Tizenharmadik fejezet
Budapest
I.
Másnap hajnalban ágyúszóra ébredt a város. Az oroszok 1944. december 24-én, karácsony estére bekerítették Budapestet. Reggel már jelezték, itt vannak. Addigra előrébb hozták a tüzérségüket is. Minden kerületet egyformán szórtak, válogatás nélkül lőtték a házakat. Csatarepülőik ettől kezdve egészen a belvárosig berepültek, géppuskáik felszántották az utcákat, kis bombáik folyékony tűzzé változtak robbanás után, már a karácsony is több nagy tüzet hozott a fővárosnak. A lakosság aznap vonult le az óvóhelyekre.
Az orosz tüzérség először a közműveket lőtte szét, sorra megszűnt a gáz-, a víz-, a villanyszolgáltatás. A telefonvonalak még sokáig működtek.
Bíró a csömöri csendőrlaktanya pincéjében berendezett irodájában töltötte a napot, jelentéseket gépelt, a naplót rögzítette. Kis János semmit sem csinált. A konyhában ténfergett, aztán mikor elunta, Bíró szobájában aludt. Minden hír Bíróhoz futott be, és bár Kis János nem kérte, mindenről beszámolt neki. Nem állította le, a fiatal tiszten látszott hogy ideges, a hírek nem is voltak túlságosan megnyugtatóak, aztán jól esett neki, ha beszélt, amúgy is szeretett beszélni. Addigra mindketten megszokták, hogy Kis János jelenlétében hangosan gondolkodik.
A tizedik hadosztály hadtápos egységeinek nagy része nem tudott elmenekülni. Orosz fogságba esett vagy ezer katona és ugyanannyi ló, az élelmiszertartalék nagy része. A gyűrű Buda körül is bezárult. A németek csapatokat dobtak át Pest előteréből, de az oroszok, egyelőre úgy látszott, nem támadnak Budára, kivárnak.
– Várják a német felmentő támadást kintről – magyarázta Bíró. – Meg majd támadnak addig is Pesten.
A pesti hídfőre a következő napokban valóban nagy nyomás nehezedett. A három magyar zászlóalj állásait páncélosokkal megerősített gyalogoscsapatok rohanták le. Már Rákospalotán folytak a harcok. Az oroszok gyorsabban haladtak előre, a dombos erdő után az elővárosokban belátható volt a terep, alkalmas a páncélos-hadviselésre, de a tüzérség és az aknavetők is jobban érvényesültek. Előre vonták a Sztálin-orgonáikat és folyamatosan lőttek velük.
Napról-napra szorították vissza a németeket és a velük harcoló három zászlóaljat. A másik, szomszédos 12. magyar hadosztállyal együtt, ami önmagában nem tett ki egy zászlóalj erőt sem.
A rákosszentmihályi templomnál egy német osztagot bekerítettek és lemészároltak, a tizennyolcasok maradék csapatát is szétverték. A hatosok zászlóalja még éppen vissza tudott vonulni. A harcok teljes káoszban zajlottak. Ahol az oroszok támadtak, mindenhol sikerrel nyomultak előre, nem volt, ami megállítsa őket. A magyarok csak halogató harcokat folytattak, leadtak néhány sorozatot, és vonultak hátrébb. Mindkét fél tudta, hogy az oroszok behatárolt területig jönnek előre, aztán néhány napig tisztogatnak. Ezt a macska-egér játékot játszották, a hídfő pedig szorult összébb, a széles fővonal, ahol a két fél gyalogsága már tüzelt egymásra, egyre közeledett a nagy bérházak sűrű rengetege, a belváros felé.
December huszonnyolcadikán Kis János és Bíró a hadosztály-parancsnoksággal együtt átköltöztek a Hungária körútra, az Andrássy laktanya pincéjébe.
A németek beálltak a katlancsatára. Légierejük nappal nem mutatkozott, éjjelente utánpótlást hozott a harcoló csapatoknak. A közeli Lóversenytéren alakítottak ki leszállóhelyet a gépeiknek. Az oroszok hamar belőtték a repteret, a gyalogságuk is azon igyekezett, hogy mielőbb elfoglalják. A németek elszántan védték, keserves harc alakult ki. A környéken állomásozó magyarok csak nézték az ütközetet, nem volt szándékukban elesni a németek repteréért.
Bíró és Kis János ugyanúgy kétnaponta kimentek megnézni a csapatokat. Addigra már a környező emeletes házakat szállták meg, innen szemlélték a harcot. Még három napig tartották magukat a németek a reptéren, aztán a túlerő visszanyomta őket. Az oroszok azonnal beásták magukat, páncélosokat, tüzérséget telepítettek. A reptér az év utolsó napján megszűnt működni.
Ekkorra a harc már elérte Pest belvárosát. A három leharcolt zászlóalj, a hadosztály küzdő része nagy bérházakba vette be magát, itt foglaltak állást, és fedezték a környező utcákat. Annyi erejük maradt, hogy az orosz nem sétálgathatott be csak úgy büntetlenül a főellenállási sávba, rögtön tüzet kapott. Ha viszont nagyobb erővel indult meg, a magyarok nem várták be, vonultak is vissza. A németek is rugalmasan harcoltak, de néha mégis felvették a kesztyűt, akkor egy-egy házért irgalmatlan verekedés kezdődött, emeleteken, folyosókon, szobákon át húzódó véres harc.
Az oroszok repülőikkel folyamatosan támadták a várost, ezután már szinte sosem volt olyan pillanat, hogy tiszta lett volna az égbolt Budapest felett. Rajokban köröztek a csatarepülők és csaptak le minden mozgásra. Röplapokat is szórtak le tömegével, néha beterítették a járdát, a kisebb tereket. Magyar és német nyelven íródtak. Ígértek mindent, a legtöbb katona tett is el egyet-egyet, mert rá volt írva, akinél ilyen van, ezzel megadhatja magát, aztán hazamehet.
Hangosbemondókon minden éjjel egy másik korabeli sláger szólt: Hiába futsz, hiába menekülsz. Aztán magyar tisztek szólítottak fel magyar nyelven a megadásra. Felmondták az aznapi jelszavakat, a csapatok elhelyezkedését is. Bíró csodálkozott, sokszor jobban tisztában voltak a helyzettel, mint ő maga. A korábbi harcokban átállt katonák új rendet ígértek, a harcok végét, rangot az új hadseregben, ételt, pihenést. Utóbbi kettőnek volt igazán nagy vonzereje, mert a katonák hetek óta nem ettek, nem aludtak.
Az oroszok azokban a napokban parlamentereket küldtek, akiket állítólag a németek megöltek. Kihirdették, a városnak nem lesz irgalom, hogy ilyen rútul visszautasították a méltányos megadás feltételeit. Így már nem köti őket semmi sem, a magyarok is készüljenek a végső harcra. De aztán újra jött az ígérgetés. Nem volt hatástalan. Mikor a vonalban jártak, éjjeli ellenőrző körútjukon Bíró és Kis János is hallgatták a fedezékekben. Ahogy a Dont megjárt katonák, ők se hittek el semmit az egészből. Aki nem járt ott, már az is tudta, ha magányosan adná meg magát harc közben, vagy csak néhányadmagával, az oroszok megölnék, aztán csak mennének tovább. Kicsire nem adtak.
