Budapest ostroma
Tizenkettedik fejezet
Budapest
Mogyoród – Kerepes – Csömör
I.
Kis János csontjai erősen sajogtak, mint mindig nagyobb ütközetek előtt. Ráérő idejében újra gyűjtögetni kezdte az élelmet, és mindent, ami segíthet megmaradni. Különösebb szándéka nem volt vele, hagyta, hogy az ösztönei dolgozzanak, ezzel el is foglalta magát. Bíró, akármilyen tudálékos is volt, megérdemelt egy esélyt, miközben Kis János nem hitte, hogy túlélhetik, ami közeledik. Ha beszorítják őket Budapestre, márpedig úgy nézett ki, akkor az Przemysl lesz a javából. Az első háborúban, fiatal rosseb-bakaként még a Cserenháról se kívánkozott az ostromlott Przemyslbe.
Az oroszok légi tevékenysége fokozódott, nem lehetett az útra lépni, hogy ne csapjanak le a repülőik, általában hármas kötelékben. Kisebb bombákat dobtak, géppuskáikkal lőttek mindenre, ami mozdult. Az utak tömve menekülő civilekkel, őket sem kímélték, sokan haltak meg, sok volt a sebesült.
A mogyoródi vasútállomás melletti kocsmánál Bíró következő tiszti kocsiján ütött rajta három repülő. A főhadnagyot megint Kis Jánosnak kellett elrángatnia fedezékbe. Éppen csak ott tudták hagyni az autót, a repülők szétlőtték. Előbb a kocsma leomló falai mellé húzódtak, aztán gyorsan egy félbemaradt építkezés gödrébe vetették magukat. Most is sok civil halt meg, sok sebesült. Maradtak segíteni, az autónak úgyis vége volt. Kis János az újabb háborúban azt vette észre, mind többet pakolja civilek hulláit, segít jajongó vagy sokkos állapotban némán ücsörgő sebesülteknek. Olykor temetett is, ásta a sírokat. Mindenki tudta, a pokol a temetetlen holtakkal kezdődik, magukkal hozzák a járványt, ami elől végképp nem lehet elbújni.
Bíró lelkiismeretesen dolgozott az irodán. Miközben a tisztek is tömegével szöktek, ő csak készítette a jelentéseket, segédtisztként ellenjegyezte őket, az összes csapattest és parancsnokság iratai átmentek a kezén. Amellett írta a hadosztály naplóját, minden nap akkurátusan lejegyezte mi történt, hol áll a vonal. Példát akart mutatni, a nagy rendetlenségben pedánsan végezni a dolgát. Kis János bár fölösleges őrültségnek gondolta, és babonás idegenkedéssel nézte a szellemhadsereg szellemhadosztályának papírmunkáját, amit ez a fiatal mérnök csinált, valahol mégis becsülte érte. Pedig addigra híre jött, Bíró szülőhelye, Pécs is elesett, ahol a családját hagyta. A nyolcas pécsi ezred rádiósai mondták neki, velük különösen jóban volt. Úgy látszott, az orosz a másik nagy hadseregével észak felé kitört Jugoszláviából, és elözönli az egész Dunántúlt.
Gödöllő december kilencedikén esett el. December tizedikén éjjel vastag hó esett.
Reggel Kisfaludy berendelte magához Bírót. Parancsot adott, hogy akit csak éjjel a tábori csendőrök begyűjtöttek, Bíró vigye ki a fővonalba, vegyenek fel állást a mogyoród-gödöllői úton, ássák be és tartsák magukat.
Az udvaron harminc a napokban összefogdosott, csellengő katona várta őket. Két napja nem aludtak, nem ettek semmit. Bíró a parancsnokságról szerzett nekik élelmet. Még pálinkát is hozott, azt úgy lopta ki a hadosztálytörzs reprezentatív készletéből, amit egy ládában őrizgettek. Ettek, megitták a pálinkát. Aztán Kis János és Bíró a csapattal menetelni kezdtek. Mentek vagy két órát.
Az út jobb oldalán, egy erdősávnál álltak meg, alkalmasnak tűnő helyen. Szemközt dombok, szántóföld. Feljebb az erdőből géppuska, golyószóró hangja kerepelt, nem épp a hátuk mögött, de majdnem. A harminc ember rettegve ásott, nézegettek mindenfelé. Aztán repülők jöttek. Hasra vágták magukat. A raták zuhanórepülésben lecsaptak, géppuskáik félbevágták körülöttük a fiatal akácfákat, de mindenki megúszta. Utána a félkész árokban várták az éjszakát.
