Mint fakopáncs, ha kikezdi a hungarocellt is a házon,
s csőre nyomán alakul kint sok kicsi bombatalálat,
bent tehetetlenség, mert ellene semmi se használ –
fészkét vájja a kíméletlen idő is a testbe.
El nem ijesztheti semmi ricsaj, hisz végzi a dolgát.
Jártam a völgyben, hol csobogás és erdei ösvény
úgy vezetett, hogy majdnem eggyé váltam az úttal,
és nem akartam mást, mint általa menni előre.
Ó, de kiértem a völgyből, homlokom égeti napfény.
Nincs hova bújni. Vajon mi elől, ki elől is akarnék?
Hallom a harkályt. Csőre dobol vén gesztenye törzsén,
mindenhonnan visszaverődik nyers kopogása.
Nem siet, és nem kapkod. Visszhangzik koponyámban.
Épít, rombol a síkra leérő lassú folyó is,
szétszed és összerak, öble kitágul, partfala omlik,
zátonyt, félszigetet formál szabadult anyagokból.
Így alakítja a tájat, kedve szerint kanyarogva.
Hagyja magát a szilárd anyag, úszik a föld pora békén.
Föld pora arcom. Adja magát az idő folyamának.
És nem sír a homok, sem a vén fa tövében a forgács.
Készül odú. Tán messze a delta, távol a tenger.
Bélelt fészek vagy sodrás, mi segít hazaérni?
(A szerző portréját Kokoly-Thege György készítette.)