A németek nem számítottak irgalomra, legtöbbjük SS-katona volt, az oroszok rendszerint meg is kínozták, nem intézték el rögtön egy golyóval őket. A saját propagandájuknak viszont még mindig hittek, a magyar hadosztály-parancsnokságon is szó esett csodafegyverekről, kitörésről, nagy felmentő sereg közeledtéről.
December harmincegyedikén, Szilveszter estéjén az Andrássy laktanyában készültek a közelharcra. Az oroszok már Kőbányán voltak.
Bíró parancsot kapott Andrástól, szerezzen negyven kályhát a hadosztálynak, különben a katonák megfagynak a vonalban. A hadosztály harcoló egységei házakba, iskolákba húzódtak be a hideg elől, ezeket alakították át támpontnak a védelemhez. Bíró Kispesten talált olyan üzemet, ami hordozható kályhákat gyártott. Az üzemvezető elmondta neki, ők hadiüzem, csak kiutalásra adnak egyetlen kályhát is.
Kiutaláshoz a várba kellett menniük a Hadügyminisztériumba. Kis János az eget kémlelte, ha éppen nem volt repülő, Bíró eszeveszett tempóval hajtott át a kocsival a városon. Az ostrom hatása már érződött, sok ház romokban hevert, az utcákon kiégett autóroncsok, temetetlen hullák hevertek. A várat is éppen repülők szórták, a tövében, a Széll Kálmán tér mellett várták ki a végét.
– Minek csinálják? – dühöngött Bíró. – Tudhatnák, hogy a németek a föld alá bújtak, semmi értelme. Barbár szadizmus az egész.
Elindultak az Ostrom utcán fölfelé. A Bécsi kapu előtt halomban hevertek a hullák, lépni alig lehetett tőlük. A várban megkeresték a Hadügyminisztériumot. Rengeteg lépcsőn kellett hozzá lefelé menniük a hegy gyomrában. Egy föld alatti irodában végül a főhadnagy megkapta a kiutalást, pecsétekkel ellátott, gépelt lapot negyven kályha legyártásáról a tizedik hadosztály részére. Bíró elrakta a vastag irattárcába, amit mindig magánál hordott. Indultak vissza. Az Alagútnál lehetünk, dünnyögte a lépcsőn felfelé. Leereszkedtek várból, a kocsi még megvolt. Bíró hajtott visszafelé, a repülőtámadások szünetében. A gyárban elfogadták a papírost, aztán iparkodtak is a kályhákkal, a munkások gyorsan pakolták a teherautóra, rettegtek a közeledő oroszoktól. Néhány háztömbnyire onnan már kézifegyverek szóltak.
Még az éjjel elkezdték széthordani a kályhákat az Andrássy laktanyából. A törzsszázad néhány riadt emberét osztották be Bíró és Kis János mellé, de ők maguk is cipekedtek. Közben a laktanya kapuját, udvarát, ablakait erődítették, folyamatos tüzérségi tűz hullott, a parancsnokság, meg aki rajtuk kívül még elfért, a pincékben szorongott.
A bérházban, ahová a hatosok egyik szakasza vette be magát, patinás polgári lakásban üldögéltek a katonák, nekik is vittek vaskályhát. Fűtőanyagnak a bútort és a parkettát darabolták fel a honvédek. Mikor megérkeztek hozzájuk, Kis János először megállt a folyosón, felemelte a kezét, mögötte mozdulatlanná dermedtek az emberei. Bíró előhúzta a pisztolyát. Aztán majdnem belelőttek az ajtóban posztoló egyik somogyi katonába.
– Mit csinálnak? – kérdezte az döbbenten.
– Miért van mahorkaszag? Azt hittem oroszok.
Kis János nem restelkedett, még a géppisztolyt se eresztette le.
A honvédek röhögtek.
– Volt itt egy orosz, mahorkát szívott. Azt érzi az őrmester úr.
Kis Jánosék bementek a lakásba, vitték a kályhát. Már fel volt szedve és kisebb halomba rakva a parketta, a katonák rögtön tömték is a vasdobozba és gyújtottak be, állták körül. Őket snapsszal kínálták meg.
– Itt volt az orosz, itt is ragadt. Azt mondja, ejtsük foglyul. Erre mondtuk neki, nagy fenét. Menjen vissza a sajátjaihoz. Nem fűlött hozzá a foga, de aztán csak ment. Ott vannak a szemközti tömbben, az út másik felén. Nem zargatjuk egymást. Mindenkinek kurvára elege van már a háborúból, főhadnagy úr.
Bíró bólintott, hallgatnak. A foteleket nézte, porosak voltak és szakadtak. Talán még néhány napja is kávé és konyak mellett vacsora után ezekben ülve hallgathattak a lakók hangraforgóról szimfóniát. A helyiség zeneteremre hajazott leginkább, esetleg dolgozószobára, ahová a ház ura visszavonult gyerekei meg a neje elől. A honvédok felröhögtek. Fele cseléd, fele kisparaszt volt a Balaton déli feléről, vagy a somogyi dombok közül. Úgy éltek a kőlabirintusban, mint az egerek.
– Olykor lövünk egy sorozatot, ha túl közel dugják az orrukat, meg ők is, ha mi. De legtöbbször még azt se. Ha tényleg jönnek, úgyis mindegy, iszkolunk odébb. Azért egy gránátot dobunk magunk mögé, csak hogy az iszkolás jobban menjen. Ők meg kivárják. Ki akar meghalni?
– Hát a civilek? – kérdezte Bíró.
A katonák még jobban röhögtek. Tegnap egy néni a szomszéd házban feljött a légópincéből, azt mondta nekik, menjenek innen, ne itt lövöldözzenek. Hadd jöjjenek az oroszok, legyen vége az egésznek. Pedig csak néhány napja kuksolnak a sötétben. Még krumplis fánkot is hozott, csak hagyják ott a házat.
– És maguk mit mondtak?
– Hogy itt hagyjuk, ne féljen a néni.
A főhadnagy fejét csóválta, aztán csak vállat vont. Mentek tovább a következő házig, ott már a nyolcasok szakasza védett. A fővonal két háztömbnyi sávban volt, ahol számítani lehetett rá, ha átlépik, valamelyik házból lőni fognak. Erre futotta a védelemnek. A támadók se rohantak hanyatt-homlok az ostromra. Már szervezték át a századaikat rohamszakaszokra, városi harcra. Feltöltve jobb katonákkal, mindnél gránát, aknavető, géppisztoly. Lángszórók is gyakrabban felbukkannak, kint a terepen nemigen használta az orosz. Itt aztán egyre inkább arra támaszkodott.
Még nem értek át a nyolcasokhoz, mikor a Lóversenytér előtti háztömbnél látták, ahogy a németek harcoltak. Egy házat akartak visszavenni, ahová az oroszok már betették a lábukat. Robbanások a lépcsőházban, sorozatok, halálsikolyok. Kis János mutatta a kerülőt, hátrafelé indultak a kályhacipelőkkel.
– Ezt majd viszik magukkal visszafelé? – kérdezte az egyik katona, húszéves gyerek, valami tanyáról ránthatták be. Rejtély, hogy kötött ki a törzsszázadnál, a hasonszőrűek már rég elestek a Kárpátokban, az Alföldön vagy a Gödöllői erdőben.