Reggel Bíró arra ébredt, ketten maradtak Kis Jánossal. Addig az őrmester őrködött. Kávé nem volt, odakínálta neki a laposüveget.
– A pestiek hazamentek – mondta.
– Maga elengedte őket?
– Mit gondolt, lelövöm őket?
– Dehát tartani kellett volna a posztot.
– Ezekkel? Ha jön az orosz, és még itt vannak, mind meghalunk.
– Ebben igaza lehet.
Visszamentek Kerepesre. Bíró útközben a fejét csóválta, agyonlövésre, lefokozásra gondolt. Kis János nem gondolt semmit. Végül elértek a hadosztálytörzs szállásához. Kisfaludy már nem volt ott, az éjjel ő is elmenekült. Mint kiderült, csak addig maradt hadosztályparancsnok, amíg az Érden élő családját összepakolta, és elindította Ausztria felé. Aztán követte őket ő is.
Megint Oszlányi korábbi helyettese, András Sándor volt a főnök, őt viszont nem érdekelte Bíró haditette, nem is tudott Kisfaludy tegnapi parancsáról, amivel lényegében halálra ítélte a fiatal segédtisztet. Bíró hallgatott. Andrásnak szüksége volt rá az irodán, legalább a látszata legyen meg, hogy létezik a hadosztály.
– A naplót is írjam tovább? – kérdezte tőle.
– Igen. Írjál le mindent, úgy ahogy van – felelte a tábornok fáradtan. – Hadd lássák csak később, hogyan történt minden.
Még aznap költöztek tovább, Kerepesről Csömörre, az ottani csendőrlaktanyába.
Másnap megint körbejártak, az egész hadosztályt összeírta Bíró. Reggeltől-estig mentek a különböző csapatokhoz. A gyalogság nagyobb része a kerepesi majorban ásta be magát, a tizennyolcas ezred is alig tett ki kétszáz főt. Tüzérek, utászok, felderítők szétszórva álltak a hídfőben, a hadtáp már átkelt Budára. Az egész nagyjából hétezer ember, ötezer ló, ennyi a hadosztály. Abból ezernél kevesebb volt harcra fogható. Hiszen senki se akart meghalni.
II.
December tizenöt és tizennyolc között az orosz nyugton maradt. A repülőkön kívül nem adott magáról életjelt, még tüzérsége se lőtt. Most hozták előrébb az ágyúkat, aknavetőket.
A tizedik magyar hadosztály három zászlóalját a németek feltöltötték a hadosztály ellátóegységeiből. Ez náluk gyakori volt, a magyaroknál ismeretlen. 6/III., 8/III., 18/I. zászlóalj a pesti védelemben, németül beszélő összekötő tisztekkel, a németek parancsnoksága alatt maradt. Puskával és kézigránátokkal felszerelve, alig egy-egy golyószóró, aknavető, géppuska ha akadt köztük. Kis János továbbra is Bíróra vigyázott, bár ekkorra már minden régi katona a vonalban harcolt. Az ő helyére attól még senki se kívánkozott, állandóan a vonalban mozogni, pesztrálni a kisbírót, aki mindent összeír.
December huszadikán a nyolcasokat orosz támadás érte. Visszaverték nagy veszteségeket okozva, sok orosz megadta magát. Büntetőzászlóalj támadott, olyanok, akik még lőszerért se mertek volna hátramenni a sajátjaikhoz, mert lelövik őket. A foglyokat átadták a németeknek.
Másnap reggel a csömöri laktanya udvarára két teherautó érkezett Pestről, nyilas pártszolgálatosok vezették őket. Kis János és Bíró épp az udvaron cigarettáztak, várták, mit tartogat a nap mára. A nyilasok karszalagos fekete egyenruhát viseltek, a fejükön piros mikulássapkát. Karlendítéssel tisztelegtek, Bíró és Kis János nem viszonozták. Azért megkérdezték tőlük, látták-e valamerre a hős Vannay-zászlóaljat? Azoknak küldött karácsonyi csomagot a párt. A két katona egymásra nézett. A teherautón közben tanakodtak, végül nekik is adtak két csomagot.
– Maguk is nemzettestvérek, fogadják szeretettel.
– Vannayék kint vannak, a falu túlvégén a dombon – mosolygott Bíró. – Arra, előrefelé kell menni az úton, aztán jobbra. Most nincs repülő fent, igyekezzenek.
