Vörös István Presszó-szonáta című darabját Kaj Ádám rendezésében mutatta be Esztergomban a Babits Mihály Kamaratársulat. A darab szövegét lapunk közölte, az előadást kritikusunk, Turbuly Lilla nézte meg és írt róla recenziót.
A Presszó-szonáta Esztergomban
A múlt év májusában alakult Babits Mihály Kamaratársulat Kaj Ádám rendező vezetésével állandó színházat szeretne létrehozni Esztergomban. A Presszó-szonáta az első olyan bemutatójuk, amelyet már ebben az új formációban állítottak színre. (Repertoárjukon szerepel két olyan előadás is, amelyeket még a Kamaratársulat elődje, a szintén Kaj Ádám által alapított Sz-projekt, későbbi nevén Theaterrepublik Ungarn mutatott be. Ezek a Hrabal-mű alapján készült Nyiratkozások – Sörgyári capriccio, és a Jónás könyve, Török Sophie előadásában.) Előadásaiknak az esztergomi Művelődés Háza, Budapesten pedig az RS9 Színház ad helyet, de eljutottak már több fesztiválra is.
Az első két előadás bizonyította, hogy Kaj Ádám szívesen fordul klasszikusokhoz, és bátran nyúl nem színpadra írt alapművekhez. Új nézőpontot keres hozzájuk, így például a Jónás könyvében a művet születésének körülményeivel, a költői életút e drámai szakaszával együtt, Török Sophie szemszögéből mutatja meg.
A Presszó-szonáta azonban egy másik irány, hiszen kortárs drámáról van szó. Az pedig, hogy a Kamaratársulat első bemutatója egy ilyen ősbemutató, határozott jelzés, hogy a klasszikusok mellett a kortárs dráma legalább olyan fontos az alkotóknak. Tudjuk azt is, hogy a darabot Vörös István kifejezetten a társulat két színésznőjére, Kéner Gabriellára és Maronka Csillára írta, így a frissen alakult színház máris inspirálta egy új kortárs dráma megszületését. (Zárójelben: a darab jó szereplehetőséget teremt a színdarabírók által kevéssé elkényeztetett, középkorosztályhoz tartozó színésznőknek, így jó esetben más társulatoknál is lehet utóélete.)
Presszó-szonáta. Már a cím maga mennyi asszociációt kelt! A presszó mint találkozási pont, fontos beszélgetések, szerelmes egymásra találások és szakítások helyszíne, a köztérbe bevitt magántörténetek terepe számos film, regény és színdarab kedvelt tere. A kocsma és a kávéház közötti, mára már hangzásában is múlt századi intézmény. A szonáta utal a darab tételes felépítésére, de helynévként is jelentősége van.
Vörös István darabja erre a térre és egy klasszikus vígjátéki alaphelyzetre épül: tévedésből mások találkoznak, mint akiknek kellene, és erre a tévedésre jó darabig nem derül fény. Egy asszony a férje szeretőjét várja, egy festőművész pedig újgazdag megrendelőjével találkozna. E helyett a festőhöz a szerető, a megcsalt asszonyhoz pedig a képre ácsingózó újgazdag asszony érkezik. Ha bohózatot néznénk, a szerző az első perctől beavatna minket e tévedésbe, hogy többet tudásunk birtokában nevethessünk a szereplők célt tévesztett mondatain. Itt azonban az elején még azt sem tudjuk, kik találkoznak, így a visszanézve már pontosan érthető párbeszédek abszurd hangon szólalnak meg.
Kaj Ádám rendezése éppen erre az abszurditásra, a darab groteszk látásmódjára épül, erre erősít rá, de nem innen indít. Amíg a kezdésre várunk, írógépkopogás hangja hallatszik, látjuk is a táskaírógépet a színpad előterében. Ma már majdnem olyan abszurd kellék, de legalábbis történelmi relikvia, mint a szintén a hetvenes éveket idéző vonalas telefon, amelyen a szereplők hívják egymást. Nekünk háttal, öltözőasztalkáknál ülve a két színésznő, Kéner Gabriella és Maronka Csilla készülődik. Ez a felvezetés kiemeli az írás és a színjátszás művészi gesztusát, az alkotás mellett az alkotókra is felhívja a figyelmet, és előre jelzi, hogy az előadás játszik majd a színpadi és a színpadon kívüli valóság lebegtetésével.