– Viszik. Ha nem viszik, megfagynak. Más egyebük úgysincs.
Reggelig tartott, míg a kályhákat kiosztották. Viszonylag nyugodalmas éjszaka volt, a Lóversenytér környéki harcoktól eltekintve. Veszteség nélkül járták körül a szakaszokat. A magyar gyalogságnak kényelmetlen volt a nagy bérházak közti harc, amiben találták magukat. Eddig még a kisebb településeket is elkerülték, hogy kíméljék a hazai községeket. Persze az orosz ettől függetlenül szétlőtte azokat is. A németek is inkább ilyenekbe vették be magukat, láthatóan a városi harc sem volt számukra idegen. A somogyi, tolnai, baranyai katonák próbáltak megbarátkozni az új helyzettel. Kis János is igyekezett kiismerni, mintha csak valami újfajta lövészárokban járna. Megtalálta a házfalak lőárnyékos oldalát. Bár az oroszok többnyire aknát vetettek be, a Sztálin-orgonák rakétái függőlegesen hullottak le, az ellen nem védett a lőárnyék, városban hatásosabb is volt mint a tüzérség. Kis János megint átállt a nappali alvásra, éjjeli őrjáratra, Bíró minden körülmények között végezte a munkáját, körbejárták a csapatokat, vezette a létszámot, postát vitt és híreket, tette, amit lehetett.
II.
Az 1944-es év sűrű köddel búcsúzott, ami még az új év első napjain is kitartott. Azzal egy időre legalább a repülők eltűntek.
Január harmadikán a parancsnokság megint költözött. Addigra az oroszok komolyabb támadóerőt vontak össze a kőbányai téglagyárba. A felderítők jelezték, a megmaradt magyar tüzérség, Billnitzer Ernő rohamlövegei, és néhány tábori tarack odalőtt. De ez csak nyugtalanságot keltett az oroszok közt, nem akadályoztak meg vele semmit, ellenben a tüzérek súlyos aknatámadást kaptak. Mikor a köd felszállt, újra elrejtették a lövegeket. Aztán a felderítők, a hadosztály I/b. csoportja Gödöllőre kirándult. Már az orosz parancsnokság használta a kastélyt, Malinovszkij marsallnak is tetszett, ami Erzsébet királynőnek. Gödöllőn fogolytábort is kialakítottak az oroszok.
A hadosztály parancsnokság tovább költözött, ezúttal a belvárosba mentek, a Kertész utcába, a Fészek Művészklub melletti bérház pincéjébe. Tágas óvóhely volt, több irodát is ki tudtak alakítani. Étkezni a klubba jártak.
A zsidóknak kialakított budapesti gettót lezáró palánkfalat rendőrök és géppisztolyos nyilasok őrizték a Kertész és a Dob utca sarkán. Előbb lőttek, utána vagy akkor se kérdeztek. Mikor Bíró és Kis János egy szokásos éjjel őrjáratból tértek vissza a körút felől, ők is kaptak egy sorozatot. Nehéz lett volna eldönteni, hogy szándékosan a lábuk elé céloztak, vagy nem tudtak célozni, nem is merengtek rajta. Kis János behúzta a kapualjba Bírót, aztán lőtt a palánk felé. A főhadnagy a pisztolyát használta. Az őrség erre szétszaladt. Nem szokták meg, hogy visszalőnek rájuk. Csend lett, vártak egy ideig, aztán óvatosan lementek a pincébe.
Napközben Kis János általában az irodában aludt szalmazsákon, ruhástul. Mellette az asztalnál Bíró kopogott az írógépével, nyomtatványokat iktatott, beérkező iratokat pecsételt, telefonon tárgyalt a különböző parancsokságokkal. Az éjszakai lövöldözés másnapján, kora délután, mikor már az őrmester is ébren volt, a tábori csendőrök összevert nyilas suhancot hoztak be. Botond volt bent, a vezérkari főnök.
– A nyilas géppisztollyal lövöldözött, menekülő civileket ölt meg és ránk is tüzet nyitott – jelentették a csendőrök.
– Őrnagy testvér – kezdte volna a nyilas, de erre a kis termetű Botond rögtön felpattant. – Mid vagyok én neked, te taknyos? – És hatalmas pofont lekevert neki. A csendőrök aztán kivitték, elengedték.
Estére a kerületi nyilasközpont megüzente, a tizedik hadosztály parancsnoksága meszesgödörben fogja végezni. Ezután a katonák őrizték a gettó palánkját, aki akart, kiszökhetett, sokan meg is tették. Ha nyilast láttak közeledni, a honvédek kérdés nélkül lőttek. Addigra régen elegük volt belőlük is meg a németekből is.
Bíró sok tiszttel beszélt, elmondta Kis Jánosnak is, mire jutottak. Ha a németek kitörnek, ami bármelyik nap várható, hisz a felmentő seregeik közelednek a budai hegyekben, tehát ha már nem rontják a levegőt a városban, a hadosztály a többi megmaradt magyar csapattesttel együtt átveszi az uralmat. Lefegyverzik a nyilas csőcseléket, rendet tesznek, aztán meg egységesen adják meg magukat az oroszoknak. Mint az új magyar hadsereg katonái. Debrecenben van már új magyar kormány, egy katona, Nagyatádi Szabó Vilmos tábornok a vezetője, aki nagyban szervezi az új hadsereget. Röplapokon és hangosbeszélőn is folyamatosan szólt az üzenete a magyaroknak, fordítsák a fegyvereiket a németek ellen, szabadítsák fel a hazát. De a németek ellen senki se mert harcolni. Különben is alig volt ezer fő vonalban küzdő magyar frontkatona, azok is leharcolva, a többi tüzér, hadtápos meg mindenféle egyéb. Közben harmincezer frontharcos német tartotta a katlant. Várnunk kell, mondta Bíró, de látszott rajta az elszántság. Kis János bólintott.
Aznap éjjel temetésre mentek, nem messzire, a Rózsák terére. Ott ért véget a kifelé tartó Dob utca, a bérházak között kovácsoltvas kerítésű templom állt, annak a kertjébe temették el Nagy Béla ezredest, a pécsi nyolcas gyalogezred parancsnokát. A nap folyamán esett el bombatámadásban, egy szomszédos házban volt az ezredparancsnokság, ami telitalálatot kapott. Bíró még Pécsről ismerte, ezért ment el a temetésre, Kis János meg utána ment mindenhova parancs szerint, nehogy véletlen ő is elessen. A közelben égő házak adták a fényt az éjszakai temetéshez. A havat félrehányták, felcsákányozták a talajt, aztán beletették a lepedőbe csavart hullát, rá a tiszti kabátot. Csend volt, csak a lángoló díszlet pattogott körös-körül, deszkák szakadtak le és hullottak az utcára. Nem zavarta őket, Bíró és Kis János addigra rászoktak, hogy őrjáraton a belváros égő házainál melegedjenek meg a fogcsikorgató fagyban. A tábori pap halkan mormolt, a sírt ellapogatták a nyolcas ezred katonái. Aztán jellegzetes hang közeledett, mindenki iszkolt a kapualjakba vagy távolabbi fedezékbe. Hamarosan becsapódtak az aknák, aztán rögtön repülők szálltak alá és minden mozgásra lőttek, amit az égő romok között láttak. Keletről géppisztolysorozatok hallatszottak, bár túl közelről, a front még nem járhat ott, így nem törődtek vele.
