„A szüleim házában üldögéltem a felső szinten. Kinyitottam az erkély ajtaját, hogy bejöjjön a hideg. Fázni akartam és remegni, igazából a sírást akartam erőltetni. Valami azt súgta belül, hogy ilyenkor a lányok sírni szoktak. Mégiscsak összetörték a szívem, vagy mi a fasz.” Mucha Dorka első, Puncs című kötetének elbeszélője egy szakítás kellős közepén kezdi a történetét, hogy aztán, ahogy az várható, ezt a kapcsolatot mutassa be az elejétől a végéig. A rövid regény egy banális viszony története, egy húszas évei elején járó diáklány és egy egyetemi oktató „love story”-ja, természetesen rengeteg csalódással, hazugsággal megspékelve. A kapcsolat az elejétől a végéig kiszámítható, már az induláskor borítékolható a végkifejlet, átlagos, hétköznapi, már-már közhelyes sztori. Ez a könyv azonban nem a történet váratlanságával, fordulataival, különlegességével akarja meghódítani az olvasót, hanem azzal az elbeszélői hanggal, melynek egyes szám első személyű narrációjából árad a keresetlenség, a frissesség; mely kamaszos pimaszságával, kendőzetlenségével teszi különlegessé a hétköznapit. Nem a történet itt a lényeg (bár éppen hétköznapisága miatt könnyű azonosulni vele, hiszen mindenki ismer, vagy élt meg ehhez hasonlót), hanem annak értelmezése, az, ahogyan a narrátor megéli, feldolgozza. A pár hónapon át tartó kapcsolat a néven nem nevezett elbeszélő egyeduralkodó perspektíváján keresztül bontakozik ki, a kapcsolat másik tagjának, a következetesen Tanár úrnak nevezett férfinak a nézőpontja láthatatlan.
Olyan kapcsolat megszületését és megszűnését látjuk az alig százhatvan oldalon, melytől a szülők, barátok, testvérek is egyöntetűen óvni szokták az embert. Nagy korkülönbség, generációs ellentétek, szeretői státusz, tanári szerep, mind-mind hozzájárulhatnak a kapcsolat kudarcához. Ez esetben ráadásul nem csupán az ilyenkor szokásos hierarchikus viszony áll fenn, de az egyenlőtlenséget tovább erősítik a Tanár úr által bőszen „ajándékozott” pénzzel teli borítékok. Az elbeszélő előtt mindez egy pillanatig sem titok:tudja, hogy nem nyerhet, egy pillanatig sem áltatja magát, nincsenek különösebb illúziói. Mégis belevág, de hogy miért, arra nincs meg az egyértelmű válasz, talán életének céltalansága, üressége, egyfajta megfogalmazhatatlan hiányérzet miatt.Ennek a szerelmi történetnek az alakulása előre látható, de az a hang, melynek segítségével Mucha elbeszélője elénk tárja, kiszámíthatatlan és őszinte. A borítón található ajánlások (Totth Benedek, Péterfy Gergely és Grecsó Krisztián tollából) is valószínűleg erre a hangra gondolnak, mikor „újszerűnek”, „bátornak”, „pimasznak” nevezik ezt a prózát. A történetmesélés egy folyamatos belső monológ, melyben az elbeszélő minden apró mondatra, rezdülésre reflektál. Keveset beszél a körülötte lévőkkel, de belül rendkívül intenzív életet él, sokat vívódik, elemez, gondolkodik, mindenre váratlanul, de igen pontosan reagál. Általában egyszerű és hétköznapi mondatokat formál, nem a nyelvhasználatában, sokkal inkább meglátásainak furcsaságaiban rejlik a különlegessége: „Az ággyal szemben komód, azon tévé, mögötte nappali, elképesztő méretű kanapéval, mely felém néz. Tegnap mintha mondta volna Bálint, hogy a tévéje a komóddal együtt megfordítható. Viszont ahogy itt fekszem, kicsit olyan, mintha én lennék éppen műsoron, a közönség pedig csak kiszaladt volna egy cigire vagy popcornért, de mindjárt jönnek vissza megnézni, hogy mire jutottam.” A hétköznapi szituációkat egy hirtelen nézőpontváltással képes érdekessé tenni, kifordítani, s hozzá kiválóan adagolja a hétköznapi beszédben megszokott trágárságot, mindig csak annyira, amennyire ez a sokszor dühös, cinikus hang megköveteli: „Befejeznéd? Kurvára semmi közöd az egészhez. Majd visszahívom, ha akarom. Én se baszogatlak, hogy hívd fel az anyádat – kiáltom már a lakás másik feléből. – Hol van az a kurva töltő?” E mögött a dühödt hang mögött egy okos, kiábrándult személyiség áll, aki minden iróniája ellenére is naiv, de éppen ez a leplezni vágyott (vagy talán fel sem ismert) naivitás teszi hiteles huszonéves karakterré, aki már sokat tud az életről, de ahhoz talán még nem eleget, hogy minden naivitását, ártatlanságát elveszítse. Ha teljes kiábrándultsággal fordulna a világ felé, nem lenne szüksége az állandó számolásra, mely számára gyermekkora óta a feszültség csökkentésének módja, a kínos pillanatok felfüggesztésének lehetősége, a menekülés gesztusa, s mely (mivel ilyen pillanatokból nem kevés van a könyvben) folyamatosan végigkíséri a narrációt.
