“Egyszer,
mikor őt hallottam,
éppen a világot mosta,
láthatatlanul, éjhosszan,
így igaz.
Egyszer és végtelenül
megsemmisültünk,
lettünk.
Fény volt. Menekvés.”
Paul Celan
(Mezei Judit fordítása)
Első ránézésre Szolnoki Csanya Zsolt festményei egyszerűen bánatot sugároznak. De csak első ránézésre. A bánat ugyanis szerencsére lelassítja az embert, megtorpantja, és szemlélődésre készteti. A bánat állapota másféle figyelemre teszi képessé a nézelődőt.
Megnyitja az érzékeket, kihegyeződünk a részletekre.
Ezeken a képeken a részletek elsősorban romoknak, maradékoknak, töredékeknek tűnnek. De csak tűnnek, mert ebben a kihegyeződött figyelemben azt is észrevesszük, hogy nem egyszerűen egy virtuális (vagy nem virtuális) pusztulás utáni látvány az, aminek a hatása alá kerülünk.
Nem valamiféle elpusztult város vagy kultúra és az utána való sóvárgás nosztalgiája üt át a művész frottázsain és kollázsain.
Ennél az elég ismerős és sajnos kiüresedett klisénél valami sokkal fontosabb történik.
Méghozzá az, hogy a maradékok, a szövet- és szövegmaradékok, a vakolat- és verstörmelékek csodára képesek.
Erről a csodáról szeretnék beszélni, ami a képeken megtörténik, pontosabban, amiről a képek hírt adnak. A csoda eszköze pedig nem más, mint az allúzió, a jó allúzió pedig – akár a költészetben, akár a festészetben – mindig képes rá, hogy egyetlen csepp tengervízzel az egész tengert felidézze.
Az egyik képen olvasható Pilinszky-sor maradványa nem csupán az idézett Pilinszky-szöveget, A KZ-oratóriumot citálja, hanem Pilinszky egész költészetét, sőt magát a költőt is megidézi. Attitűdjét, tartását, angyalszerű lebegését, a hangját, sokakra ható gondolkodásmódját, megismételhetetlenségét.
Épp úgy, ahogy az Élet és Irodalom egyetlen festékfoltos oldala meg- és felmutatja az egyetlen irodalmi hetilap a kortárs irodalom művelői és az olvasó értelmiség szellemi életében betöltött szerepét, mindazt, amit a még mindig működő folyóirat jelentett évtizedekig, és jelent ma is.
Vagy egy darabka csipke. Elénk hozza a kort, amikor a dolgoknak meg volt adva a módja, volt idő és mód, egy kamrapolc vagy függöny maradék csipkefoszlánya az otthon egészét, egyáltalán a létezését állítja a néző elé. És vigyáznom kell, hogy véletlenül se csússzon át a mondat a révedező múltidézésbe, mert nem erről van szó most. Nem a régi szép időkről. Pontosabban egyszerre van szó az összes valaha volt, de nem elmúlt, hanem mégis jelen lévő időről.
Ezek a képek ugyanis az idő kérdését feszegetik, méghozzá azt megmutatva, hogy az elmúltnak tűnő idők jelen vannak, egymásba nyíló ajtók vagy ablakok révén egyetlen hatalmas térré nyílnak – és ez nagy örömmel tölt el, mert ez az a kérdéskör, melyen néhány éve magam is töprengek.
Az egymásból megnyíló ember alkotta értékek összeszövődő, egymástól elválaszthatatlan „terei” – legyenek valóságos vagy szellemi, kulturális terek – pedig éppen attól lesznek minden törmelékességük ellenére szépek, mert engedik megmutatni a rétegek közti kapcsolatot, azt, ahogy egyszerre vannak jelen az egyre mélyebbre látni engedő időben.
A tér és idő mélysége az alapokig nyílik, a formák és a domináns színek is ezt érzékeltetik. A táruló ablakok és ajtók egy-egy képen valóságosan is megjelennek, a barnák és velük harmóniában az agyagrózsaszínek az emberi test és a föld rétegeit festik a vászonra, az időrétegek, a földtörténet színeit.
Az egyik képen Paul Celan – Lator László szavaival – „sötétben fénylő szavai” is megjelennek.
