Van egy részlet, amit nem tudok elfelejteni. Pontosabban sok ilyen részlet van. Mindenféle részletek, mint egy nagy kirakóban. Emlékképek a valóságból, a gyerekkorból és felnőttkorból, a saját életem részletei vagy másoké. Filmek és könyvek részleteivel is telik a memóriánk, a feledhető darabkákkal is, meg azokkal, amik csöndben lapulnak sokszor évekig, és várják a megfelelő pillanatot a felbukkanásra, amikor jelentésük lesz vagy beavatkoznak valamibe, ami nélkülük nem úgy történne, mint velük.
A részletek általában képek, akkor is azok, ha szavakkal leírt képek. Vannak aztán mondatok is, hangsúlyok, ismerősök összetéveszthetetlen hangja, vagy íróké, de ide sorolom a dallamokat és a zeneszerzők hangját is. A képek közül talán legerősebbek az otthonok képei, azoké, melyekben valamikor laktam vagy jártam rövidebb, hosszabb ideig. Például bármikor ott tudok lenni bármelyik nagyszüleim konyhájában, valóságosan látom a tárgyakat, a bútorok elhelyezkedését, a vászonruhába tekert, félbevágott kenyeret a kamrában, vagy a bonbont a felső polcon. A mindig összegyűrődő csíkos rongyszőnyeget az ebédlőasztal alatt. A sárkányos cukortartót. A gyümölcsöstálat a nagyszoba asztalán, mert a römizés előtt még meguzsonnázunk.
De nem szeretnék senkit untatni a saját mozaikdarabkáimmal, van mindenkinek hasonló, nem is keveset gyűjtünk össze belőlük életünk során. A részlet, ami nem hagy nyugodni, szintén egy kép, rövid mozgókép, tehát film, de ahhoz túl rövid, hogy egy történetet képzeljünk, inkább etűd, néhány pillanat. Néhány figyelemre méltó pillanat, ami abból is nyilvánvaló, hogy az írója egyáltalán fontosnak tartotta megírni. Aztán ha az ember utánanéz, rákeres például a neten, kiderül, hogy hányan írtak már erről a jelenetről mindenféle szempontból, sőt festők is vannak, akik megpróbálták megragadni a körülbelül kétezer éves pillanatot a maguk sajátos eszközeivel.
A jelenet egyedül Márk evangéliumából ismerhető, ez is különössé teszi, hogy a szereplőről, aki a középpontjában áll, senki más nem tesz említést. Se Máté, se Lukács, se János. A hagyomány feltételezi, hogy Márk magát írta bele a Jézus elfogatását követő néhány percbe, de hogy kiről van itt szó, sosem fogjuk megtudni, hiszen a hagyomány és a tudomány az evangéliumot is csak tulajdonítja Márknak. Tehát nem tudjuk, ki a főszereplő, egy fiatal férfi, hogy kamasz vagy már huszonéves, az sem derül ki. Egy srác, aki megpróbál hős lenni, ott marad Jézussal és a főpapokkal meg az írástudókkal, az egész felhergelt tömeggel, már mindenki elmenekült, egy csak egy legény van a Gecsemáné kertben, ő. Idézem, mi is van a filmetűdben.
„Ezután mindenki magára hagyta, és elmenekült. De egy fiatal férfi valahogy követte. Csak egy leplet viselt meztelen testén. Amikor őt is megragadták, leplét otthagyva meztelenül menekült el.”
Márk 14, 51-52
Valamikor ősszel olvastam újra ezt a jelenetet a munkám miatt, és biztosan tudom, hogy életemben nem első alkalommal. Mégis most tűnt fel. Minden részlete kivilágosodott, mint amikor zseblámpával bevilágítunk egy félreeső zugba. Szépnek láttam. A fiú bátorságát, a fiatalságát, a leplet, amit viselt. És amelyikről azt derült ki későbbi utánaolvasás során, hogy a szó egy olyan különleges, halszálkaszövésű lenvásznat nevez meg, ami drága volt a korban, nem csoda, hogy később a jómódú Arimátiából való József pont ilyet vásárol, hogy a keresztről leemelt Jézus testét ebbe bugyolálják, mielőtt elhelyezik a sírboltban. A torinói lepel anyaga is ez az anyag. Szindon, ez a neve. Ez is érdekes, sőt, sőt, de a legszebb mégis a menekülés. A menekülés módja. Mert ez a névtelen fiú megmenekül, elszalad, és emiatt tarthatjuk gyávának is, akár a tanítványokat. De ha a tanítványok és ő nem menekülnek meg, hová lesz a rájuk bízott feladat? Ha csak az életüket mentenék, az is belátható volna. De ők valami mást is mentettek, valamit, amit a fejükben őriztek. Ami rájuk lett bízva. Aki mesterét magára hagyva menekül, vállalja a szégyent, a sarat, a gerinctelen, de legalábbis tutyimutyi alak stigmáját. Az őrzés feladata általában nem mentség mindezekre a szeplőkre. Gyávaság hírébe keveredni az egyik legszánalmasabb, ami az emberrel történhet. Található-e bármilyen momentum, valamilyen enyhítő körülmény ebben a képsorban? Ami azt bizonyítja, hogy ez a fiú nem egyszerűen megijedt? Szerintem igen. És éppen a drága lepel, amit, hogy megragadják, lerántanak róla. (Jaj, hogy ebben a rövid képsorban nincs egyetlen szó vagy mozdulat sem, amelyik ne válna azonnal metaforikussá!) Szóval az, hogy hagyja magát lemezteleníteni, egészen védtelenné válni, vállalja a kínos pillanatot, hogy ott áll egy szál semmiben, anyaszülten, hogy semmije nem marad, és épp ez, hogy mindenétől meg van fosztva, hogy attól az egyetlen lepeltől is megszabadul, ez az egyetlen lehetősége, hogy végül fejében a rábízott feladattal megmeneküljön.
