————————————-
Most ledőlök szépen ide
melléd
épp hogy szemhunyásra
nézlek kicsit amíg nézel
hogy bárcsak –
aztán mikor
átbillenünk azon a ponton
hogy már csak
szemhéjaink látnak rá a másikra
alattuk tovább vagyunk
egymásnak otthon.
Emlékszel
Mikor azon a nyáron lehorzsoltad
A térded?
Nekem meg a karom lett
Plezúros ugyanakkor
Fára másztunk te értél fel
Előbb majdnem
És ahogy egyszerre nyúltunk az ág
Végében himbálódzó cseresznye után
Valahogy megcsúszott a lábam
És te utánam kaptál
Ahogy megbillentem
Na akkor történt
Kicsit fájt
Nekem is
Ahogy szép lassan kiserkent a vér
Azt mondtad sebaj
Katonadolog utánoztad anyám hangját
Jót röhögtünk
Aztán szerződtünk alkar a térdhez
Vérrel a vérhez
A cseresznye persze meg nem lepottyant közbe’
hagytuk is a fenébe
———————————————————————————————————————
Volt egy év.
Emlékszem tombolt a kánikula
A város remegett az aszfaltról felszálló fullasztó hőtől
Még az se segített hogy néha-néha puszta jószándékból el-elbillegett egy-egy locsolókocsi
Ahogy elhaladt szinte azonnal felszáradt a víz
Csak gőzölgő betont hagyott maga után
Amitől csak még elviselhetetlenebb lett a nyár
Ami pedig már amúgy se volt könnyű
Minden lélegzet fájt
A melegtől meg tőled
Felejteni szerettem volna nagyon
De még minden sejtem át volt itatva tőled-veled
És én is hiába locsoltam magam vagy álltam
A zuhany alá
Ami épp elpárolgott belőlem belőled
Csak még jobban perzselt a fullasztó hőségben
Évekig vártam, hogy kopjon a képed bennem
Aztán egyszercsak leszakadt az ég
(És napokra tócsákat dobott az utakra
Nem győztük kerülgetni őket)
Ami lassan kimosta a színeket is az emlékedből
Csak a kontúr maradt meg
Ahogy a foszlányos emléke annak a nyárnak
Mostanra már tiszta lett a vászon –
Ideje festeni egy új emléket nekem.
Ma már
Harmadszor van áramszünet
Még csak szerda van
Furcsa is ez a csend
Ez a virtuális fegyverszünet
Ami ilyenkor ráül a házra
Csak nézlek
Ahogy duzzogva matatsz a fiókokban
A gyertyák után
(Hogy ezért fizeted a villanyt?!
Pedig most került fel a netre az utolsó évad
Amiben ne tudjam meg, de lesz egy akkora csavar
Mondták bent a srácok
És a mikró is nem csak félig kipattintva a kukit állt le bakker?!)
Tudom hol vannak
De nincs kedvem szólni
bevallom
Jól esik ez a fénytelenség most
Mégha a gyertya olykor
Meg is tudja adni a meghittség illúzióját
Most a fénye csak hasítana a csenden
Egy rést bántón
És az alig pislák-lángja túl harsány lenne
A hirtelen leszakadó félhomályban
Inkább hagyd – húzlak magamhoz –
És gyere ide velem szembe
Centikre az arcomtól
Lásd meg a pórusaimban a város
Mindennapi szennyét
Hogy lett itt nézd
Egy újabb kis múlandóságjelző ránc
Az orrom körül
Érzed a leheletemben az éhséget miránk?
Gyere még közelebb
Figyeld csak ahogy sejtjeim
Téged szeretnek
minden tehetetlenségben
Minden haragban és minden várakozásban
ahogy minden figyelemben
Minden szusszanásban
És minden rejtelemben is
legalább addig maradjunk így kérlek
Míg zúgva vissza nem kapcsol a hűtő
És mindent elvakítón elvágja
Ezt a fehér holló-intimitást
——————————————————————————————————————-
elsőre fogok egy ápernégyest
mint annak idején esterházy
magam is tiszteletből csak nem úgy
és nem azért mint egykor ő
aztán minden évből amit eddig itt
amire emlékszem csak egy szót írok a papírra
ha több jut eszembe akkor többet
de egyet legalább
ha a lap aljára érnék idő előtt akkor
meg akárcsak ő én is ráírok a már leírt sorra
mondhatnánk hogy lopás ez
nincs benne semmi eredetiség de hát
nem is tervem eredetinek lenni
meghát azt beszélik nálunk falun hogy jótól lopni
nem szégyen
szóval telefirkálom szavakkal emlékekkel
aztán ha kész akkor hajtogatok belőle
magamnak egy hajót
nincs benne semmi romantikus vagy szépelgés
egész egyszerűen csak ezt tudok hajtogatni
na jó még repülőt is majd ha odaérek eldöntöm
mi lesz belőle
akkor aztán fogom és leteszem a lábad elé
mert te is benne leszel mindenképp
hogy tégy vele amit akarsz
nekem többé már nem lesz vele dolgom
lehet választani egy nagy zuhét akár
özönvízszerűt
amitől itt-ott elfolynak betűk-szavak
aztán egy félrebillenés után felkapja egy alásurranó
áramlat
hogy elvigye valahová máshová
ahol majd lehet hogy megint beakad ottani ágak közé
vagy megfeneklik egy következő vízözönig
ha addig el nem bontja a nap
meg az arra járó tücskök-bogarak
vagy ha repülő lesz
felkapja egy nagyobb szél és bekeveri
a már amúgy is hordozott levelek-porok-
újságpapír foszlányok
közé
aztán leteszi valahol lehet hogy csak a kert végében
vagy fel is veheted akár és összegyűrve kihajíthatod
olvasatlanul
ha így lesz csak annyit hogy a szelektívbe
tán azért lesz rajta egy-két újra-hasznosítható szó
de a lényeg hogy mindegy is melyik lesz
én már azt úgyse fogom látni
/Úgy kezdődött, hogy egyszercsak elküldtem Szabinak egy képem, amint megvolt. Vannak páran, akiknek rendszeresen elküldöm. Fontos. Talán nem is a visszajelzés – persze az is – de hogy mutassam, csinálom. Szabi verssel válaszolt. És kialakult egy munkakapcsolat – már ha a versírás és a festés munkának nevezhető. És született pár vers-kép, kép-vers – talán szól együtt – legalábbis nekem biztos. – írja Laár Balázs a Váradi R. Szabolccsal közös munkáról. Hetente újabb kép-verssel/vers-képpel bővülő oldalunknak ők ketten a szerzői./