Az idézett vers utolsó sora Szolnoki Csanya Zsolt egyik képének címe egyúttal. Nem véletlenül. Ahogy Celan “sötétben fénylő szavai”, úgy világítanak ezek a barlangfestményeket idéző színvilágú, vakolatot, törmelék verssorokat, zsákdarabot, újságlapot rétegző, időket és tereket egymásba nyitó, azokból felfénylő képek.
Reményt és fényt teremtenek, megmutatva, hogy a rétegek nem fájdalmasan elfedik, nem eltakarják, hanem megnyitják egymást, nem romos múlt, hanem folyamatos jelenlévő, amiben vagyunk hatalmasan körülvesz bennünket.
A közelmúltban megjelent Hosszú utazás című kötetem versei hasonló felismeréseket igyekeznek elmondani, ezért lehet, hogy Szolnoki Csanya Zsolt és én különösebb magyarázkodás nélkül értjük meg egymás műveit. Nem régóta ismerjük egymást, és nem az első hasonló találkozás ez az életemben, amikor egy másik alkotóval, akkor is, ha másik művészeti ágban működik, felismerjük a rokonságot, azt, hogy a kérdések, melyekre választ keresünk, szinte ugyanazok.
A kötetből csupán két verset olvasok fel, hogy érzékeltessem, ezek a képek és versek valóban ugyanazokat a kérdéseket igyekeznek megvilágítani.
Míg farkasok vonulnak
Etruszk vagyok.
Jó ideje időket lesek.
Ahogy rég teszik
a könyökükre dűlők.
Mint anyám szarkofágján a szobor.
A haj rendezett.
A kéz elsimul a párnán.
Sima. Mint az arc.
Üveges a szem.
Hova néz, eldönthetetlen,
tükör nélkül
rögzült a tekintet
a kint-bent figyelemben.
Hiába műszer és szemész,
a fókusz bemérhetetlen.
Az ok egyszerű,
nem nehéz megérteni,
nem mozdulatlan,
múltat és jövőt
egymásra másolva lát.
Micsoda montázs.
Egy túl gyorsan tekert film képei.
A szalag megfejthetetlen.
Etruszk jelek
a múmiára csavart vászoncsíkokon.
A testtartás merev,
nem rezzenhet, mert akkor mulaszt.
Bár úgy tűnik, a farkasok vonulnak,
a küzdelem fel sem merül,
szökni nincs hová, nem érdemes,
és gyors vagy lassú lesz, de áttűnés.
Volt már ez a tegnap, ez a holnap.
Az idő előre, hátra. Menekül,
lebeg fölöttünk szemérmetlenül.
Hosszú tél a hercegségben
Zuzmókat gyűjtök.
Hópelyheket.
Fluorzöld, mohazöld, sárga fodrokat,
meg elolvadó, hiábavaló,
hogy tökéletes,
hókristálymintákat figyelek
hónapok óta.
Belepnek ágat, fűcsomót, törzset,
betonfalat, a puszta földet.
A fotón persze nem egész olyan,
ahogy a térben létrejön vagy megfogan,
ahogy helyet talál hosszabb
vagy egész rövid időre
újra meg újra
az élő vagy élettől megfosztott
anyag. Nem tudok elszakadni.
Tart a látvány gravitációja.
Jaj, mit akart ez a vers?
Hebegni atomokról,
elemekről, mert sehogy
nem tudunk kiszökni
ezekből? Ez a hókristály
volt itt, volt már
anyám sejtplazmája vagy Duna-víz,
szénégetők kohójában izzott ez a zuzmó,
volt napraforgószár, tavalyelőtt
bükklevél a szélben,
körbe-körbeforgó,
csak nem ereszt,
nem ereszt el a bolygó.
(Elhangzott A Bura Károly Galériában Szolnoki Csanya Zsolt kiállításának finisszázsán, 2022. november 12-én. Köszönöm a Bura Károly Galériában megrendezett záróeseményre Szolnoki Csanya Zsolt felkérését, különleges finisszázs volt!)
Képek:
Szolnoki Csanya Zsolt festményeinek felvétele – A nyitóképen a Rongyok bő fényben című alkotás, a másik két felvételen a Virágház című munka részletei.