A nagyon jól megtalált elbeszélői hang hatását fokozza a filmes alapokra épített narratíva, a hirtelen vágásokkal operáló történetmesélés, a jelenetező felépítés. A regény rövid, pár oldalas egységekből épül fel, az időrendet nagyrészt megtartva a kapcsolat történetét a fontosabb jelenetek felvázolásából építi fel. Ugyanilyen nagyvonalúsággal kezeli a karaktereket is, nem épít mögéjük hosszabb történetet (talán csak Amarilla, a lakótárs kivétel), mégis kiválóan eltalált figura a szürke egér Timike, az eszkortlány Vivien, vagy Emma, a jógastúdiós negyvenes. A főhős körül elszórt szereplőkből, egy-egy tipikus figura felvázolásából pedig töredékesen ugyan, de nagyon szépen épül fel napjaink egyetemi, városi világa, ahol például „furcsa szakállas hipszter fiúk szíveket rajzolnak a kávén a tejhabra.” Sokat elmond a regény az ún. Y-generációról, az elbeszélő korosztályáról is. Az egyik jelenet elején az elbeszélő meg is fogalmazza azt, mi lehet az idősebbek véleménye erről a korcsoportról, illetve saját ironikus véleményét is beleszövi az összegzésbe: „Ezredfordulósok, így hívnak minket. Híresek vagyunk az önimádatról, és egyfolytában a jogainkról picsogunk. Mi vagyunk azok, akik már a részvételért is érmet kapnak, rágógumiból építünk Szabadság-szobrot, és álmunkban Havas Jonnaldugunk. Mindent megosztunk a világgal, legyen az egy fingás vagy egy gyümölcsjoghurt. De tudod, mi a baj? Az az igazi bűnünk, hogy le sem szarjuk az egészet.”A narrátor nem csak környezetére, de saját magára is képes iróniával tekinteni, szinte minden szituációban és minden emberben azonnal észreveszi a visszásságot, kritikus nézőpontja pedig kívülállóvá teszi, olyan személlyé, aki nehezen tud feloldódni, távolságtartó és kötődésre nem igazán képes. Ez utóbbi tulajdonsága azonban megváltozik, amikor egy idő után szerelmes lesz a Tanár úrba, de ezt nem tudja megmondani neki. A szöveg egyik gyengéje ennek az érzelmi változásnak a megragadása, ugyanis ez nincs kellően megalapozva, előkészítve. A fenntartásokkal elinduló lány egy ponton, némileg meglepő módon szerelmes lesz, de hogy miért és hogyan és egyáltalán mikor történik ez meg, annak kidolgozása megért volna még pár jelenetet, főleg mert a kötet végén megjelenített összeomlás hitelességét is lehetett volna fokozni ezzel.
A Puncs címével rózsaszín, ragacsos és émelyítő történetet ígér, de végül nem ezt kapja az olvasó. Helyette egy olyan kapcsolatot és világot mutat be, ahol a romantikának nem sok helye van, a szerelem olcsó dolog, melybe naivitás belemerülni, mert csak keserűség és fájdalom marad utána. Ezt a leckét tanítja legalábbis Mucha debütáló regénye, melyben a cinizmus és a naivitás sajátos keveréke talál utat magának egy olyan hangban, mely megérdemli a figyelmet, s mely miatt a továbbiakban is kíváncsiak lehetünk a szerzőre.
(Mucha Dorka: Puncs, 21. Század Kiadó, 2019)
(Megjelent a Pannon Tükör 2019/4. számában.)