Éjjelente német repülők is bemerészkedtek Budapest fölé. Utánpótlást dobtak le fémtartályokban, piros színű selyem ejtőernyőkkel, amiket a lakosság azonnal ellopott, ahogy földet értek, jobban mondva házak tetejét, fákat, utcákat. A fehér-kék színűre festett tartályokat is ellopták, hiába járt érte halálbüntetés, mert abban élelmet dobtak le. A piros és terepszínű tartályokban gyalogsági és tüzérségi lőszer volt, ez a németeken kívül senkit sem érdekelt. Azonkívül még a legkülönbözőbb dolgokat dobálták le. A Király utca egyik kirakatába valaki rakott egy felfeszített ejtőernyős fémtartályt, tele német kitüntetésekkel, és egy táblát is mellé „tessék válogatni”.
A Király utca üzleteit és raktárait január első napjaiban törte fel a pesti nép. Az élelem addigra elfogyott, persze a ruha, ékszer vagy edényüzletekben sem igen akadt, de még a rövidáru vagy a régiségboltokban sem. A kosztümöket, öltönyöket és mindenféle egyéb holmit kihányták halmokban az utca latyakos sarába. Nyilasok és németek is részt vettek az őrjöngésben, holott a nyilasokat a németek sem szívlelték. A felfegyverzett magyar náci pártszolgálatosok a hadosztály-parancsnokság melletti gettót folyton háborgatták, állandó volt a razzia, a pogrom. A zsidók közül többen a Fészekbe menekültek miután a hadosztály is odaköltözött, a honvédek ideig-óráig védelmet nyújtottak, utánuk meg úgyis az orosz jön majd.
Kis János a klubban észrevette a színésznőt, akit még a Donnál látott színpadon. A nagy orosz támadás előtti napon, mikor Soós Zoli elrángatta őt is műsoros kimenőre. Bíró autogramot kért tőle, érdeklődött, mit keres itt a művésznő. Kis Manyi jellegzetes fintorával riposztolt, amit az egész ország imádott. Hát kérem, lejöttünk, Budán csak ócska unalom van. Erre nevettek. Aztán a díva tüzet kért Kis Jánostól, megpaskolta az őrmester bajszos, borostás arcát. Úgy nézett a katonára, mintha emlékezne rá, vagy ismerőse volna, pedig két éve a nézőtéren ezernyi ilyen ült a kantinná alakított hangárban, messze Oroszországban.
– Vigyázzanak magukra odakint, aranyom – mondta neki. Aztán visszatipegett az asztalához. Kis János mosolygott.
Aznap francia, spanyol borokat ittak Bíróval, hallgatták a zenét. A város legjobb szalonzenekara is visszaszökött a klubba a gettóból, belefeledkezve játszottak, merengő dzsesszt, aztán mindenféle kuplét és tangót. A közönség táncolt vagy mélán üldögélt. Többször elhangzott az Egyetlen nap az élet, a Szomorú vasárnap mintha az egész este zenéje mögött ott bujkált volna, az összes tangóban.
Hajnalban Bíró és Kis János távoztak. Ilyentájt vitték mindig Andrást és Botondot az otthonukba. Nem messze laktak a klubtól, Botond az Üllőin, András a Rákóczi úton, az Uránia mozi mögött. De azért ragaszkodtak a tiszti autóhoz, így Kis János is velük ment az anyósülésen a géppisztolyával. Kémlelte a környező házakat, a zuhanó aknákat, a közeledő repülőket. Meg se fordult benne a lázongás vagy akár a felháborodás gondolata, természetes volt, hogy a halálukat tisztek okozzák majd, háborúban mindig ez történik a katonával, már harminc éve megtanulta, korábban mint ahogy Bíró megszületett.
A főhadnagynak a Kertész utcában utalnak ki külön szállást, a 33-as szám alatt, bár ő is inkább a Klub pincéjében aludt az irodában. Január ötödikén arra értek vissza a csapatszemléből, hogy a 33-as számú ház telitalálatot kapott. Csak romok maradtak belőle, égett hullák szaga borította be az egész utcát.
A lakosságból kevesen merészkedtek a felszínre, a többség az óvóhelyeken várta a végét. Villany és víz nélkül, mocsokban, hidegben, sötétben. Civil férfit nem lehetett látni Budapesten, mind bujkált, a nyilasok folyamatosan razziáztak mindenütt, és a helyszínen lelőtték, akit találtak, mivel úgyis katonaszökevény. Az asszonyok jártak el vízért, havas utcákon a fagyban, álltak sorba a lótetemek előtt, amit általában katonák fűrészeltek szét nekik darabokra, ritkábban öregek, sokszor pedig maguk a nők. Miközben az orosz csatarepülők nem válogattak, lecsaptak rájuk is, géppuskáikkal közéjük lőttek. Az év első napjainak ködös időjárása megszűnt, az ég kitisztult, semmi sem akadályozta a ratákat.
Bíró és Kis János majdnem minden éjjel járt a vonalban. Egyre beljebb húzódott a front, a védőket már a Hungária körút mögé szorította az orosz. Az összes külváros, északon Újpest, délen a Csepel-sziget, keleten Kőbánya már elesett. A tizedik hadosztály egységei halogatva vagy anélkül vonultak vissza a Kerepesi úton is. A németek a Bosnyák téri templom körül és a Kerepesi temetőben képeztek új támpontot, a három magyar zászlóalj is mellettük harcolt.
Bíróék feladata nehéz volt, bár éjjel jártak ki, az égő házak fényt adtak, az égő város világított rájuk, vörösesre színezte az eget. Foszforrakétákat is sűrűn lőttek ki mindkét oldalról. Ha a németek jöttek a repülőikkel utánpótlást ledobni, az orosz légvédelem megmutatta magát, az eget jelzőlövedékek sorozatai töltötték be. A magyar légvédelem, mint azt Bíró sokszor elmondta Kis Jánosnak, elvileg több száz löveggel települt a fővárosba. De ezektől sose hallottak semmit. Az tüzérség ágyúi is üzemeltek még, bár lőszerük alig volt. Fás ligetekben rejtőzve adtak le olykor egy-egy lövést, olyankor verette őket az orosz is a maga ágyúival. A német önjáró lövegek korzóztak a városban, folyton a helyzetüket váltogatták, innen is, onnan is leadtak lövéseket, hogy a védősereg ereje nagyobbnak hasson. Annyit értek el vele, hogy cserében az orosz is egyre nagyobb erőket vetett be.
Az éjjeli őrjáratokban gyakran hullottak rájuk kerepelve, pörögve aknák, de azok elől legalább volt esélyük elugrani közeli kapualjakba, vagy a szaporodó törmelékhalmok mögé. Ekkorra már barikádok is épültek néhol. Inkább csak bosszankodtak rajta, valakik a Kertész utca és a Rákóczi út sarkán is emeltek egyet, macskakövet raktak halomba, nem lehetett tőle közlekedni autóval. Kocsikázni amúgy is egyre nehezebbé vált, minden út és utca kezdett megtelni a szétlőtt házak romjaival, az aszfalt kisebb-nagyobb bombatölcsérekkel.