A nyilasok megint kart lendítettek, Bíró bólintott. A maguk részéről Andrással minden katonának megtiltották a nyilas köszönést. A nyilasok felszálltak a teherautókra és elhajtottak. Kis János kibontotta a csomagot. Csokoládé volt benne és cigaretta. Bíróéban kis laposüveg rum.
Egy óra múlva visszajöttek a nyilas mikulások. Már csak egy teherautóval, a másikat az úton aknával szétlőtték az oroszok. Vannayékat nem találták meg kint a dombon. Bíró és Kis János a vállukat vonogatták.
– Talán visszamentek Pestre. Errefelé lő a tüzérség.
– Igen az lehetséges – bólintottak a nyilasok, visszaszálltak a teherautóra, és az ajándékcsomagokkal mentek vissza a fővárosba.
– Persze hogy hazamentek – morgott aztán Bíró. – Itt vissza is lőnek, nem úgy mint a körúton. Az újságjaik meg tele a Vannay hőstetteivel. Majd az ő zászlóalja meg fogja védeni Budapestet. Négyszáz ember Malinovszkij második ukrán frontja ellen. Lám csak, kaptak egy kis tüzet, el is futottak.
Mikor beszámolt Andrásnak is az esetről, a hadosztályparancsnok meghagyta neki, csináljon írásos jelentést Vannayékról, és vigye be a Sionba.
Másnap mentek Budapestre a jelentéssel. Az út rövidebb volt, mint múltkor. Át a parasztos elővárosokon, amik különálló falvakra emlékeztettek, de hamar elfogytak. Utánuk már az emeletes bérpaloták rengetege, Bíró most is Aranyt idézett, „tán a padláson laknak”, Kis János elmosolyodott. Aztán hallgattak. Nemsokára itt fognak harcolni. A bérházak támpontszerű védelmet adnak, a németek erőddé alakítják őket. Második Sztálingrád lesz Budapest. Egyelőre még nem volt elképzelhető. Elég volt egy óra hozzá, és az lett.
Bíró még annyit se tartózkodott bent a Sion zárdában. Kis János addig kint az autónál cigarettázott. Nézte a Sashegy nyugalmát, villákat, parkos kerteket. Ide is hamarosan eljön a háború.
Bíró feldúlva érkezett, intett, hogy mennek tovább.
– Végig kell járni a vonatosztagokat. Azonnal vissza kell vonulniuk. Az orosz áttört Bicskénél, a budai oldalról is bekeríti a várost. Ha kint maradnak, mind elvesznek.
Már a budai hegyekben hajtott, mikor újra megszólalt.
– A jelentésre legyintettek. Azt mondták, minek áltatjuk magunkat Andrással. Jobb, ha vigyázunk az ilyesmivel. Inkább elsüllyesztik, hogy ne legyen bajunk belőle.
A Bécsi úton mentek, ki a Pilisbe. Errefelé még nem volt tüzérségi tűz, sem repülők, könnyen haladtak. A vonatosztagok a hadtápos kocsikkal Nagykovácsiban, Pilisszentivánon, Perbálon, Csobánkán állomásoztak szétszórva. Bíró és Kis János az apró pilisi falvakban operettkatonai idillbe botlottak. A katonák ettek, cigarettáztak, várták a végét. Eszük ágában nem volt részt venni a cirkuszban, persze a fogságba eséstől tartottak. Gondterhelt volt mindenki, sokan részegek voltak már délelőtt, vagy egész nap ettek, hátha majd nemsokára nem tehetik, addig a testük elraktározza a hosszú fogságra az ételt. Aki tehette, mindennapi munkába menekült, nem hitte el a híreket. Könnyű is volt sütni, főzni, pakolni.
A visszavonulási parancsra legtöbben morogtak. Bíróék még sötét éjszaka is parancsot vittek. A vonatosztagok emberei végezzenek felderítést, ha valóban közeledik az orosz, azonnal hátráljanak a város felé. A pilisszentiváni hadtápos századnál éjjeleztek, pirkadatkor indultak vissza a Sionba.
A Bécsi úton mentek, hogy megnézzék, elindultak-e Üröm felé az ottani vonatszázadok. Az úton kétezer nyilas újoncot láttak menetelni. Meg sem álltak, hogy megkérdezzék tőlük, hová. Mentek nyugat felé, az új kormány evakuált mindent és mindenkit Ausztria, vagyis a Harmadik Birodalom felé, aki neki számított. Akit itt hagytak, annak maradt a Kitartás! nyilas köszönés. Az úton már torlódás volt, alig tudtak elvergődni a Sion zárdáig.
