Fejezet az újra és újra kitörő háborúk következményeiről
Ijedős vagyok. Egész egyszerű dolgoktól riadok meg. Hirtelen zajokra, felcsattanó hangra, váratlan mozdulatra, dolgok zuhanására, extrém sebességgel és intenzíven reagál a testem. Ha novemberben az éjjel feltámadó szél a házfalnak veri a páfrányfenyő ágait, ha egy ismeretlen sorban álló a boltban egyszer csak rákiált a gyerekére, ha túl gyorsan érint meg valaki, ha az autót vezető sofőr vadul vált irányt. Megdermedek. Bizonyos izmaim megfeszülnek, meg is mozdulnak. Mikromértékben, csak én érzem, nem látszik kívülről. A lélegzetem visszatartom. Az egész általában nem tart tovább néhány másodpercnél. Kimerítő ez a néhány másodperc. Van, hogy a szívem is hevesebben ver utána, de nem ez a legfontosabb az egészben. Hanem az összerezzenés. A vad és sürgető mikromozdulat, amit nem tudok uralni, mert a reflexeket nem lehet.
A reflexek genetikailag kódolt magatartásminták, a legtöbb a túlélésben segít bennünket. Jó részük elmúlik néhány hónapos korunkban, szerepüket újabb reflexek veszik át. Ha egy csecsemő megriad, mert úgy érzi, elveszti egyensúlyát, és ezzel a létezés biztonságát, karjait szinte rögtön széttárja. Aztán egy pillanatig mozdulatlan merevséggel fekszik a kiszolgáltatottságnak ebben az abszolút pozíciójában, amelyikben mintha a karácsony és a húsvét találkozna. Újszülött korpusz. A rémület látványa a két kitárt kis tenyértől lesz totális. Aztán ez a védtelen lélek két karját, mintha valakit szorosan átölelne, szorosan összezárja.
A Moro-reflexet ezért nevezik ölelőreflexnek is. Vannak, akik úgy vélik, evolúciós szerepe az volt, hogy az utód meg tudjon kapaszkodni az anyjában, ha az esetleg menekülésre kényszerülne. Amikor minden jól megy, az ölelőreflex helyét néhány hónappal születésünk után átveszi az összerezzenési reflex. Vészhelyzetben minden egészséges ember produkálja valamilyen mértékben. A reális veszély reális mértékétől függően. Vannak azonban, nem is kevesen, akiknél a Moro-reflex nem integrálódik sem az élet első hónapjaiban, sem később. Megmarad. Az idegrendszer éretlensége, vagy ki tudja, mi teszi, és későbbi következményei szerteágazók. Általában fel sem merül, hogy a szorongásra való hajlamot, az önbizalomhiányt vagy a teljesítménykényszert az okozza, hogy az ölelőreflex valahogy nem múlt el.
Ami azt illeti, nem nagy rejtély, hogy mi teheti ezt az idegrendszerrel. Az például egész valószínű, hogy a veszélyeztetett terhesség közrejátszik a kialakulásában. Milyen várandósság jut azoknak az anyáknak, akiknek a gyerekvárás első néhány hónapjában naponta négyszer-ötször kell a légósziréna visítása közben lerohannia az óvóhelyre, mert bombázzák a várost, később egész áldott nap az óvóhelyen lapulnia, miközben bombák zuhognak az utcán, és tankok lőnek, még később szovjet kiskatonák zabrálnak a pincében, és nem csak karórákra és jegygyűrűkre vadásznak, hanem a nőkre is? Fejkendővel leszorított hajú, korommal öregített fiatal nőkre is. Akkor is, ha áldott állapotuk még nem látszik rajtuk, akkor is, ha már igen. Mindez kimeríti a veszélyeztetett terhesség fogalmát.
Haberl Emíliától csupán brill eljegyzési gyűrűjét vették el a Mária Terézia tér 16. alatti óvóhelyre berontó román katonák. Mert Budapestet bevenni nem csak oroszok jöttek. Emi huszonkét éves csontsovány testében már ott volt Mária is. December elején megfogant a hirtelen megkötött házasság gyümölcse. Az egyik napról a másikra asszonnyá és anyává lett lány sovány volt és elgyötört. Az ostrom alatt a fővárosban mindenki éhezett. Hiába szerzett és küldött hol az egyik, hol a másik Irmuska neki és Gyurkának ételt. Irmuska a Horthy Miklós útról küldte át az ötvenes évei derekán járó Gyulát Pestre, hogy egy szem fia és menye ne éhezzen. Kibányászta a sarokra állított komód tükre mögül a rejtegetett krumplit, és megtömte férje túrahátizsákját. Amíg egyáltalán még valahogy át lehetett jutni a Dunán. Volt, hogy csak a hídon kúszva. A másik Irmuska, a Nagyfuvaros utcában egyszer lóhúst szerzett. Az utcán heverő lótetemből egy jókora darabot. Gulyást főzött. És valahogy eljutott egy kisebb lábossal elsőszülött lányához a Mária Terézia térre. De Emi addigra már undorodott mindentől. Hányingere volt. Az egésztől. A légószirénák, az ágyúk, a bombázók hangjától. A sebesültek, a foszforégettek és lőtt sebtől vérzők, a mindenfelé heverő halottak látványától. Már akkor sem tudott enni, ha éppen volt mit.
Hogy permanens életveszélyben hogyan alakul, miként íródik át a reflexek genetikai kódja, nem tudom. Azt sem tudom felmérni, hány város hány pincéjében hány nő kuporgott életképes petesejtekkel petefészkében, hány anya magzattal a méhében, hány kislánymagzattal, akinek petefészkeiben már szintén ott lapultak az ősbiztonságban az évtizedekkel később megtermékenyülő petesejtek. Hogy azokban a petesejtekben, a genetikai kódjukban mi történt a következő generáció túlélése érdekében? Hogy emiatt hogyan reagál az ember a váratlan, a csattanó, a szirénázó és visító hangok hallatán? Hogy az ölelőreflex nem múlik el a következő generációk jelentős részében vagy az összerezzenési reflex lesz erősebb a szokásosnál? Annyival, hogy irracionális válaszreakciót adva a világra csak szorongunk, szorongunk, mintha állandóan pincébe lennénk zárva.