Azokba hordták a holttesteket. Bíró egy őrjáraton, mikor a harmadik emeletről tüzérségi figyelőtávcsövön pásztázta a tájat, tanúja lett ahogy a törmelék közt heverő egyik sebesült németet az oroszok puskatussal agyonverik, aztán beledobják a közeli bombakráterbe. Erre azért már a magyarok is közéjük lőttek a szomszédos házakból, pedig amúgy kerülték a harcot, tartott a csendes megegyezés a két fél közt, ha nem provokálnak, nem lő a másik se. A németek köptek mindenre, harcoltak, mint a sarokba szorított farkas, az oroszok is úgy bántak velük.
Egyik éjjel Botondot rakták ki éppen az Üllői út elején, mikor a nagy laktanya udvaráról lövöldözést hallottak. Bíró félrehúzódott az autóval, kiszálltak és elindultak az épület irányába. A németek az utóbbi napokban többször is faggatták a főhadnagyot a földalatti csatornákról, amiből valóban akadt rengeteg, átszőtték a várost, a civil óvóhelyeket is labirintusként kötötték össze. A németek Rattenkrieget emlegettek, patkányok háborúját, ami a föld alatt zajlik. Sztálingrádban is az volt a legborzalmasabb. Ők és az oroszok is a csatornákat használva szivárogtak át a vonalon, és hátba támadták a harcoló csapatokat. Ettől nagyon tartottak Budapesten is. Bíró és Kis János attól félt, most is ez történhetett.
A laktanya kapubejáratában cigarettázó német ezredest láttak. Az Üllői útra abban a pillanatban aknák sorozata csapódott be. A tiszt nem zavartatta magát, Bíró és Kis János fedezékbe vetődtek. Az utca felrobbant, alig negyven méterre lévő háztömbből vagy fél emeletnyi homlokzat a járdára zuhant. A német ezredes dohányzott tovább, meg se rezdült.
Leporolták magukat és odamentek hozzá. Tisztelegtek, az udvariasan viszonozta. Aztán Bíróval elbeszélgetett németül. Kis János töredékeket értett csak, nemigen figyelt rájuk, az utcát kémlelte, mikor jön újabb aknasortűz. Vezényszavak és a legelemibb kifejezések szintjén ismerte csak a birodalmi nyelvet, abból is inkább a Monarchiáét gyerekkorából, a folyékony beszélgetést, amibe ezek ketten egyre inkább belemerültek, nem tudta követni. Különben sem az volt a dolga, Bírót biztosította.
A német tiszt beinvitálta őket az udvarra.
Éppen kivégzések folytak. A német őrségi szakasz a laktanya belső, vérrel összemocskolt falához állított három, mindenféle rangjelzéstől megfosztott német egyenruhás katonát. Egy tiszt vezényelt, sortűz dördült, a három alak összeesett. Aznap éjjel nem ők lehettek az elsők, tucatnyi ugyanilyen egyenruhás hulla feküdt az udvar másik végében kiterítve. A három holttestet hiwik, a németek keleten toborzott szláv segítői húzták a többihez. Kis János nem szerette a hiwiket. Részint az árulásukért, hiszen a németek nyíltan ki akarták irtani a fajtájukat, ők mégis segítettek nekik. Másrészt a rettegésük miatt, mert bár a hadifogságtól mindenki tartott, ezekre az oroszok különös bosszúja várt, amibe nem volt jó belegondolni. Ez a rettegésük pedig sokszor a végletekig irgalmatlanná tette őket. A németek a legalantasabb feladatokat rájuk bízták, élelmet kaptak, sokan fegyverrel is harcolhattak, róluk tudni lehetett, nem fognak átállni.
Mikor visszaértek a Kertész utcai pincébe, Bíró elmesélte az egész beszélgetést Kis Jánosnak. A német ezredes a laktanyában létesült budapesti német seregtest hadbíróságának elnöke. Ott tartják a kivégzéseket is. Náluk is sok a szökevény mostanában. Mégis jár nekik a tárgyalás, hiszen német katonák, mondta az ezredes. A tárgyaláson aztán ez a német bíró a törvény szerint mindet halálra ítélte.
– Kérdeztem tőle, miért nem ugrott el az akna elől. Azt mondta, nem félti az életét. Két fia elesett a keleti fronton, két lánya és a felesége meghalt Berlinben egy bombatámadás alatt. Ő maradt egyedül. De akkor miért hoz még mindig halálos ítéleteket, kérdeztem. Azt mondta, mert még mindig katona, ez a dolga. Mit csinálna egyebet?
– Németek – mondta fejcsóválva Kis János.
Január nyolcadikán Bíró megint gépelt parancsot vitt Budára, a központi parancsnokságra, ami addigra már a Váralagútban rendezkedett be. Két repülőgéptámadás között autóztak át. Az Erzsébet híd még állt, úttestén pallóval fedett lyukak voltak, alattuk látni lehetett a folyót, nagy jégtömbök úsztak rajta. Mikor átértek, Bíró balra fordult. A Víziváros Fő utcájának egyik csendes közében, lőárnyékos falzugban parkolta le a kocsit.
A Lánchíd budai hídfője, a híd előtti tér, ahol az alagút a Dunára nyílt, tömve volt járművekkel. A bejáratnál törmelékből hordott barikád, géppuskafészkek, SS-őrség. Negyedórájukba telt, míg felmásztak és bejutottak.
Bent, az alagút úttestének egyik oldalán a falhoz kötve végig lovak sorakoztak. Bíró káromkodott, mikor rájuk nézett. Néhány napja panaszolták a tizedik hadosztály lovászai a régi Ferenc József laktanyában, hogy a németek egyszer csak megjelentek, kiválogatták a legjobb példányokat, elvittek vagy kétszázat, a gyatráját meg ott hagyták. Bíró apja is lovakat tartott a mecseki faluban, ahonnan elszármazott, Vezér nevű fehér lovát beadta a nyolcas pécsi ezrednek. A főhadnagy eddig nyomon követte a ló sorsát, de most az is elveszett. Ahogy mentek, nem tudta megállni, az alagút falához kikötött lovakat nézte, hátha köztük van, de nem találta meg. Végül elértek az alagút közepe táján, a másik oldalon nyíló nagy acélajtóhoz, a hadvezetés irodáinak bejáratához.
Kis János maradt az ajtó előtt, úgysem engedték volna beljebb. Húsz percet várakozott, az alagút légkeverőjének zúgásában, pislogó lámpák fényében. A lovak szagának örült egyedül. A várakozási idő alatt odakint kemény légitámadás zajlott, közvetlenül közelre csaptak a bombák, így annak is örült, hogy idebent van. Ennél jobb helyet ezek a gyáva férgek nem találhattak volna. Bírótól hallotta, Hindy és Pfeffer-Wilderbruch egyszer sem dugta ki az orrát a főhadiszállás mélységi bunkeréből, hogy akár egy pillantást vessenek a városban harcoló, éhező, pusztuló csapataikra. Milyen katonák ezek? Pedig különben a német tisztek bátrak voltak, az első vonalban éltek, a városban rekedt hadosztályok vezetői, Schmidthuber vagy Wolff rettegett és vérszomjas parancsnokok voltak, nem lehetett mondani, hogy kímélték volna magukat, vagy kerülték volna a harcot. Azok is utálhatták az itteni főnökeiket.
