Mottó: „Elég nyomasztó kérdések ezek.” Rovatunkban, mely egy kortárs dalszerzőtől, Szabó Benedektől kölcsönözte mottóját, alkotóknak teszünk fel általános érvényű kérdéseket, remélve, hogy a megszületett válaszok személyes hangon szólva, de sokakat megérintenek. A kérdések megfogalmazásához magyar írók szövegeit hívtuk segítségül.
Augusztusi válaszolónk Forgách András író.
„Hol van a virtus diadalma?” (Csokonai) – avagy Mekkora bátorság kell az alkotáshoz?
Részben semmilyen bátorság nem kell, sőt egészen sokáig nem kell semmilyen bátorság, ha az emberben van némi szereplésvágy és nem kevés ambíció. De ha azután az életében soha nem érkezik el az a dermesztő pont, amikor ráébred, hogy voltaképp rettenetes istenkísértés amit művel, és hogy bármelyik pillanatban lezuhanhat, és ha nem jön el az a perc, amikor rájön, hogy nincs értelme az egésznek, akkor bizonyos, hogy nem jön létre sub specie aeternitatis, az örökkévalóság felől szemlélve se mű, se forma. Csak egy villanyszámla, gázszámla, kitöltetlen lottószelvény. Gyáván nem lehet nagyot dobni. De örökös félelemben sem. Adódik néhány pillanat. Ezek olyan pillanatok, amikor az ember vakító tisztasággal belátja a saját sorsát, életét megpillantja élete „értelmét”, vagyis az élete mintázatát, a formát, a ritmust, amelyre az élete ráfonódik. Anyagunk nincs semmi másunk, csak a saját életünk. Amit a sors megélnünk adatott. Ráadásul a gyermeki lényünk, azok az érzéseink, észleleteink, élményeink, mikor még nem is tudtuk, hogy mire kell az, amink van. A domború pillantás. Ahogyan élsz, úgy írsz – ahogyan írsz, úgy élsz. Rettenetes feszültséget okozhat az emberben a maga támasztotta életveszélyes pillanat feldolgozása, felfogása, hogy azt ne mondjam, antropomorfizálása, éspedig olyaténképpen, hogy ami abból létrejön, abból a felismerésből, az más számára is érthető legyen, sőt, hogy számunkra teljesen ismeretlen emberek – akikkel ebben a büdös életben soha nem fogunk találkozni – számára is halálosan fontos legyen. A megszületett mű, a forma, a szó, a zene. Ez mágikus aktus. És a másik feltétel: ha nincs istenkisértés, ha nincs ugrálás a legszélen, tánc a szakadék peremén, néha cirkuszi mutatványhoz hasonlít, a Niagara fölött egy kötélen, ha nem történik meg a határok átlépése, ha nincs szabályszegés, ha nincs szembefordulás a világegyetemmel, akkor nincs mű sem. Ez viszont tényleg halálmegvető bátorságot feltételez. Viszont, amivel kezdtem: kell a szereplésvágy, és kell az ambíció. Ezen kicsinyes elementumokra is föltétlenül szükség van. Ezek adják a korai dolgok energiáját. Kafka is rendelkezett ezekkel, ez az önkínzásig szerény és gőgös ember. És Van Gogh is. De miközben a világtól elzárva dolgoztak, mindketten tudták azt is, hogy ők zsenik. Ez is kell, a zsenitudat, ez kíséri a belátást, felismerést. Nekik megvoltak ezek a pillanataik. Viszont, ami a legveszélyesebb: az ember sosem tudhatja, mikor lesz belőle önmaga travesztiája. Ettől is szabad (sőt, kéretik) reszketni. Félelem és reszketés. Minden választás életveszélyes. De a legéletveszélyesebb, ha nem választunk. Kivéve, ha a nem választás az egyetlen lehetőségünk.
„Miért szükség nékem a haláltól félni?” (Csokonai) – A lenni/nem lenni kérdése.
