A Pannon Tükör fontos missziójának tekinti a kortárs magyar színjátszás megmutatását, tesszük ezt színpadi művek és kritikák közlésével. Legújabb számunkban Sipos László drámája olvasható az előadást és a darab szövegét külön is ismerő Turbuly Lilla bevezetőjével. A két írás egy-egy részletével ajánljuk a lapot.
“A Herkules sarok – avagy egy szobor élete című drámáját 2017 tavaszán, a Soltis Lajos Színház által szervezett Ezerlátó Fesztiválon hallottam először, felolvasószínházi formában, a szerző és Horváth Nóra előadásában. Különdíjat kapott érte. Emlékszem, Horváth Kristóf, aki maga is színész, emellett pedig Színész Bob néven az egyik leghíresebb slammer, azt mondta az előadás után, hogy Sipos László feltalált valami egészen egyedit, a slam színházat. Valóban, az előadásnak megvolt az a friss sodrása, ereje, lüktetése, ami a jó slam ismertetőjegye is.
Az anyag pedig, élő organizmus módjára, a bemutató és a későbbi előadások tapasztalatai alapján tovább formálódott, finomodott. Nem csoda, hiszen színész írta, aki egyben első előadója és színpadra állítója saját szövegének. Ahogy egy előadás sem a bemutatón futja a legjobb formáját, folyamatosan érik, alakul, Sipos László szerzőként sem tette ki a végső pontot a darab végére. Az általam olvasottak közül a most közölt a harmadik változat – de már az elsőn is érződött, hogy a szó szoros értelmében színpadi szerző műve, aki előadásban, színészi alakításban is gondolkodik. Sipos László olyan szerző azonban, akit olvasni is jó.”
Herkules sarok – avagy egy szobor élete
Sipos László tollából
-részlet-
Szereplők:
Szobor, Lány, Mester, Fiú 1, Fiú 2
- Fejezet: Fogantatás
MESTER- Csak olyan szobrot vállalok, amit össze tudok egyeztetni a világommal, aminek a világomban helye van. Ez egy azonosulás. Ha mást próbálok, akkor nem sikerül. Olyat nem is vállalok. Ha egy anyag belevág a művész identitásába, annál nagyobb a transzcendentális élménye az alkotási folyamatban… tehát minél nagyobb a mélység… annál nagyobb a magasság.
Amikor megérkezett a felkérés, nagyon meglepődtem, hisz az utóbbi években már senkinek nem kellenek a munkáim. A jelenlegi feladat: egy Héraklész szobor megalkotása, a tiszakohófői Herkules sarokra. Közterület, naponta több száz járókelővel. Azt mondják, hogy egy szobor nem tetszhet mindenkinek, de én szeretnék minden embert elrejteni benne. Ez a célom. A jó szobor, olyan mint a tükör és hát önmagának sem tetszhet minden ember. Ez egy azonosulás.
Ha ez igaz, akkor mit mond el rólam, hogy manapság csak a feleségemet, mármint a volt feleségemet mintázom és festem? Nem szándékosan, sosem annak indul, de ha női alakot kezdek alkotni, akkor mindig Ő inspirálja, és amikor az archoz érek… az a legnehezebb… az arc… amikor az archoz érek, valahogy mindig az Ő vonásait veszem bennük észre. És a haja is… mindig göndör.
Nem értem miért kísért még mindig. Gyűlölnöm kéne, de képtelen vagyok rá. Kiherélt. Mindenem ráment a válásra, a házam, az autóm… a munkáim. Zsíros kenyéren és rosén éltem hónapokig a műtermemben. Nekem csak ez a kis szelete maradt a világnak- itt iszom, itt dolgozom, itt szarok… Mindent feláldoztam érte! A tanári pályát is otthagytam, hogy együtt lehessünk.
Ő bezzeg jól van, köszöni szépen. Úton van a kislánya! Boldogan újságolta, amikor összefutottunk a pennyben. De én… én nem lettem volna…
LÁNY- Nem lennél jó apa.