A németek a régi háborúban legalább a szövetség szabályait betartották. Igaz, akkor a magyaroknak is erős hadseregük volt, gondolta Kis János. Most úgy viselkedtek, mint a mesék rablólovagjai. Még csak nem is leplezték, hogy a német katonán kívül mindent és mindenkit vágójószágnak tekintenek, ami annyit ér, amennyi haszna van belőle a német katonának. Akárhány némettel találkozott, még a legjobb szándékú pofáján is ott virított az árulkodó tekintet.
Mikor Bíró visszatért, ingerült volt. A jelentésre, amit a hadosztályparancsnok András diktált neki éjjel, Hindy nem reagált semmit. Igaz, vele nem is találkozott. András megint az utánpótlásról panaszkodott, ahogy korábban Oszlányi is. A helyiek nem érnek semmit, mert megszöknek, de főleg a nyilasokat szidta, azonkívül a csapatok leharcolt állapotáról számolt be részletesen.
– Irodák vannak bent – mesélte Bíró. – Fűtés, villany. Titkárságok titkárnőkkel, előszobák.
Kis János nem szólt semmit. Mikor kimásztak az alagútból, látták, hogy a budai hídfőnél összezsúfolódott járműtömeget a bombatámadás szétverte. A kocsik kiégve, összetörve hevertek, a roncsokból néhol emberi hullák lógtak ki. A saját kocsijukat épen találták, a kis zugot nem érte találat. Autóztak vissza a Kertész utcába, néhány óra volt vissza szürkületig.
III.
Másnap az úgynevezett egyetemi zászlóalj önkéntesei érkeztek a hadosztályhoz. Puskákkal, gránáttal, néhány golyószóróval, páncélököllel felszerelt taknyos gyerekek, főleg a főváros műszaki iskoláiból. Az irodára is jutott kettő, egy tömb tejcsokoládét ajándékoztak Bírónak, Kis János köszönettel vette, és eltette rosszabb időkre. A két fiatal írnok aztán estefelé elkérezkedett haza, fehérneműt szerettek volna váltani. Bíró elengedte őket, másnap reggel nem tértek vissza. Pestiek, vont vállat a két katona.
Azokban a napokban még ők is tudtak fehérneműt cserélni. Bár a mosáshoz nem volt víz, restellték volna is erre használni a drága ivóvizet, tudták hogy a civilek szomjaznak és asszonyok mennek ki a közkutakhoz életveszélyben a vödreikkel, hogy az óvóhelyen tudjanak inni, főzni. A pincék lakosságát és a katonákat is belepte a bűz. Kis János megszokta háborúban, Bíró is megjárta a Dont, bírta. A parancsnokság központi készleteiben volt minden, alsóruhából is vettek maguknak újat időközönként, téli felszereléssel is el voltak látva.
Az egyetemi zászlóalj nem kímélte magát a vonalban. A három harcoló zászlóalj úgy érezhette, végre utánpótlást kaptak. A fiatalok közül sokan elhullottak, az ellen nem lehetett mit tenni. Lassan tanulták meg a leszakadás megfelelő ritmusát, előfordult, hogy az állásban maradtak lövöldözni, szakasznyian egy-egy gárdaszázad ellen, de az aknák és egyebek is bőven szedték közülük áldozataikat. A nyilasok az egyetemistákkal se voltak jóban, le akarták fegyverezni őket, de a tizedik hadosztály honvédjai elzavarták őket a fenébe. Szívesen megtámadták volna a pártszolgálatos központokat, de az orosz ellen tartani kellett a hátukat, parancsot pedig nem kaptak semmire.
Folyton Bírót kérdezgették, mi várható, a főhadnagy volt az összeköttetés a hadsereggel, az ő személye a bizonyíték, hogy még ők is annak a tagjai. Bíró átérezte a szerepét, türelemre intett. Kis János az ilyen beszélgetéseken hallgatott, mint a sír. Örült, hogy nem kell megszólalnia. Végül a katonák továbbra is a saját, ideiglenes portáikat védték, három zászlóalj elszórtan harcoló szakaszai egy-egy bérház emeletét, az egyetemistákat bevették maguk közé.
A Kerepesi temetőt közben lerohanták az oroszok, két zászlóaljuk szorította ki onnan a maradék két szakasz németet, akik még védték. Aztán román csapatokkal vegyesen betörtek a Keleti pályaudvar területére is. A síneken sok vagon vesztegelt, Bíró és Kis János egy közeli bérpalota romos padlásáról nézték, ahogy a román és orosz gyalogság összeveszett fosztogatás közben, még lövöldöztek is egymás közt.
A hurok ettől még napról-napra szorult. Utána már a pályaudvartól nyugatra, a helyiek által Csikágónak nevezett negyedben folyt a harc. A vonal egy másik szakaszán az oroszok átlépték a Hungária körutat, betörtek a Városligetbe. A németek és néhány honvédszakasz a park fái közt harcolt a túlerő ellen két napon át. A Hősök terén álló Iparcsarnok termeiben különösen heves ütközetet vívtak.
Éjjel Bíró és Kis János őrjáratra indultak a környéken, megkeresték és ellenőrizték az itteni posztokat. Átmentek a sötét Andrássy út villái között, az még elvileg belül feküdt a saját vonalon. Éjjel a gyalogharc jobbára szünetelt, mindkét fél tartott az átszivárgóktól, és védelembe rendezkedett be, csak az orosz légvédelem és tüzérség kezdte rá olykor. Korlátlanul van lőszerük, morgott Bíró egy-egy kényszerfedezékben töltött óra során, hiába hogy éppen hadászatilag teljesen jelentéktelen területen keltek át, és nem is találkoztak emberrel magukon kívül. Az orosznak éppen arra támadt kedve pergőtüzet tenni. Kis János csak azt sajnálta, hogy ilyenkor a várakozásban nem gyújthattak rá. Sose hitte, hogy néptelen volna bármelyik környék, elég egyelten lövész is a közelben, aki észreveszi a parázspontot, az is mindegy, milyen nemzetiségű, biztos, ami biztos, lőni fog. Többnyire kúsztak-másztak, még ha nagyobb kerülőt vállaltak is az egyes szakaszok között, a tüzérség miatt akkor is sok időbe telt egyik helyről a másikra vergődni.
Azokban a napokban egyik éjjel az állatkert környékén lévő Gundel Étterem pincéjében kötöttek ki.
Bíró mindenképpen el akart jönni ide, a Fészekben hívták fel rá a figyelmét, az ottani főúr levelet is küldött, azt mondta, a fia a szakács, ők régi vendéglős dinasztia.
A Gundel pincéjének személyzete várta az oroszokat. Utálták a nyilasokat, de a németeket is, akik ennek a csürhének szabad kezet adtak. A két honvédet azért szívesen fogadták. Lépcsőn kísérték le a nagy borospincébe, ott kockás abrosszal terített asztalhoz ültették őket. Talán ez az utolsó este, hogy magyar honvédtisztek a vendégeink, mondta a főúr. Én nem vagyok tiszt, mondta Kis János, de azért leült az asztalhoz. Bíró átadta a levelet, a főúr nyomban, még előttük felbontotta. A vastag boríték kötegnyi hamis személyazonossági iratot tartalmazott. Bólintott, az iratokat hatalmas levéltárcájába süllyesztette. A történteket nem kommentálta senki hangos szóval vagy bármilyen grimasszal.