A színésznők mellett két fogas ruhákkal, mögöttük egy ágy, az ágyvégnél régimódi fénykép egy házaspárról, az a fajta kinagyított példány, ami mögé bárki beállhat, hogy fejét az üres lyukba illesztve lefényképeztethesse magát. Itt a férfi adott, a nő arca hiányzik.
Ezt a hiányzó helyet tölti ki a két színésznő. Négy arcot, négy különböző női karaktert jelenítenek meg, miközben saját magukat és színésznő voltukat sem fedik el. Előttünk öltöznek át, váltanak karaktert, a saját nevüket is használják. Groteszk játékmóddal, karikírozva, elrajzolt gesztusokkal jelenik meg a festőművésznő és a munkába, házasságba belefásult földrajztanárnő Maronka Csilla játékában, valamint a zilált idegzetű, túlmozgásos szerető és az életet habzsoló újgazdag asszony Kéner Gabriella alakításában. Fehérre festett arcukkal, néhol burleszkszerű pantomimjátékukkal, alkatuk különbözőségével a Stan és Pan párost is megidézik. Nagy lendülettel és játékkedvvel játszanak, érződik, hogy keresik-kutatják a szerepekben rejlő lehetőségeket.
Ez az energikusság az előadás tempóján is érződik, egyetlen lendülettel futják végig a távot. Ebben az energiazuhatagban néha hiányzik egy kis lelassulás, egy kis ellenpont, hajszálnyival kevesebb túlmozgás, visszafogottabb mimika, hogy aztán még jobban át tudjuk adni magunkat a felpörgő játéknak. Ezek az árnyalatok azonban idővel, ha lesz alkalom többször játszani, bizonyosan hozzáadódnak majd az előadáshoz.
A négy asszony négy találkozása adja a szonáta fő tételeit, köztük verses betétek, dalok pörgetik tovább a groteszk mókuskereket. Vörös István klasszikusokból és slágerszövegekből átírt verseit több kötetből is ismerhetjük, persze, hogy ide is jut egy József Attila-átirat, mert itt Tudod, hogy van bocsánat. És tényleg van: az a bizonyos harmadik lehet, hogy csak távolról és ismeretlenül tűnik olyan megátalkodottnak, közelről már egészen más, akár még barátnő is lehet belőle, a közös téma bizonyosan nem fog hiányozni. Fanyar irónia vegyül az előadás hangulatába, hogy aztán a végére átcsapjon egy agyeldobós bohócdalba. Az előadás összképe mégis egységes, a néző (akár nő, akár férfi) egy karakteres, talán önmagának is görbe tükröt tartó játék képét viheti haza magával.
A Presszó-szonáta február 3-i előadásán, Balázs napján Balázsolás című versével emlékeztek meg a Kamaratársulat névadójáról, az előadás után pedig terveikről, a társulat bővüléséről is hallhattunk Kaj Ádámtól. Addig is reméljük, hogy a Presszó-szonátának lesz lehetősége hosszabb pályát befutni, és hamarosan a zalai nézők is megismerhetik.
Vörös István: Presszó-szonáta
a Babits Mihály Kamaratársulat előadása
Játsszák: Kéner Gabriella és Maronka Csilla.
Látvány: Giricz Máté. Technika: Kovács Vince és Vincze Péter. A rendező munkatársa: Vereckei Kata. Rendezte: Kaj Ádám
Esztergom, Művelődés Háza, 2018. február 3.
Turbuly Lilla
(Megjelent a Pannon Tükör 2018/2. számában.)