– Boldog karácsonyt – mondta Bíró, mikor kijött a parancsnokság épületéből.
Egy üveg francia pezsgőt nyújtott Kis Jánosnak, tegye az ülésre.
– A Donnál is ilyet kaptunk – mondta az őrmester.
A főhadnagy bólintott.
– Úgy látszik, az igazi tánc pezsgővel kezdődik.
Budapest utcáin nyüzsgött a lakosság, mindenki a karácsonyi bevásárlásra igyekezett. Bíró a Várhegy alatti Alagúton akart átmenni a Lánchídhoz, de már a Krisztinaváros felőli oldalon megállították. Az Alagutat barikádokkal eltorlaszolták, német SS-katonák őrködtek a bejáratánál. Menjen a Széna tér felé, aztán a Margit hídon.
A Széna teret ellepte a tömeg. Honvédeket láttak, akik a hadosztály teherautóin a budai hegyekben vágott fenyőfát hozták be, és azt árulták. Különben a pesti polgárok a parkok fenyőinek tetejét vágták le, azt vitték haza karácsonyfának. Szégyentelen fajta, csóválta a fejét Bíró. De az utca képe néhány perc alatt megváltozott, karácsonyi zsibvásárból riadt karnevál lett. Futva menekülő embereket láttak, hangyabolyként riadt meg a tömeg. Most ért ide a hír. Egy rendőrtiszt nagy zsák lisztet cipelt a vállán, iszkolt valamerre, nem törődve semmivel.
A Zöld Hordó vendéglő még nyitva volt, katonák ebédeltek benne, ők is beültek. Mi kapható még itt? A pincér blazírt nyugalommal sorolta fel, mit tud adni a menüből. Még velő is volt, azt kértek rántva, előtte erőlevest. Sört is csapoltak, abból is ittak egy korsóval.
Bíró enyhült hangulatban arról beszélt, talán nyílt várossá nyilvánítják Budapestet. Vagy a németek visszavonulnak, kitörnek még időben a gyűrűből. Kis János nem szólt semmit, ez megint lelombozta a fiatal hadnagyot. Ettek tovább csendben. Aztán felszedelőzködtek, Bíró fizetett. Bőven adott borravalót, a pincér arra kissé meghajolt, végül kiléptek az utcára.
Ott a tumultus tovább folyt, a téren még mindig hemzsegtek az emberek, és végig a Margit körúton, egészen a hídig. Visszahajtottak Csömörre, a hadosztályparancsnokságra, jelentést tenni Andrásnak.
A tábornok rögtön visszaküldte Bírót a budai oldalra, nézze meg, hogy sikerült a vonatalakulatoknak biztonságba jutni. Új állomáshelynek Óbudát, Csobánkát, Szentendrét jelölte ki.
Visszatértek a Széna térre, onnan Hűvösvölgy felé indultak. Már a János kórháznál robbanásokat hallottak, megálltak. Távolabb, a Budakeszire vezető útelágazásnál orosz harckocsi állt.
Bíró fordult is meg. Vissza a Margit körútra, és onnan észak felé, Óbudára. A Bécsi úton addigra már az óbudai temetőnél álltak az oroszok.
Bíró most is visszafordult, világosban akart Csömörre érni. Megint átmentek a városon, a kijárási tilalom előtti utolsó órában. A körúton mégis megálltak egy kávéházban, konyakot ittak. A zongorista az új slágert játszotta. Egy nap a világ, egyetlen csók az életünk, ki tudja mi vár ránk, ki tudja mire ébredünk. A rádióban ugyan betiltották, mivel a nyilasok nem tűrték a defetista kesergést, de a szórakozóhelyeken mindenhol ezt játszották.
A kávéház körútra nyíló, kisebb, kirakatüveges bejárata mögött egyre szélesedő belső tér nyílott. A hely tömve volt német tisztekkel, mintha díszszemle lenne, amit ülve tartanak. A pincérek alig győzték a munkát, szalonkocsikon tolták ki a rendeléseket. Bíró és Kis János egy kis sarokasztalnál felhajtották a rövid feketét a konyakkal, elszívtak egy cigarettát és indultak.
(Fotó: FORTEPAN)