Az éjjeli szemle végén jártak, fáradtak voltak és mocskosak. Az egyik kényszerfedezékben rengeteg föld és malter hullott rájuk, mivel a köpenyük már elázott a havazásban, csuromsár voltak mindketten. A pincéreket ez sem zavarta, úgy viselkedtek velük, mintha frakkban lennének, ami még akkor is imponált, ha láthatóan a pincében mindenki meglehetősen részeg volt már.
A főúr felsorolta az aznap esti menüt. Ami a bort illeti, kezdte rezignált szónokiassággal, három hírneves francia kastély palackjait fogyasszák el ezen a gyászos januári éjszakán, nehogy méltatlanabb torkokra kelljen várniuk, legyenek bár ők maguk is akármily méltatlanok ilyen különleges finomságú nedűre. Az ételt tekintve láma és kenguruhús került a konyhára, az állatkert készletéből, melyet hátszín és bélszín módjára ad fel a szakács. Fogyasszák türelemmel és nyitottsággal, távoli vidékek ízei iránt tisztelettel adózva. Köretnek kukoricamálé jár a sülthöz, melynek fűszerezését a séf az élete árán sem árulná el, ők pedig hiába is keresnék, utaznák be akár az öreg kontinens gasztronómiai szentélyeit, vándorolnának be bármely magasságot vagy mélységet is a titokért. Ami megismételhetetlen, jobb annak is hagyni.
A francia vörösborokat míves kancsóban helyezték eléjük az asztalra metszett üvegpoharakba töltve, és olyan testesek voltak, mintha már a húst ennék. Kis János bosszankodva ismerte el, bár csak gondolatban, az átkozott franciák valamivel mégis messzebb járnak borkészítésben, mint például ő maga. Bíró közben mosolyogva kérdezte, mit szól a borhoz mint szőlősgazda, arra csak ingerülten legyintett.
Bíró hamis iratokat, ha direktben nem is gyártott, de napjában százával pecsételt le szó nélkül az irodájában a hadosztály pecsétjével. Variházi ezredes, a tartalék kiképzéséért felelős főtiszt a saját pozícióját elsősorban az ellenállás szervezésére és embermentésre használta, neki pedig esze ágában nem volt az útjába állni. Közben még mindig reménykedtek a németek kitörésében, várták a kedvező alkalmat.
1945. január kilencedikén éjjel a szétlőtt Városliget mélyén egy pincében Kis János élete legkiválóbb vacsoráját fogyasztotta el. Kenguru- és lámabélszínt kásaszerű körettel, amelynek az összetevői felől nem mert érdeklődni egyikük sem. A szakács valóban különös fűszerezéssel készítette el. De talán mindegy is lett volna a hús mellett. És talán a hús is mindegy lett volna a borok mellett, amikből végül ők is alaposan benyakaltak. Távozóban Bíró megölelte a pincéreket, Kis János is kezet adott, széles jókedvvel indultak vissza a Kertész utcába.
Addig még jó pár buktató várta őket a hazaúton. Kis János rögtön kijózanodott, mikor megcsapta az utca fagyos és kormos levegője, a kinti ágyúszó, az aknavetők, a repülőbombák, géppuskák zaja. Az ostromló szovjet Vörös Hadsereg már ébredezett a pirkadatban, és ők aligha vacsoráltak ilyen jól. Bírót nem volt könnyű eljuttatni a hadosztály-parancsnokság óvóhelyéig, mivel ő végig részeg maradt. A séta bizonyos pontjain megfordult Kis János fejében, talán egyszerűbb volna leütni a főhadnagyot, aztán hazacipelni a testét. Végül nem tette meg, csak rángatta végig a havas, romos utcákon. Szerencsére nagyobb aknatűzben nem volt részük, a sűrűje elkerülte őket.
Másnap éjjel megint költöztek. A József Nádor téren lévő Hitelbank pincéjébe helyezték át a hadosztály-parancsnokságot, alig néhány méterre a Lánchíd pesti hídfőjétől. Kis János segített teherautóra pakolni, aztán meg behordani az iroda anyagát, a törzsszázad dokumentumait. Mint az étel, a szén, vagy a gané, ez is csak anyag volt, amit mozgatni kellett, sok ládányi és zsáknyi, kilóban mérhető anyag, a hadosztály létezése papíron. Ahhoz még néhány gépezet, kisebb nyomda, amivel tovább bonyolították, életben tartották ezt a papírlétezést.
A József Nádor téren gyorsan kirakodtak, iparkodva a közelgő légitámadás miatt. Bent a bank pincéjében, acéltrezorok közé állított be asztalt, széket, írógépet és minden egyebet Bíró, ott dekkolnak ezután. Mindjárt egyhuzamban két napot, mert ahogy elkezdték, folyamatosan addig bombázták a teret és a környéket a repülők. Mikor mégis feljöttek a felszínre, a hadosztálytörzs harminc járművéből három maradt épen, a többi kiégve, roncsként hevert összevissza.
Január második hetében az ágyúzás miatt elkerülhetetlenül nagyobb, összefüggő tüzek égtek már Budapesten. Bíró táviratot adott fel a híradósoknál, akik a közeli Dorottya utcában rendezkedtek be az óvóhelyen. A főhadnagy a papírokkal szöszmötölt, mikor telitalálat érte a házat, és teljesen összeomlott fölöttük. A pince teteje kibírta, de sűrű meszes por áradt lefelé a bejáratokon, azonnal menekülni kellett. Így is majdnem megfulladtak, romokon másztak ki, sokáig és fáradtságosan, köhögve a portól. Az utcán már látszott, a sokemeletes házból semmi nem marad, csak téglák, ajtó és ablakkeretek, betontömbök. A környező házak lángolva égtek.
Bíró a napokban irodai munkát végzett, létszámlistát, jelentéseket gépelt, egyeztetett, utasításokat könyvelt. Kis János az acélfalak között a trezorban, szalmazsákon aludt mellette egész nap. Éjjelente már a Rottenbiller utca környékét járták körül, egészen a Kálvin térig, ott húzódott a vonal. Dermesztő hidegben, fedezékről fedezékre haladtak, a Kálvin téren az égő mozi lángjainál melegedtek meg.
Kis Jánost este sápadtan ébresztette fel Bíró. Friss kávét adott, cigarettáztak. András Sándor, a hadosztályparancsnok és a helyettese, Botond aznap kiszálltak a háborúból.
– Egy órája András mindenkit magához hívott, beszédet tartott. Azt mondta, a németek elveszítették a háborút.
– No hiszen – mondta Kis János.
– Ő mindenkinek saját magára bízza mit tesz ezután. – folytatta Bíró. – Aztán félrehívott, bizalmasan azt mondta, ami a reprezentációs ládából megvan még, osszam szét az emberek között. Isten velem, egyelőre ne szóljak senkinek.
– Hát ne is szóljon – mondta Kis János. – Még magát kötnék fel.
– Nem gondolja, hogy ez azért mégis kicsit sok?
– Mire számolt? Hogy majd az utcán esnek el a többivel?
– Értem én, de ilyet csinálni. Átmennek az oroszokhoz. Új magyar hadsereg alakul, azt mondták, abban szükség lesz rájuk. És velünk mi lesz? A kapitány nem utoljára távozik a süllyedő hajóról?