Lehet nem félni is a haláltól, mint ahogyan én most úgy érzem, nem félek. És legjobb barátom, Petri György is azt hitte, hogy nem fél. Mígnem eljött az utolsó éjszaka. Milyen nagyszerű verseket írt arról, hogy a halál milyen természetes és magától értetődő dolog. És milyen jókat beszélgettem vele erről, amikor már halálos beteg volt. Milyen természetesen kezelte ezt a dolgot! Hogy miképpen halunk meg – lásd Hérodotosz történetét Kroiszoszról és Szolónról és az emberi boldogságról –, az részben a kezünkben van, részben nincs a kezünkben. És hogy úgy legyen a kezünkben, hogy ha nincs is a kezünkben, mégis a kezünkben legyen. Milyen gyönyörű tekintete lett Esterházynak a halálban! Szerelmes lettem abba az arcába, a lángokban lobogó, derűs, könnyű mosollyal lebegő arcába, a hófehér hajába. És Halász Péter milyen flegma életművészhez méltó nagyszabású mozdulattal rendezte meg saját halálát, vagyis temetését amikor a Műcsarnokban belefeküdt a koporsóba és meghallgatta a barátok búcsúbeszédeit! És még azután is, visszatérve New Yorkba, mennyi leleménnyel jutott egyre közelebb és egyre éberebben ahhoz a pillanathoz! És Nádas! Aki ajándékba kapott egy olyan halált, ami csak a kiválasztottaknak jut. Ahonnan vissza tudott jönni. Ahhoz, hogy a világ ne csússzon ki a kezünkből, akkor sem, amikor utolsót lehelünk, ahhoz talán csak annyi kell, hogy mindig maradjon tartalékunk: érzékünk a szépségre, és a világ értelmetlenségének csodálatára is mindig maradjon lélegzetünk. De gondolok Borbély Szilárdra, József Attilára is, igen – akiknek elfogyott minden tartaléka, miközben eljutottak oda, hogy már bármit meg tudtak volna csinálni. „Teli bőrönddel megyek el.” Bartók. Titokzatos és félelmetes kérdések ezek, de nem szabad túlságosan piszkálni sem őket, mert abba belehalnak a mondataink. Inkább csak játszadozni velük, mint macska az egérrel.
„Néném, mint vagyunk, hogy vagyunk?” (Mikes Kelemen) – avagy Mi újság?
Gyermekem az újság, szerelmetes kicsi fiam, Jonatán, aki jelenleg másfél éves és két hónapos. Ezzel mindent megmondtam. Olyan tanulás ez nekem, hogy az ég és föld összeér bele. Kozmikus megismeréstan. De viszont meg kell tanulnom visszatalálni a magányos pillanatokhoz, amiket így elvesztettem, amelyeket ennek a sóvár vágyamnak a teljesülése okán hagynom kellett szétgurulni, mint… Mint találomra odaszórt dolgok halmaza, a legszebb a Kozmosz. Hérakleitosz. Újra kell tanulnom mindent.
„Az írás „..gyermekjáték az egész, // Sármunka”? (Arany János) – avagy Az ars poeticaról.
Ez a kérdés voltaképpen azonos az első és második kérdéssel. Nem is szabadna válaszolni rá. Az írás csak akkor írás, ha az egész életeddel írsz. Nekem nagyon nehéz eljutnom újra meg újra ehhez a pillanathoz, de vannak róla emlékeim, homályosan ködlenek előttem azok a pillanatok, amikor sikerült, világítanak, mint tisztás az erdőben a fák között, vagy fény a viharos tengeren, oda kell visszajutni, és ehhez az egyetlen iránytű a lankadatlan, szakadatlan figyelem, a szavakkal való folyamatos bíbelődés és a kíméletlen önkritika. És van a zene is, amit a mondatainknak meg kell hallani. Ha nincs saját zenénk, nincs mű sem, csak mondatok.
„Mi is hiányzik énnekem // Avégre, hogy költő legyek?” (Arany János) – avagy Hogyan lettem azzá, aki vagyok?
Vargabetű. Ez a kulcsszó. Meg kell találnunk a saját vargabetűnket – vagyis nem spórolhatunk meg egyetlen tévedést sem. A zseni nem tud hibázni, mondta Joyce, mert a tévedései olyan kapuk, amelyek világraszólő felfedezésekre nyílnak.
„Visszapillantsz-e?” (Kemény István) – avagy Könyvek, zenék, etc. , vagy idők, helyek amik jók voltak.
Folyamatos visszapillantásban élek. Az emlékeink nélkül semmi sem érzékelhető a jelenben. Az emlékek rendje, sajátos, véletlenszerűnek tetsző rendszere nélkül. Az emlékek bensőségessége nélkül. Ebben Proust a főszakértő, aki erre a gondolatra alapozta a főművét. De hadd ne kelljen példákat mondanom. Mindig visszatérek a nagy élményeimhez. Jelenleg éppen Flaubert-t és Kierkegaard-t olvasok. Amikor nem Forstert vagy Naipault vagy Földényit, vagy Takács Zsuzsát, vagy Shakespeare-t. Ez most a pillanatnyi állás.
„Hisz vannak, ugye, vannak jó helyek, // hol lesz az a hely? hol legyen?” (Kántor Péter) – avagy Mi lesz?
Könnyű kérdés: fogalmam sincs.
„Még hogy ideálom, hát mi az?” (Bereményi Géza) – avagy A példaképekről.
