A művészet Isten nélkül valahogy hülyén néz ki. Schelerson írja, hogy az európai művészet szubsztanciájával együtt fokozatosan elveszítette magasztosságát és puszta esztétikummá erodálódott. Nem új a történet, nem a felvilágosodás hozta meg először a művészet szekularizációját kontinensünk történelmébe. Példa a minószi, mükénéi majd archaikus görög kor színpompás derűjében mosolygó szobrait, extatikus vallási érzülettől tobzódó egységtudatát és mély létbizalmat sugárzó világát felváltó, hideg és mélykomoly, ám továbbra is a mértéket és harmóniát, igaz, csakis a természetbeni alkotás deszakralizált tökéletességének megvalósítását vágyó görög klasszika is, amelynek párhuzamai jelen korunk művészetével figyelemre méltók. Mert mi is a görög klasszika? Üres, szeretettelen, fagyos szépség és hideg, elvont, lebegő harmónia. Ez volna Európa szépsége?
Azután a római szobrok arca vagy kérlelhetetlenül mogorva vagy pedig az egész szobor úgy ahogy van esetlen és természetellenes, mintha a római ember már végképp elfelejtette volna, mi is a könnyedség, az öröm, az élvezet. Bacchus már nem más, mint az eredeti Dionüszosz halvány másolata. Hiába a világ minden érzéki kincsében való dúskálás, ez a művészet nem felszabadult boldogságot, hanem merev életuntságot mutat, sőt, olyan lelkületet, amelynek már emléke sincs arról, mi is az élet valójában. Mindeközben a római szobrászművészet ábrázolásaiban fokozatosan az ember (természetesen a császár) lép az istenek helyébe, de nem úgy, mint Egyiptomban, ahol a fáraó szakrális mivoltával az egyetlen igaz Isten földi helytartója és jelképe, hanem számlálhatatlan titulusának birtokában önmaga megistenülésének hitében mint a határtalan gőg és énség kifejeződése. A római művészet persze nem is több, mint a fátyolos görög klasszika elmajmolása, újgazdag és pökhendi giccs.
A művészet profanizálása mindenkor elhozza az alkotás puszta leírássá romlását. A mai művész nem újat alkot, hanem szelektálja a régit, koncepciókat állít fel, vagdos, helyez, egymásra tesz, kivon, összead – számol. Kezdetben a mérték és harmónia megmarad, majd a posztmodern elhozza a káosz uralmát, hogy aztán a posztmodern utáni időszak bemutasson egy nálánál még alattomosabb látomást: a harmónia és a káosz házasságát. Egyik, a káosz és a harmónia sem tilos, de nem tudnak önmagukban létezni, mert az már nem elég. Egy rendezett, üres káosz keletkezik, egy szentségtől megfosztott tér, melyben az ember a szentségről suttog olykor szép dallammal, ám hangjában ismétlődő elcsuklással. Egy mechanikus rendszer külső mozgató nélkül, amely önmagát tartja fenn.
Jerzy Lübeck könyvében, a Természetes térségben Altdorfer, Grünewald és más vallási témában maradandót alkotó festőművészek képeinek leírása adja a verses kisregény cselekményének gerincét. Évtizedek óta egyre tisztábban kivehető, hogy a mai kor irodalmából olyannyira hiányzik mind az invenciózus lendület, mind az öröklét magasztossága, hogy tehetetlenségében arra szorítkozik, hogy visszanyúljon más korok művészetéhez és annak hunyorítva is csak nehezen olvasható lábjegyzetévé váljék. Az irodalom historizál, képekből, fotográfiákból, újságcikkekből merít, és kommentál, leír, elemez, teszi mindezt olyan ördögi ügyességgel és magasztosságnak ható óvatos kimértséggel, hogy az ember már-már elhiszi, valódi művészetben van része. Olyan erővel veri a Sátán a harangot, hogy még az Isten is bemenne a miséjére. A hatalmas katedrálisok harangzúgásának egyre távolibb visszhangját halljuk irodalmainkon és képzőművészeti koncepcióinkon keresztül, amelyekben, mint egy warholi rémálom baudrillardi leírásában, kultúránk újabb és újabb művei csupán egymásnak egyre halványuló másolatai, melyek nem valamiféle örökkévalót dicsőítenek, hanem egymásnak felelgetve okoskodnak, hogy saját maguk üres és öncélú rendjét fenntarthassák. Művészetünk, ahogy filozófiánk is gondolatépítménnyé redukálódott és a szellemi magaslevegő megfosztott bennünket lelki mélységünktől. A mai kor művésze sápadtan fulladozik és kapkod valami után, miközben csak a levegőt markolja. Egyre feljebb mászik és egyre mogorvábban zárkózik be tornyába, miközben egyre inkább ugrani vágyik, de a valódi mélységet sohasem fogja megtapasztalni.