Kis János legyintett.
Nem szóltak senkinek, mintha mi sem történt volna, indultak a szokásos körútra.
Januárban délután már sötét volt, nyolckor sűrű téli éjszaka. A tizedik hadosztály harcoló osztagai szűkülő félkörben szorultak vissza a körút vonalára.
A nyolcas ezredből maradt zászlóaljat a németek ellentámadásra rántották magukkal a Teleki téren, ott elpusztultak majd egy szálig. A maradék két zászlóaljat is végleg német csapatokhoz osztották. A magyarok ettől még ugyanúgy csak asszisztáltak a harchoz, addigra a vérmesebb egyetemista legények is lehiggadtak, már aki életben volt közülük. Ha kevés orosz jött, néhány sorozattal elijesztették, ha többen támadtak, akkor is lőttek rájuk, aztán ők maguk húzódtak hátrébb.
Bíró és Kis János naponta-kétnaponta körbejárta a lakásokban, emeleteken kialakított alkalmi géppuskafészkeket. Híreket hoztak, vittek, jelentést vettek fel, meséltek az általános helyzetről, már amit ismertek belőle. Hogy Kis János frontlógósnak gondolta magát, aki hátul dekkol, eddigre bőven elmúlt. Bíróval sokkal nagyobb veszélyben dolgoztak, mint akár annak idején a gyalogos futárok az első háborúban a fronton. Az is világos lett számára, Bíró miért tart ki és csinálja tovább. Ők ketten maguk a hadosztály, ők jelentik a hadsereget. Bíró listái az élőkről és elesettekről, hogy megmondja a gulyáságyú merre tart, hova menjenek, mit lehet sejteni, hogy nem csak egyedül vannak osztagonként a házak tengerében. A frontvonalban harcolók a hadosztálytól más tiszttel nem is találkoztak.
A két főtiszt egyszerűen hazaszökött a lakására, ahonnan nem tértek vissza. Másnap tiszti különítmény ment az Uránia mozihoz Andrásért, de ott már orosz gyalogság nyitott rájuk tüzet, gyorsan visszavonultak. A budapesti őrzászlóalj és egyéb védelmi alakulatok is felszívódtak, papíron felmorzsolódtak a harcokban, a valóságban hazamentek és elrejtőztek, hiszen mindnek volt Pesten lakása, vagy legalább ismerőse, akinél elrejtőzhetett.
Nyilasok sem voltak már a környéken, elmenekültek a front elől. Utoljára a Kálvin téren, az égő mozi mellett ment oda hozzájuk egy talpig feketébe öltözött nyilas. Valami vezetőféle lehetett, Bírót kérte, tájékoztassa a hadi helyzetről. Bíró egy intéssel elzavarta. A nyilas döbbenten nézett, Kis János egyik kezével a cigarettájába szívott, a másikkal kibiztosította a csípőjén lógó géppisztolyt. Erre már észbe kapott és gyorsan eltűnt.
Kis János csak egyszer fordult meg a gettóban. Egy ideig a Dohány utcában is voltak a hadosztálynak állásaik, amiket Bíró ellenőrzött A nagy zsinagóga kertjében halmokban hevertek a fagyott civilek hullái. A Dob utcánál lévő palánkfaltól elzavarták a nyilasokat, és hagyták, hogy aki akar, kijöjjön, de ennél többet nem tettek. A nyilasok távozása után Dörner német tábornok őrizte a gettót, az adta át később az oroszoknak.
Az ostrom első hetében még segítettek a romok alá került vagy lövést kapott civileknek, mostanra már megcsömörlöttek a szenvedéstől. Hallani, látni sem akarták. Nem zavarta volna őket egy akna vagy golyó telitalálata, vagy más hasonló hirtelen halál. Megegyeztek benne, ha egyikük komolyan megsérül, a másik nem hagyja lógó belekkel, leszakadt végtaggal szenvedni, inkább agyonlövi. A város polgárai hasonlóan érzéketlenné kezdtek válni, apatikusan tengődött mindenki a romok alatt, a sötét pincék mélyén és várta a végét.
És mint a bibliai Jelenések könyvében, az égő házak közt a téli fagyban, havazásban az utcákon mindenhol lovak kóboroltak. Bíró számítása szerint harmincezer ló szorult a gyűrűbe, a magyarok egy huszár-, a németek három SS-lovashadosztállyal. A lovaknak a városi harcban semmi hasznukat nem vették, igaz a lovasaik is gyatrán harcoltak, nem erre képezték ki őket. Etetni nem volt mivel az állatokat. A katonák sokszor becsapták őket egy-egy üzletbe, ott kínjukban a padokat, a könyveket rágták. Az embereket sem volt mivel etetni a lóhúson kívül, mindennapos lett a lovat fűrészelő civilek látványa. A katonák is lóhúsból készült babgulyást kaptak, mert a lovakon kívül még nagyobb mennyiségben bab maradt, a hadtáp többi része elpusztult. Kis János és Bíró kenyér nélküli babgulyáson éltek, egyelőre bírták, ha a kedvük nem is volt túl rózsás tőle. A civilek a pincékben egész lósonkákat akasztottak fel.
Január tizenhatodikán éjjel a német összekötő parancsnokság tisztje új parancsot hozott. Hitler engedélyezte Pest feladását, aminek az időpontja a tizenhétről tizennyolcra virradó éjszaka. A csapatok ekkor már a Múzeum körúton és a Nagykörúton harcoltak, a hidak közül csak a Lánchíd állt, azon át menekült aki akart és tudott Budára.
A hadosztály parancsnoksága a túlpartra, a Margit körútra költözött, a Ferencesek temploma és zárdája melletti bérházba. Miután ott kipakoltak, Bíró és Kis János mentek vissza Pestre a harcoló csapatokért. A hadosztály tüzérsége és vonatalakulatai már egy hete átjöttek, járműveik a Margit körút két oldalán leparkolva, a legénység a környék óvóhelyein dekkolt.
A hadosztály harcoló katonáinak egyharmada Pesten maradt. Nem is találták meg őket. A vonalat már csak a kormányzati negyed házai és a pesti hídfő alkották. Bejárták a posztokat, de menekülniük kellett nekik is.
A híd előtt és a hídon nagy tömeg tolongott. A szélei lerobbanva, Bíró és Kis János eleinte ott akartak áthaladni, de kénytelenek voltak középre húzódni a híd úttestén. Egy német Párduc tank elé kerültek. A vezetője a toronyban állva ordibált velük, takarodjanak onnan. Néhány napja láttak egy másik Párducot, a Váci utcán egy nagy bombatölcsérben hevert kilőve. A híd lyukakkal szaggatott aszfaltján német katonák, civilek, batyukat cipelő nyilasok, több ezres tömeg menekült az utolsó pillanatban át Budára. Előttük és mögöttük lángolt a város. A hídról le lehetett látni a sötét folyóra. A pesti oldalon még mindig kézifegyverek kerepeltek, a németek utóvédje elkeseredetten tartotta a hídfőt, hogy a menekülő tömeget fedezze. Az oroszok magát a hidat is támadták aknákkal és repülőkkel, sok volt a halott, sebesült. Végül mégis átjutottak.
(Fotó: FORTEPAN)
