szomszédaim
nagyvonalúak velem a férfiak,
még nincsen mellem, amikor felköszöntenek nőnapon,
én cserébe felveszem a nevüket,
és nem zárom ki a mutáló fiúkat a kórusból.
az alku egyértelmű és örök,
mégis rémület tör rám,
ha sötétedés után egy sarkon fordulnak be velem.
amíg közelednek, felkészülök.
az önvédelmi koreográfiát
az anyák az első lakáskulcs mellé tanítják.
fejben gyakorlom a mozdulatot,
alulról felfelé, tiszta erőből a hasfalukba vágom
a legszebben fogazott fémdarabot.
elnyomom a remegést,
visszafojtom a lélegzetem,
és a tettlegesség küszöbéig hergelem az indulatot,
a lépéseiket számlálva.
hiába nincs rá szükség,
az öklöm csak akkor válik tenyérré,
ha közelről, egyesével szemügyre vettem őket.
a gyér fényben újra emberarcuk lesz.
ilyenkor felszakad bennem valami.
ma sem fognak bántani,
csak egy tömbben élnek velem.
a kulcsokat pedig
ha arra használom, amire valók,
mindannyian hazaérünk.
stigma
a mellbimbóm seb.
itt ütöttek lyukat rajtam,
akiknek nincs nevük, csak szaguk.
nem tudták, ez a lágy udvar
milyen dübörgő poklokat tart a helyükön.
most már késő.
most már gyógyul.
a színe szelídül: vörösből lilává, rózsaszínné.
tudom, sosem tűnik majd el teljesen,
de egy nap szélesebb útja lesz a tejnek.
Kupihár Rebeka (1999, Eger)
Budapesten él, iskolapszichológusként dolgozik. A Pécsi Tudományegyetem és az ELTE hallgatója. Verseit többek között az Élet és Irodalom és a Jelenkor közölte.