MESTER- Mindig ezt mondta, mikor előhoztam a témát a 3 éves kis házasságunk alatt.
LÁNY- Csak magaddal törődsz.
MESTER- Pfff. De az a szakállas kis… kölyök… az… az jó apa lesz. Biztos vagyok, hogy a korom zavarta, azért a két évtized, két évtized. De ő soha nem ismerte be, hogy szerinte csak egy rücskös, göcsörtös, száraz, hideg öregember lettem, aki mindig festék és agyagfoltos.
LÁNY- Egyáltalán nem erről van szó, te is tudod. Sosem hallod meg, amit mondok…
MESTER- Az egyetemen bezzeg én voltam neki (LÁNNYAL egyszerre) „a bölcsesség és a férfiasság hatalmas, fenséges szobra”, azt mondja, mint egy (LÁNNYAL egyszerre) „misztikus óriás”.
LÁNY- Igen, akkor úgy éreztem, de azóta…
MESTER- Jelenleg újra keresem magamban ezt a szobrot, a férfiasság szimbólumát…
LÁNY- Jó, akkor monologizálj csak!
MESTER- …és hát mi lenne jobb ebben a keresésben, mint megmintázni Héraklészt, a félistent, a férfiasság igazi jelképét? Az utolsó lehetőségem ez a szobor… hogy új, bronzszemekkel tekinthessek az igazság arcába. Ez egy azonosulás.
A rákészülés mindig sokkal hosszabb, mint a valódi alkotási folyamat. Először készítek egy pontos leírást, hogy mit akarok a szoborban megvalósítani; az embert, a férfit, a fiút, a testvért, a férjet, az apát, a nagyapát, azt a furcsa nagybácsit, a megcsalt férfit, a féltékeny férfit, a hiú férfit, a hadvezért, a professzort, a csődört… és a megtört férfit, a férfit, akinek már nem kell semmi és a férfit, aki beteljesült. Majd papíron skiccelek, egy-két vonalas vázlatokat készítek, hogy mégis milyen pozícióban álljon a szobor, s ha megvannak a pontos arányok, felépítem a vázát. Ez már a szobor lelke. Fa és fém. Akkor már érezni kell, hogy mit is akar az ember. Ezután a vázra rádolgozom az agyagot. Ez a születés folyamata. Általában huszonnégy óra, de az arc… az arc készül el a leglassabban. Az a szobor valódi lelkének tükre. Azokat a gondolatokat kell hordoznia, mint a művésznek, aki alkotta. Ez van a szoborban legbelül. Amit a művész hordoz. Ez egy azonosulás. Ezt ismerik fel azok, akik találkoznak a szoborral. Egyszer megkérdeztem a feleségem, mire gondolhat egy szobor?
LÁNY- Körül-belül arra, mint egy virágcserép.
MESTER- Vigyáznunk kell, hogy a tárgyak hogyan élnek körülöttünk! Vigyázz a gólemmel, mert a Mester lát a szemein keresztül!
De valóban csak a mesternek köszönhető mindez? Honnan jön a művésznek az inspiráció, az alkotási folyamathoz? Amikor az ember mindenre nyitott, az egy kegyelmi állapot, az alkotási folyamat csúcsélményét, a vallási eksztázist… most elvesztettem a fonalat. Mindegy… Az éterből! Minden művész az éterből inspirálódik. Alkotás közben nyitott az ember egy transzcendentális világra, ami egy előszoba. Mert a lélek valahová tart. Ezekben az élményekben üzeneteket, magánkinyilatkoztatásokat kapok az életemmel kapcsolatban. Majd jön egy pillanat, egy kegyelmi állapot, mikor kiválik a művészből egy rész és a szobor lelkesül. Ez egy azonosulás. A művész a szoborral és a szobor a művésszel. Majd a kettő különválik. Két külön entitássá. Az alkotás közben a tér és idő leomlik körülöttem, és akkor egyszer csak arra ébredek, hogy már nem tudok többé hozzá… m…nyúlni… és kész.