A profán művészet csendben sunnyog amikor kérdeznie kellene, és lábujjhegyen jár az életen ahelyett, hogy beszakítaná. Lübeck profán lírája tehát nemcsak végtelenül halk, de végtelenül súlytalan is, ugyanis Isten nélkül a költészetnek, ahogy semmi másnak ezen kívül, nincsen semmi tétje. Nincs cél, nincs függőség, nincs remény, nincs fény és nincs katarzis. Ki is merne hangoskodni ekkora nagy ürességben? A szekularizált ember az általa teremtett kongó ürességben a saját visszhangjától szorong. Azt kénytelen hinni, hogy csak ő van – egyedül csak az ember. A kultúra meg nyilván csak a végett, hogy elűzze vele unalmát, amíg el nem jön a halál, a vég, a test felbomlása. Szinte meglepő, hogy ilyen lelkiállapotban az emberben továbbra is igény mutatkozik arra, hogy művészetet csináljon – de az már egyáltalán nem okoz meglepetést, hogy az ilyen művészet a depresszió és a destrukció, tehát végső soron a harag, a gyűlölet és a pusztítás által termékenyül meg. De hogyan tisztít meg az olyan művészet, ami puszta lábjegyzet a dekadenciához? Mit várunk mi mindettől?
A művészet nem a művészről szól. A művészet nem arra való, hogy a művész hatalmasnak érezze magát attól, amit alkot. Túl van a személyiség határain, mert a művészet, minden művészet pontosan az és nem más, mint a tudat tágításának művészete, a tudat pedig a személyiség fölött helyezkedik el. A személyiség egyéni, de a tudat közös. A művésznek tehát döntenie kell: egyéni művészetet szeretne, vagy pedig olyat, amely mindenkié? A művész lényegtelen, egyedül a műalkotás fontos. Puszta eszköz a mindenkori ihlet számára, hogy az őáltala fizikai formát öltsön. A művésznek még amiatt sem szabad büszkeséget éreznie, hogy pont ő, pont ilyen eszközként szolgál. Egyszerűen tegye a dolgát, ahogy teszi az ács vagy a hivatalnok vagy a segédmunkás. Ne arra legyen büszke, hogy művész, hanem arra, hogy megfelelően végzi munkáját: csendben, hatékonyan és alázattal.
A művészet eredeti célja és értelme mindig a beavatás volt. Gondoljunk a yantrára, a mandalára, a mantrára, a görög színházra vagy az archaikus himnuszokra, legyenek azok zsoltárok vagy védikus vagy orfikus himnuszok. A beavatás az ember tudati szintjének megemelése és a legfőbb létezőhöz való közelebb jutás és önmagunk és a világ pontosabb ismerete, tehát a létezés magasabb szintű megélése. Mi ehhez képest a sápadt, ateista költészet? Hogyan lenne képes az anyag művészete az anyag fölé emelni az embert? Mi egy installáció a Kölni dómhoz vagy a Kailash templomhoz képest? A valódi művészet szakrális voltánál fogva időn kívüli, ezért a befogadó számára is megszünteti az időt, a profán művészet pedig jobb esetben is csak dekoráció, vagyis időtöltés, legrosszabb esetben időpazarlás.
A művészet és így az irodalom lényege az átalakulás (transzformáció, metamorfózis), amelynek eszköze a katarzis (megtisztulás). Amennyiben a befogadónak valódi művészetben van része és így valódi katarzist él át, valódi átalakulás lesz a jutalma. Ez teljes mértékben misztikus aktus és mozzanat, amelynek csakis akkor van esélye bekövetkezni, ha a műalkotás Tudást és Igazságot közvetít.