Vannak mestereim, több is, akiket az Aki nincs című könyvemben megénekeltem. A legérdekesebb ezekben a mesterekben (ott tizenötöt számláltam össze, minden fejezetben hármat), hogy tökéletesen és végletesen kizárják egymást. Mesterként Nádas nem igazán kompatibilis Petrivel, Petri markánsan különbözik Bódytól, Ruszt József meg pláne mind a háromtól, Jeles az előzőektől, és Peter Stein nyugat-berlini sztárrendező a nyolcvanas évek elején, ahol ösztöndíjas voltam a színházában, nagyon más, mint a tiszaugi Gulyás Lajos, akitől nagy dolgokat tanultam, mikor esténként átjártam hozzá nézni, hogyan feji a teheneket. A sors kifarag mindent – mondta nekem Lajos bácsi. Igen, a sors kifarag mindent. Ezt tragikusan mondta egyébként, fáradtan, megtörten és gyönyörűen.
„Magyarország messzire van”? (József Attila) – avagy Haza a magasban, mélyben, lövészárkokban, vagy egészen máshol?
Amikor ezt a kérdőívet megkaptam, még nem volt olyan messze, mint most. Most szinte nem is tudom, hol van. Vagy pedig nem szabad ezzel a kérdéssel naponta és percenként foglalkozni. Szögezzük le: boldog vagyok, hogy magyar az anyanyelvem. Azért is boldog vagyok, hogy olyasvalakitől tanultam először magyarul, aki nem tudott jól magyarul, az anyámtól, mert neki nem magyar volt az anyanyelve, hiába volt a nagyanyám anyanyelve a magyar. A magyarnál nincs csodálatosabb nyelv. Az ország bajban van, de a világ is, bajaink egyetemes bajok. Lehet gyűlölködni és lehet rajongani, és lehet úgy is nézni ezt a történetet, mint az örök körforgás egy pillanatát. Az biztos, és ezt tanultam egyik mesteremtől Petritől: én, én, én – nem más a felelős semmiért, amit teszek, ami történik velem, hanem csakis én, én és én. A felelősség elhárítása korunk egyik betegsége: a ressentimenttel párosítva, amely gyűlöletre tanít és örökös kielégületlenségből fakad, kisebbrendűségi érzésből táplálkozik. Ne veszítsük el tisztánlátásunkat, vegyünk sorsunkat a kezünkbe, ezt tudom mondani, talán kicsit ájtatosan, talán kicsit szenteskedve – mert tudom, nem mindenki van abban a helyzetben, hogy ezt megtehesse. Amit magamról tudok: hogy mindig akkor tudtam jól teljesíteni, ha megőriztem belső szellemi függetlenségemet, amely egyben külső függetlenséget is jelentett. Amikor kiléptem utolsó munkahelyemről, az akkori Nemzeti Színházból, 1983-ban, tudtam, hogy helyesen cselekszem. Pedig gyakorlatilag éheztem egy ideig. Nemet mondtam, kiléptem a semmibe. Találd ki magad újra, mondtam magamnak, noszogattam magam. És eszerint cselekedtem. A tanítványaimnak is ezt tanítom. Ha az egyik dolog nem megy, keress másik utat. A rossz jóra nyílik, a jó rosszra. Minden pillanat kétfelé nyitott, jóra és rosszra. A mi dolgunk, hogy megértsük, mi az, ami jó a számunkra.
„Lel-e uszadékfát az Ararát vad // csúcsán a szú-civilizáció?” (Baka István) – avagy Kitekintés a (nagy szóval) világra.
A túl nagy kérdések megbénítják a nyelvet. Talán ezért is telt el 2017 október 5-e óta annyi idő, hogy ezt a kérdőívet megválaszolatlanul hagytam. Nem is szabad általánosságokat mondani. Az ember mindig a saját életét mondja, a saját életét tanítja. A világ legalább annyira értelmes, mint amennyire értelmetlen. Legalább olyan szörnyű, mint amilyen csodálatos. Amikor 1955-ben, három évesen kiszaladtam a házunk elé, hogy megcsodáljam a tüzijátékot Szent István napon, a kenyér ünnepén, alkotmányunk ünnepén, ahogyan összevissza nevezik: ez az egyik első boldog emlékem. Pedig egy ostoba és kegyetlen diktatúrában éltem. Annak a diktatúrának a szürkesége – én azt gyerekként nem érzékeltem, én egyszerűen boldog voltam – milyen nemessé tud válni az emlékezetben, mint valamilyen finom szürke bársony vagy selyem. A világ egyszerű volt és áttetsző: mint pár házzal odébb a mézeskalácsbolt a két fehérhajú nénivel és a csilingelő ajtóval, és a kirakatban a nagy üvegekbe tett friss és illatozó mézeskalácsokkal. Ez volt a Tabán.