Utána történik a negatívlevétel. Gipszet dolgozunk rá az agyagra. Ilyenkor bebábozódom… bebábozódik. Ha megszárad, darabokban levesszük. Még a maradék agyagot is kikapargatjuk a negatívból. Ebbe öntik bele az izzó bronzot, ami a szobor igazi testévé válik. Ha a bronz megszilárdul, leverjük róla… m a samottot, a gipszet, homokfúvóval letisztítanak… letisztítjuk, majd cizelláljuk, tehát lecsiszoljuk azokat a részeket, ahol kibuggyant… am… a bronz, ahol az elválasztások voltak, ahol a szobor túl akarta nőni saját magamat… magát… és elkészült… em.
- Fejezet: Születés
SZOBOR- Arra készültem, hogy csodálják… csodáljanak. Hogy bennem gyönyörködjenek. Hogy fényképezzenek, hogy megérintsenek, hogy elgondolkoztassak, hogy csodálatos legyek. És hát az lettem. Gyönyörűen szép. Nincs párom. Nem létezik hozzám fogható. Én vagyok A Férfi. A férfiasság nulladik kilométerköve. Minden csak utánam való. Minden belőlem indul ki. Hát íme, itt vagyok! Csodáljatok!
Egyenlőre nem látok semmit. Csak sötétség van körülöttem. Hol vagyok? Ki vagyok? Mi vagyok? (nevet) Hát én vagyok! Én, és kész. Mindenhol sötétség. Szeretem a sötétet… Na! Csináljatok már valamit! Szedjétek le rólam ezt a szart! Nem halljátok? Látni akarok! Szedjétek le!… Szól a himnusz. Ez az! Szerencsére már állok… nem mintha nem ülhetnék le, ha akarnék, én akár a himnusz alatt is ülhetek. Inkább a himnusz álljon fel, ha engem lát! Most meg beszélnek… Mit dumáltok már ennyit? Ki ez? A polgármester. Fasza. Na, jön valaki, ez az! Kezdik leszedni rólam ezt a szart, már azt hittem nem hallotok.
Végre! Itt vagyok, ünnepeljetek! Lerántották a leplet a világról. Felavatják nekem! Milyen csodálatos… Tapsolnak, beszélnek rólam, fényképeznek… Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc! Mennyi ember és mind csak miattam van itt. Csak miattam. Hát én megértem, nincs még egy ilyen férfi a Föld kerekén.
Ott állok… áll egy öregember. Ismerős. Odacsoszog a mikrofonhoz. Beszélek… beszél. Ismerős a hangja. Ismerősek a gondolatai. Akár az enyémek is lehetnének… ha nem lennének ilyen szánalmasak. Ő magányos, Ő egyedül van, én nem. Körülöttem ott van mindenki. Engem szeretnek, engem tisztelnek. Itt vagyok a Herkules sarkon, ahol naponta több százan fordulnak meg. Csak miattam. Hát most ünnepeljetek, megengedem!
A tömeg lassan elvonul. De semmi gond, megengedtem nekik. Áh, de csodás az élet! Hmmm, és most mit csináljak? Bármit megtehetek. Minden az enyém. A kis patkányméretű kutyát sétáltató néni alzheimere is az enyém. Meg a nagy, sárga templom harangjaiból áradó hang, meg a zöldséges bácsi hóna alól áradó bűz is. Minden!… Inkább csak állok itt, elégedetten nyugtázva, hogy mindenem megvan. Háhá! Mi más is kellhetne? Hát semmi. Mert nincsen más, ami nem az enyém lenne… Na… de jó… Csináljak mást is?… Áh, hülyeség lenne. Mit tehetnék még? Az ember azért tesz bármit is, mert akar valamit. Nekem már mindenem megvan, ezért inkább nem teszek semmit. Csinálhatnék, ha akarnék, de inkább nem. Jó ez így.
